Toszkán reggel 2.rész A vacsora

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az egész nap egyfajta kellemes izgalomban telt. Giovanni meghívott vacsorázni, és én, akár egy tinédzser, izgatottan készülődtem. A tükör elé álltam, és hosszasan néztem magam: fekete, hullámos hajam puhán omlott a vállamra, sötétbarna szemeim csillogtak az izgatottságtól. Ötvenéves vagyok, de a lelkem most olyan fiatalos lendülettel telt meg, mintha az élet épp most nyitná ki előttem egy új fejezetét. Egy finom, krémszínű ruhát választottam, amely kiemelte az alakom, és egy apró ezüst nyakláncot tettem fel.

Amikor meghallottam az autó hangját a ház előtt, a szívem gyorsabban kezdett verni. Kiléptem az ajtón, és ott állt Giovanni. Ötvenhét éves, magas, jó megjelenésű férfi, akinek őszülő haja és mélybarna szemei egyfajta bölcsességet, mégis fiatalos energiát sugároztak. Sötét nadrágot és fehér vászoninget viselt, alakja beleolvadt a toszkán alkonyat aranyló fényébe.

– Viola, elragadó vagy ma este – mondta lágyan, és egy pillanatra végigfuttatta rajtam a tekintetét.

– Köszönöm, Giovanni. Te is igazán elegáns vagy.

Kinyitotta nekem az autó ajtaját, és amint beültem, finoman rám mosolygott.

– Remélem, szereted az igazi olasz konyhát, mert ma este valami igazán különlegeset szeretnék neked mutatni.

A városba vezető úton a táj lágy vonalai suhantak el mellettünk. A toszkán este illatai – levendula, rozmaring és a föld meleg párája – körülöleltek minket.

Giovanni egy hangulatos, kőfalakkal körülvett étteremhez vitt, amelynek terasza egy domboldalról nézett le a szőlőskertekre. A lámpások aranyló fényt vetettek az asztalokra, a levegőben halk zene szállt.

Amint leültünk, Giovanni a borlapért nyúlt.

– Ma egy Brunello di Montalcinót ajánlanék. Mély, gazdag ízvilága tökéletes lesz az esti hangulathoz.

– Bízom benned – mosolyogtam rá.

Az étlapon Giovanni szakértő mozdulattal mutatott rá néhány fogásra.

– Kezdésnek egy burratát rendelnék, friss paradicsommal és bazsalikommal. Aztán próbáld ki a pici alla senesét – egy toszkán különlegességet, fűszeres vaddisznóraguval. És ha marad hely, a desszerthez egy mennyei panna cottát ajánlok.

– Imádom, hogy ennyire értesz az ízekhez! – nevettem fel, és a szemem csillogott a kíváncsiságtól.

A vacsora minden falata egy élmény volt. A bor melegsége lágyan áramlott szét bennem, Giovanni társasága pedig könnyeddé és felszabadulttá tett. Beszélgettünk az életünkről, a munkánkról – ő az étterméről mesélt, én pedig arról, hogyan találtam rá Toszkánára.

– Olaszország mindig is vonzott – mondtam. – De csak most érkezett el az ideje, hogy itt legyek.

Giovanni figyelmesen nézett rám.

– Érdekes, én is így vagyok ezzel. Az ember néha sokáig keres valamit, míg végül megtalálja.

A szemeiben valami különleges csillogott – egyfajta megértés, egy csendes, mély érzés.

Amikor végül elindultunk kifelé az étteremből, a toszkán éjszaka hűvösen simított végig a bőrömön. Giovanni mellettem sétált, és egy pillanatra megállt.

– Viola… – mondta halkan, mélybarna szemeiben különös fény csillant. – Van valami, amit nem tudok megmagyarázni. Mióta először megláttalak, valami megmozdult bennem. Mintha régóta vártam volna ezt az érzést, és most, hogy itt van, nem akarom elengedni.

A szívem hevesebben kezdett verni.

– Giovanni… – suttogtam, de a szavak elakadtak bennem.

Lassan közelebb lépett. Egy pillanat alatt minden hang elhalkult körülöttünk. Csak mi ketten maradtunk, a csend, és a láthatatlan erő, amely egyre erősebben húzott minket egymás felé.

Giovanni tekintete végigsimított az arcomon. Lágy, szinte tétova mozdulattal megérintette a kezem, ujjai finoman összefonódtak az enyémmel. A bőre meleg volt, és az érintése olyan természetes, mintha mindig is így kellett volna lennie.

Láttam rajta, hogy küzd önmagával, hogy próbálja megérteni, mi ez az érzés, ami mindkettőnket magával ragad. De a vonzás erősebb volt a gondolatoknál.

Egészen közel hajolt. A tekintetünk összekapcsolódott, és éreztem a lélegzetét az arcomon. A szívem zakatolt, a mellkasomban egyszerre tombolt izgatottság és valami gyengéd, mégis megmagyarázhatatlan biztonságérzet.

A következő pillanatban Giovanni gyengéden a derekam köré fonta a karját, és úgy húzott magához, mintha attól félne, hogy ha nem teszi, elveszíthet engem. A melegsége körülölelt, a jelenléte bizsergető volt.

– Viola… – suttogta újra, mintha a nevem önmagában is jelentéssel bírna.

Mielőtt még bármit mondhattam volna, ajkai finoman az enyémhez értek. Egy lágy, puha érintés, amelyben benne volt minden kimondatlan érzés. Az idő megszűnt létezni. Csak a csók maradt, és az, ahogyan a testünk egymáshoz simult, mintha mindig is így kellett volna lennie.

Amikor a csók véget ért, egy pillanatig csak néztük egymást, mintha a világ megszűnt volna körülöttünk létezni, és csak mi maradtunk volna, a csenddel és a kimondatlan érzésekkel.

– Ez egy különleges este volt – suttogtam, a hangom remegett az érzésektől.

Giovanni elmosolyodott, és ujjával finoman végigsimított az arcomon.

– És még csak most kezdődik, Viola.

Toszkán reggel 1. Rész

Évek óta álmodoztam már Toszkána varázslatos fényeiről. Számtalan könyvet olvastam róla, filmekbe merültem, és elképzeltem, milyen lehet ott élni. Ma reggel azonban valósággá vált az álmom.

Ahogy nyújtózkodtam az ágyban, kinyitottam a szemem, és a nyitott ablakon át olyan friss, tiszta levegőt lélegeztem be, amilyet otthon, a kis falumban soha nem éreztem. A hajnal első fényei aranysárgára festették az eget, a nap éppen felkelt. Kávét főztem, majd kiléptem a teraszra, és amit ott láttam, az minden képzeletemet felülmúlta.

Elém tárult a toszkán táj minden varázsával: a lankás dombok lágy hullámai, a ciprusok elegáns vonalai, a napfény, amely bársonyosan simította végig a földet. Lélegzetelállító volt. Éreztem, hogy ez a pillanat maga a csoda, amire mindig is vágytam. Nem álom többé – itt van, a jelenben, a valóságban.

Minden porcikámban nyugalmat és boldogságot éreztem. A szemem sarkában örömkönnyek csillantak, és csak élveztem ezt a tökéletes reggelt, minden érzékszervemmel befogadva a látványt, az illatokat, a csendben megbúvó életet. És akkor eldöntöttem: ez lesz az otthonom.

Tudtam, hogy változtatnom kell, hogy ide kell költöznöm. Hiszen otthon ott van, ahol a szívem, és a szívem most egyértelműen azt súgta: itt vagyok a helyemen. Sosem vágytam kastélyokra vagy fényűzésre – csak békére, nyugalomra, belső harmóniára. És Toszkána mindezt megadja nekem.

Ahogy ott ültem a teraszon, a reggeli kávémat kortyolgatva, észrevettem, hogy egy kis virág kezd kibújni a terasz szélén. A levegő friss és tiszta volt, és a nap első sugarai gyengéden megérintették a virág szirmait. Ahogy az apró, törékeny virág kinyílt, valami különös érzés öntött el. Ez a kis virág, amely eddig csak zárt bimbóként pihent, most teljes szépségében ragyogott. Mintha ő is rátalált volna a helyére, ahogy én is. Ahogy a virág nyílt, úgy éreztem, hogy az életem is új fejezethez érkezett. A jövőm itt van, és vele együtt minden lehetőség, amit eddig csak álmodtam.

Hirtelen egy kedves férfi hang zökkentett ki a gondolataimból.

– Jó reggelt! – köszöntött egy férfi, aki a szállásom melletti úton sétált. Egy jóképű, őszülő férfi volt, akinek tekintetében megnyugtató derű tükröződött. Arca érett és barátságos volt, a haján pedig már az ősz fényei tündököltek. A napfény lágyan megvilágította őt, és valami különleges vonzódás alakult ki bennem a pillanatban.

– Jó reggelt! – válaszoltam, mosolyogva, miközben az arcomon éreztem a reggeli napsugarak simogatását. – Nem találkoztunk még!

A férfi kedvesen mosolygott, és megállt a terasz előtt.

– Nem, még nem. Giovanni vagyok. – mutatkozott be, miközben finoman meghajolt. – És te?

– Viola. – válaszoltam, és mosolyogva hozzátettem: – Örülök, hogy találkozunk.

Giovanni még egy pillanatra csendben nézett rám, majd folytatta.

– Ha szeretnéd, szívesen elkalauzolhatlak a környéken. Van itt egy-két szép hely, amit biztosan nem hagynál ki. A dombok, a szőlőskertek mind különlegesek.

A szemeiben egy kis csillogás tükröződött.

– Nagyon szívesen. – mondtam, és szívből éreztem, hogy érdemes felfedezni a tájat. – Reggeli után megfelel?

– Élvezd a reggelit, és én jövök, megmutatom neked a környéket. Itt lakom a szomszédban. – válaszolta Giovanni, miközben mosolygott.

Hamarosan meg is érkezett, és elindultunk. Igazi olasz módján járt a keze is, miközben mondta, és mondta mi micsoda.

Én csak hallgattam Giovanni szavait, ahogy elmesélte a környék titkait, a szőlőskertek édes illatát és a dombok között megbúvó apró falvakat. Ahogy a férfi beszélt, valami könnyed, derűs hangulat áradt belőle, és a vidám mosolygása átragadt rám is. Lassan elmerültünk a beszélgetésben, nevetgéltünk, miközben a napfény a fák lombjait simogatta, és a táj csodálatos szépsége mindent körülölelt.

Mikor visszafelé indultunk, megálltunk egy kis fagyizó előtt. A nyári melegben frissítő fagylaltot vettünk, és tovább élveztük egymás társaságát. A pillanatok mintha örökké tartottak volna, egy egyszerű, de boldog délután hatása alatt.

Amikor végül elértük a szállásomhoz, megköszöntem Giovanni-nak, hogy elkalauzolt a környék legszebb helyeire.

– Köszönöm, hogy megmutattad ezt a csodás helyet. Igazán különleges volt. – mondtam mosolyogva, és a férfi tekintetében láttam, hogy őszinte örömmel segített nekem felfedezni ezt a varázslatos tájat.

Kellemesen elfáradva, de elégedetten pihentem le a kanapéra. Valami érdekes érzés öntött el, ahogy visszagondoltam a napra. A férfi kedvessége mélyen megérintett. Szimpatikus volt, és bár nem akartam túlgondolni a dolgokat, valami azt súgta, hogy talán még nincs vége ennek a történetnek. Ki tudja? Talán a jövő tartogat valamit a férfival kapcsolatban számomra?