A nap aranyujjaival érinti a hajnalt,
átsiklik a kopár ágak között,
s a föld nesztelen válaszol:
zöldellő reménnyel.
Az élet itt van –
csendben lüktet a harmatban,
remegve nyújtózik a fűszálakon,
és a fák göcsörtös ujjai között
új dallamot visz a szél.
Minden kihívás egy árnyék,
amit a fény végül elnyel,
minden megtett lépés
egy nyom a föld ölelésében,
minden seb
egy történet, amit a szél mesél tovább.
S mi csak állunk,
szemünkben tükröződő fénnyel,
lélegzetünkben a reggel friss ízével,
s figyelünk –
ahogy az élet, újra és újra,
felragyog bennünk is.
Az élet hoz szerelmet is,
szívdobbanásokba írt üzenetet,
ujjak csendes összefonódását,
az érintések melegében
születő örök pillanatokat.
Hoz nevetést, mely felszáll, mint a madarak,
könnyeket, amik gyémántként csillannak,
ölelést, amelyben minden elcsendesül,
s a szívek halkan, mégis hangosan
egymásba írják a szerelem dallamát.
S végül csak állunk a reggel fényében,
könnyű szél simítja arcunk,
a fák suttogása visszhangozza
az egyetlen igazságot:
Az élet szép.
