Titokzatos Mester (2. rész)

Másnap reggel Jason kortyolgatta a kávéját, és a tegnap esti beszélgetésen gondolkozott Rejnád Mesterrel. A papír ott volt az asztalon, amire a Mester a címet írta. Kicsit másnaposnak érezte magát, a feje lüktetett. De nem álmodtam? Nem képzelődtem? Tette fel magának a kérdéseket. Hogy csinálta a Rejnád Mester? Hirtelen a semmiből ott termett, és ugyanolyan hirtelen el is tűnt. Annyira nem voltam részeg, hiszen mindenre emlékszem.Ivott még egy kávét, és összeszedte magát. Életkedve szinte semmi nem volt, ennek következtében fizikai gyengeség is gyötörte. Ha nincs vágy, nincs remény, nincs cél, akkor bizony az élet értelmetlen – gondolta Jason, aki ebben az állapotban volt.

Elindult dolgozni, volt egy alkalmi munkája. Egy büfében készített és árult hamburgereket. Valamiből meg kellett élnie. Nyár volt, már kora reggel fülledt meleg. Az emberek álmosan, kedvetlenül igyekeztek a munkahelyükre. Jason szerette figyelni az emberek arcát, miközben munkába tartott. Ritkán látott mosolygós arcot reggelente. Hamar odaért. A főnöke rendes volt vele, mivel mindig pontosan érkezett, és a munkáját jól elvégezte. Nem beszélt feleslegesen, sőt, nagyon zárkózottnak látszott.

Jason nagyon várta a délutánt, hogy találkozhasson a Mesterrel. Annyi kérdés volt benne, amit fel akart tenni. Jason átlagos családban született. Már pici korában túl érzékeny volt. Nagyon éles eszű, jó tanuló. Hamar megjegyzett mindent, és úgy érzékelte az embereket, ahogy kevesen. Látta őket, az érzéseik és gondolataik mögé látott. Emiatt nagyon nehéz volt a gyermekkora és kamaszkora. Valamennyire megtanulta elnyomni, bezárni magát. Ennek következménye lelki betegség, és depresszió lett. A házassága is emiatt ment tönkre. Rászokott az alkoholra, mert nem akarta érezni saját és mások félelmeit, sötétségét. Lassan, de teljesen sötétségbe került, és már csak meghalni akart. Csak azt nem tudta, hogy még nincs itt az ideje. A Mester ezt tudta.

Letelt a munkaideje. Izgatottan indult el a megadott címre. Nem volt túl messze, fél óra alatt odaért. A város szélén egy nagy, régi épület előtt állt meg. Biztos ez az? – nézett rá a papírra. Jó helyen vagyok! A ház olyan volt, mint egy kastély. Szép, boltíves és hatalmas ablakai voltak. A kapu zöld színű volt és fából készült, melyet kovácsoltvas díszített. A kapu felett egy hófehér angyalszárny díszítette a falat. Szerényen, nem feltűnően, de mégis megragadta az ember figyelmét. Mintha az idő is tiszteletteljesen meghajolt volna a ház előtt. A légkör egyszerre volt nyugalmat sugárzó és sejtelmesen titokzatos.

Jason összeszedte bátorságát, megérintette a kaput, ami halkan nyikordult. Belépett, és azonnal átjárta a hely varázsa. A kert közepén egy kis szökőkút állt, melynek vizén a nap fénye szikrázott, mint megannyi apró drágakő. Csend volt. Sehol senki. Megpillantotta a Mestert, ahogy a rózsákat gondozta.

– Jó napot, Mester! – köszönt Jason.

– Már vártalak, Jason! Örülök, hogy így döntöttél! – válaszolta a Mester.

Rejnád Mester imádta a rózsákat. Különös szeretettel gondozta őket. A virágok meg is hálálták a törődést, csodálatosan illatoztak állandóan.

– Gyere, üljünk le ide! – mutatott a Mester egy padra. A kert hatalmas volt, több pad is volt benne. Itt üldögélt, nézte a rózsákat a Mester, itt szeretett kávézni és elmélkedni.

– Mester, annyi kérdésem van, azt sem tudom, mivel kezdjem – mondta Jason.

– Kezd azzal, ami a legfontosabb! – mondta a Mester egy huncut mosollyal.

Pontosan tudta, mit fog kérdezni Jason. Sok tanítványa volt már.

– Mit kell tennem, hogy olyan nyugodt és kiegyensúlyozott legyek, mint te? Hogyan érhetem el a megvilágosodást? Ha tanulok tőled, én is oda tudom majd teremteni magam, mint te tegnap a tengerpartra? Oda teremtetted magad mellém a tengerbe. – kérdezte Jason.

– Ez már nem is egy kérdés – mosolygott a Mester. – Kezdjük az elején. Tanítalak téged, ha te is akarod. Az első és legfontosabb dolog, hogy el kell fogadnod: minden, ami veled történt, azt te így akartad. Hiszen minden a te energiádat szolgálja. Te, Jason, a legnehezebb utat választottad, tele szenvedéssel. Lementél a legmélyebbre, de ezt te választottad. Most már ideje elengedned ezt a sok fájdalmat. Készen állsz rá? – kérdezte Rejnád Mester.

– Én választottam? Ezt én akartam? De ki akar ennyit szenvedni? Hogyan lehet ezt elengedni? Egyáltalán el lehet? – tette fel a kérdéseket Jason.

– Igen, te akartad! Ha ezt elfogadod, akkor mehetünk tovább. És igen, el lehet engedni. Ezt fogom neked elmagyarázni – mondta a Mester. – Elfogadod?

Jason döbbenten nézte a Mestert. Aztán befelé figyelt, és hirtelen megértette. Ehhez kellett a Mester tiszta energiája, fénye. Az a biztonságos energiamező, ami a Mester otthonában jelen volt. Jason tudta a szívében, nem az elméjében, hogy valóban senki sem tehet arról a sok nyomorúságról, amin ő keresztülment.

A Mester figyelte, és látta, hogy távozik egy csomó félelem Jason aurájából. Elengedett egy csomó fájdalmat.

– Igen, elfogadom. Készen állok arra, hogy taníts, Rejnád Mester! – válaszolt izgatottan Jason.

– Rendben. Gyere, sétáljunk egyet – kérte a Mester.

Felálltak a padról, és elindultak a kertben. A Mester megkezdte a tanítást. Jason csendben szívta magába minden szavát.

(Folytatás következik)

Titokzatos Mester

A Hold fénye gyönyörűen csillogott a tenger hullámain azon a késői estén, amikor Jason elkeseredetten ült a langyos homokban a parton. Mellette egy üveg bor, amelyet lassan kortyolgatott, de keserű és fájdalmas érzésein ez sem segített. Gondolatai és érzései sötét csapdába estek, ahonnan semmi sem szabadíthatta ki. Mindent megpróbált az elmúlt egy évben, de úgy tűnt, már csak a tenger maradt, hogy elnyelje őt a fájdalmával együtt. Meghúzta az üveget utoljára, majd elindult a víz felé.

De mielőtt elérte volna a hullámokat, megtorpant. Magába nézett, és elárasztották a gondolatok, amelyek az utóbbi időben kíméletlenül gyötörték.

Miért lett minden ilyen kilátástalan? Mit rontottam el? Miért hagyott el mindenki? Vajon van még értelme bárminek is? Nincs már erőm semmihez... De tényleg nincs? Hogyan jutottam ide? Mit tehettem volna másként?

Ezek a kérdések kavarogtak Jason fejében, mintha egy véget nem érő örvénybe kerültek volna. Úgy érezte, mintha mindenki elhagyta volna, mindenki, akiben valaha is bízott.

A szüleim... Próbáltak segíteni, de én még őket is eltoltam magamtól. A barátaim? Hol vannak most? De miért is hibáztatom őket? Én vagyok az, aki tönkretett mindent. Talán megérdemlem ezt a magányt... De tényleg ezt érdemlem? Vagy van még remény?

Ahogy ezek a gondolatok cikáztak az elméjében, újra megindult a tenger felé, de ezúttal lassabban, habozva. Már a hullámok a lábait csapkodták, amikor egy férfi jelent meg mellette, mintha a semmiből bukkant volna elő. Olyan hirtelen, hogy Jason először azt hitte, csak képzelődik. A férfi is vele együtt lépdelt a tengerbe. Nem szólt semmit, csak csendben haladt mellette. Jason furcsállta az idegent. Ki lehet ez? Mit keres itt mellette? Megállt, és dühösen kérdezte:

–Ki vagy te? Miért vagy itt? Menj el, kérlek! Zavarsz! Hagyj békén!

–Nem számít, ki vagyok. De miért gyalogolsz ruhástól a tengerbe, éjszaka? Mit csinálsz? – kérdezte az idegen nyugodt hangon.

– Mi közöd van hozzá? Nem tartozik rád! Hagyj engem békén! – válaszolta Jason még dühösebben.

– Csak szeretném tudni. Gyere, forduljunk vissza, és mesélj el mindent. Azután azt csinálsz, amit akarsz – mondta az idegen nyugodt, kedves hangon.

Jason nézte az idegent. Kedves, kortalan arca, kék szemei őszes hosszúhaja meg szakálla volt. Egész testét enyhe ragyogás vette körül, amely különös fényt adott a sötétben. Hangjából végtelen nyugalom áradt, ami lassan átszivárgott Jason lelkébe is. Ott álltak ketten a tengerben, az idegen türelmesen várta a választ, kék szemeiben a Hold fénye tükröződött.

– Rendben. Megisszuk a maradék bort, és elmondom. Aztán majd befejezem, amiben megzavartál – válaszolta Jason már nyugodtabban.

Kisétáltak a tengerből. Jason leült a homokba, az idegen pedig mellé telepedett.

– Hallgatlak. Mi történt, hogy egyedül ülsz itt az éjszaka közepén, egy üveg borral, és begyalogolsz a tengerbe ruhástól? – kérdezte ismét az idegen.

– Hosszú történet. Röviden: már nincs értelme az életemnek. Harmincnyolc éves vagyok, a párom elhagyott, a gyermekemet nem láthatom. Nincs munkám, nem tudom fizetni a gyerektartást. Egyik alkalmi munka után jön a másik. Rászoktam az italra is, de már ez sem segít. A barátaim elhagytak, nincs pénzem, nincs barátom. A szüleim próbáltak segíteni, de már ők is belefáradtak. Azt hiszem, ez a vég. Nincs erőm, sem hitem, nincs bátorságom. Semmi kilátás, hogy ebből kijöjjek. Csak sötétség és bűntudat, fájdalommal keveredve. Ezt érzem. Menni kell. Most már tudod. Nem tudom, ki vagy, de jó volt valakinek elmondani. Köszönöm!

Az idegen egy Mester volt. Már több mint száz éve élt itt a Földön. Az élet értelmét tanította az ébredező embereknek. Megérezte, hogy Jason bajban van, ezért jelent meg hirtelen, hogy segítsen neki. Jason a lehető legmélyebb pontra jutott, ahol teljesen elveszettnek érezte magát. Egyedül nézett szembe a saját félelmeivel, a sötétséggel. A Mester hallgatta, nem szólt közbe, mert tudta, hogy ha Jason kibeszéli magát, az már önmagában segíthet neki. Ez volt a Mester feladata a Földön: fényt sugározni és utat mutatni azoknak, akik készek változni, akik felébredtek. Jason tiszta, mély érzésű ember volt, okos és intelligens. Kereste a megoldást, kérdezte magától: miért? Mi az élet értelme? Hogyan változzak meg? Volt jósnőnél, végzett tanfolyamokat, falta az ezoterikus könyveket. Egy darabig mindez segített, de aztán csak rosszabb lett. A Mester tudta ezt.

Eljött az idő, hogy tanítsa Jasont, aki még nem is sejtette ezt. A Mester megszólalt:

– Jason, szeretnél válaszokat kapni és új életet kezdeni?

Jason meghúzta a borosüveget, majd az idegen felé nyújtotta. Az ivott egy kortyot, majd visszaadta.

– Jó ízlésed van! Finom bor! – mondta a Mester.

Jason elgondolkodott, majd mosolyogva nézett a Mesterre.

– Ki vagy te? Tizenöt éve keresem a válaszokat. Mindhiába. Igen, szeretnék!

– Én vagyok a Mestered, Rejnád. Szólíts így. Holnap várlak itt – mondta a Mester, és egy papírt nyújtott át, amin egy cím állt.

Jason figyelt és csodálkozott. Amíg a Mester mellette volt, végtelen nyugalmat érzett. A félelem és a sötétség érzése elpárolgott. Bár gyenge volt, valami megváltozott benne. Ahogy ezen gondolkodott, a Mester eltűnt mellőle. Észre sem vette.

Nézte a kezében a címet. Rejnád Mester. Egy pillanatig még habozott, de aztán egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Talán mégsem reménytelen. Valami melegség kezdett kibontakozni a szívében, mintha egy apró fény gyúlt volna a sötétség közepén. Úgy érezte, hogy talán még nincs minden elveszve. Döntött: holnap elmegy hozzá. A tenger majd megvárja. Az élet talán tartogat még számára valamit, amit eddig nem látott.

(Folytatás következik)