Lőrinc bátyó

"Nem Pesten történt, amit hallotok,

ott ily regényes dolgok nem történnek."

Hanem egy poros úton, valahol az Alföld szívében, ahol Lőrinc bátyó, az öreg szekeres éppen hazafelé tartott. A négy ökre komótosan lépkedett, a nap pedig már alacsonyan járt, aranyló fényt hintve a földekre.

Egyszer csak egy poros ruhájú fiatalember ugrott elő a bokrok közül.

– Bátyám! Könyörgöm, segítsen!

A fiú arca kipirult, lélegzete szaggatott volt, mintha órák óta futna. Lőrinc bátyó végigmérte, de nem kérdezett semmit, csak intett a szekér hátsó ponyvája felé.

– Ugorj!

A fiú már alig bújt el, amikor az út kanyarulatánál pandúrok tűntek fel. A lovaik tajtékzottak, arcuk kemény volt.

– Hé, öreg! Nem látott erre egy fiatalembert? Szökevény, bujdosó!

Lőrinc bátyó lassan megrázta a fejét.

– Nem láttam én senkit, csak az utat magam előtt.

A pandúrok gyanakodva méregették a szekeret, de az öreg olyan nyugodtan ült a bakon, hogy végül továbbvágtattak. A fiú csak akkor mert előbújni, amikor már a távolban elhalt a patkók kopogása.

– Megmentett, bátyám – suttogta hálásan. – De miért?

Lőrinc bátyó elmosolyodott, és suhintott egyet az ostorral.

– Itt, ahol az emberek ismerik egymás nyomorúságát, mindig akad egy, aki segítő kezet nyújt.

A szekér döcögve indult tovább, és a fiú tudta: új esélyt kapott az élettől.

Cinike, a kis cinke

A tél hidege csípte az arcomat, ahogy azon a csendes napon sétáltam a hóval borított ösvényen. A nap halvány fénye aranyló csóvákat vetett a megfagyott világra. A lábam alatt ropogott a hó, és a levegő mozdulatlan csendje szinte élettelennek tűnt. Már épp visszafordultam volna, amikor megláttam őt.

Egy apró kis madár feküdt a hóban. Tollai szürkéskékek voltak, sárga mellkasa pedig úgy derengett a fehér hóban, mint egy halvány napsugár. Közelebb léptem. Az apró cinke mozdulatlanul feküdt, kivéve, hogy az egyik szárnya alig észrevehetően remegett. Lehajoltam hozzá, és gyenge csipogás ütötte meg a fülemet.

– Szegénykém – suttogtam, miközben óvatosan a tenyerembe vettem. A kis teste reszketett, és a szemei bágyadtan néztek rám.

Hazavittem.

Amint beléptem az otthonomba, a meleg átölelt mindkettőnket. Egy puha rongyot kerestem, és fészket készítettem neki egy régi kosárban. Kis tálkába vizet és magokat tettem elé. A cinke eleinte csak figyelt, mintha nem tudná eldönteni, bízhat-e bennem. Az apró szemek fürkésztek, majd lassan, nagyon óvatosan kortyolt egyet a vízből.

Már az első este észrevettem, hogy Cinike gyenge, és néha aprókat tüsszentett, mintha a hideg átjárta a kis testét. Aggódva figyeltem, ahogy a rongyba bújva reszketett.

– Ó, drágám, te megfáztál – suttogtam, miközben a rongyot szorosabbra igazítottam körülötte.

Körültekintően gondoskodtam róla: langyos vizet adtam neki, és igyekeztem melegen tartani. Néha még mézes vizet is kínáltam neki, remélve, hogy az erőt ad a kis barátomnak. Napról napra figyeltem, ahogy a gyengeség lassan eltűnik belőle. Egy reggel, amikor a kosárba néztem, Cinike már nem reszketett – kíváncsian csipogott, és apró szárnyait próbálgatta.

– Legyen a neved Cinike – mondtam mosolyogva, amikor a vállamra repült. – Ugye tetszik?

A napok lassan teltek, és Cinike egyre erősebb lett. Eleinte csak a kosár szélén egyensúlyozott, de ahogy megerősödött, egyre bátrabban repkedett a szobában. Olyan volt, mint egy kis szárnyas csoda, aki reménnyel töltötte meg a szívemet a hideg téli napokon.

– Na, mit szólsz, Cinike? – kérdeztem egyszer, amikor az ujjamra telepedett. – Ugye nem is olyan rossz itt?

Csipogott egyet, és a fejét oldalra billentette, mintha válaszolna. Jó barátok lettünk. Cinike minden reggel csipogásával ébresztett, és esténként, amikor olvastam, a vállamra szállva szunyókált.

Ahogy a tél lassan tavaszba fordult, elérkezett az idő, hogy elengedjem őt. Tudtam, hogy helye a szabadban van, a madarak között. Egy meleg áprilisi reggelen kivittem az udvarra. Cinike eleinte csak nézett rám, mintha nem akarná elhinni, hogy most elmehet.

– Repülj, kis barátom – mondtam halkan.

Egy pillanatra a kezemre szállt, és apró csőrével megcsipkedte az ujjam, mintha búcsúzna. Aztán kinyitotta szárnyait, és elrepült. Néztem, ahogy egyre magasabbra emelkedik, és eltűnik a fák között.

Nem gondoltam volna, hogy újra látom, de másnap reggel ismerős csipogás ébresztett. Cinike az ablakpárkányomon ült, és mintha mosolyogva köszöntött volna. Így telt a tavasz és a nyár. Mindennap visszatért hozzám, néha csak egy pillanatra, néha hosszabb időre.

Egy napon, késő nyáron, Cinike nem egyedül érkezett. Egy másik cinkével szállt az ablakomhoz, mögöttük pedig három pelyhes fióka rebbent. A szívem megtelt örömmel, ahogy figyeltem őket.

– Hát így van ez – suttogtam magamnak, miközben mosolyogva néztem a kis madárcsaládot. – Köszönöm, Cinike.

És abban a pillanatban, a napfényben táncoló tollas apróságokat figyelve, tudtam, hogy valami csodálatos dolog történt az életemben. Cinike megmutatta, hogy a legkisebb lények is képesek hatalmas boldogságot hozni.

Karácsonyi angyalok

Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi lány, Lilla, aki nagyon szerette a karácsonyt. Minden évben izgatottan várta, hogy eljöjjön a szeretet ünnepe. Idén azonban a karácsonyfa, amit édesanyjával együtt díszítettek, nem volt szép. A fán nem voltak csillogó díszek, és Lilla szomorúan nézte a kopár ágakat.

Este, amikor Lilla már álmosan feküdt az ágyában, valami csodálatos dolog történt. Egy varázslatos fény öntötte el a szobát, és három ragyogó angyal jelent meg előtte. Az angyalok mindegyike gyönyörű volt, de az egyik angyalnak valami hiányzott: nem volt egy szárnya. Lilla megdöbbenve kérdezte:

– Mi történt veled, kedves angyal?

Az angyal szomorúan válaszolt:

– Eltűnt a szárnyam, és így nem tudjuk beteljesíteni a karácsonyi küldetésünket.

Lilla nagyon elszomorodott, de határozottan azt mondta:

– Segítek megtalálni! Mindenáron segítek!

Az angyalok boldogan mosolyogtak, és elmondták, hogy a szárny a falu határában lévő erdőben van, egy gonosz szél elragadta. De Lillának nem kellett félnie, mert a szíve tele volt szeretettel és bátorsággal. Az angyalok azt mondták, hogy egy tiszta szívű gyermek képes lesz átvágni az erdő varázslatos akadályain, és megtalálni a szárnyat.

Lilla elindult az erdő felé, és hamarosan egy hideg folyóhoz ért. Mikor a vízhez lépett, egy kis madárka csipogott, és azt mondta:

– Kérlek, segíts! Megfagytam a hideg vízben!

Lilla nem habozott, levette a kabátját, és betakarta a madarat, hogy megvédje a hidegtől. A varázslatos tette következtében a víz azonnal átkelhetővé vált. Lilla boldogan lépett át rajta, és folytatta az útját.

A következő próbán egy hatalmas, sötét árnyék állta el az útját. Az árnyék szörnyűségesnek tűnt, de Lilla nem ijedt meg. Hangosan kiáltott:

– A szeretet legyőzi a félelmet!

Az árnyék eltűnt, és Lilla előre léphetett. Hamarosan rátalált a fénylő angyalszárnyra, és boldogan vette a kezébe.

Mikor visszatért az angyalokhoz, egy csodálatos dolog történt. A legidősebb angyal odament Lillához, és így szólt:

– Köszönjük, hogy megmentetted a karácsonyt! Most pedig egy ajándékkal szeretnénk meglepni téged.

Az angyalok kezüket a magasba emelték, és egy apró, arany harang jelent meg Lilla kezében. Az angyalok mosolyogva mondták:

– Ez a harang varázslatos. Ha megcsilingelteted, mi mindig ott leszünk, hogy segítsünk.

Lilla csodálkozva nézte a harangot, és mikor megszólaltatta, egy csodálatos dolog történt. A karácsonyfa hirtelen tündöklő fényben ragyogott, és a szobát betöltötte a szeretet varázsa. A fa tetején egy gyönyörű angyalfigura jelent meg, és Lilla édesanyja boldogan ölelte meg kislányát.

Lilla boldog volt, hogy a szeretet ereje valóban csodákra képes. Azóta, minden karácsonykor, amikor megszólaltatja a harangot, mindig eszébe jutott az a varázslatos éjszaka, és a karácsony igazi csodája.

A Pillangó Szabadulása

Élt egy gyönyörű pillangó egy sötét pincében. Hatalmas terhet cipelt nap mint nap. Nem tudott tőle megszabadulni, a kötél rá volt tekeredve. A Napot soha nem látta a kis pillangó. Csak a sötétséget ismerte. Nem ismerte a szépet, a jót, a Napot és a virágokat, az illatokat sem.

A pillangó minden nap cipelni kényszerült a hatalmas követ, ami súlyos teher volt a kicsi testén. A sötét pincében, ahol élt, csak a csend és a nyomorúság vette körül. Minden mozdulattal úgy érezte, hogy a kő még nehezebb, és a szíve egyre inkább elnehezedik.

„Miért nem tudok szabad lenni?” – kérdezte magától.

Egy nap betévedt a pincébe egy kisegér. A pillangó megszólította:

— Hát te ki vagy?

— Lucy vagyok, a kisegér! Téged hogy hívnak? — kérdezett vissza az egér.

— Nekem nincs nevem. — válaszolta a pillangó.

— Az meg hogy lehet? Akkor én adok neked! Mivel olyan szép pillangó vagy, legyen a neved Sky.

— Szépen hangzik. Mi az a Sky? — kérdezte a pillangó.

— Te nem tudod? Az a gyönyörű égbolt. Még soha nem láttad? — lepődött meg Lucy, a kisegér.

— Nem. Itt születtem, és itt élek a kővel együtt. — mondta Sky, a pillangó.

— Miért húzod azt a nagy követ? — kérdezte Lucy.

— Nem tudom. Azóta velem van, amióta megvagyok. De nagyon nehéz. És kínlódom. Mesélsz nekem az égboltról? — kérlelte Sky.

— Persze, szívesen. Gyönyörű kék színű, a fehér felhők díszítik. A legszebb, amikor süt a Nap, és a napsugarak átszűrődnek a felhőkön. A rét a legszebb hely. Tele virágokkal, és csodásan illatoznak. Ott élnek a társaid, a többi pillangó. Mindig a virágokon pihennek. Szeretnéd látni? — mesélte a kisegér.

— Ó! Ilyen is létezik? Elképzeltem! Nem tudtam róla! Igen, szeretném látni! De itt ez a kő? Nem tudok tőle megválni — sírta el magát a kis pillangó.

— Ezen tudok segíteni! Megengeded nekem? — kérdezte Lucy.

— Hogyan? Ez a kötél nagyon vastag és erős! — kérdezte Sky.

— Úgy, hogy elrágom! Nagyon erősek a fogaim. — válaszolta az egér.

Neki is fogott. Gyorsan el is rágta a kötelet. Sky pillangó hirtelen megkönnyebbült. Szabad lett. Nincs többé mázsás súly, amit cipelnie kell.

— Köszönöm szépen, kisegér! — mondta hatalmas örömmel.

— Szívesen! Gyere, repülj utánam! Kivezetlek a virágos rétre. Mutatom az utat.

Elindultak a sötét pincéből. Amikor kiléptek a levegőre, a napfényre, Sky megállt. Nem tudta eddig, milyen a napfény, a tiszta levegő, és amit látott! Fákat, virágokat. Le volt nyűgözve. Lucy figyelte őt, tudta, micsoda örömet okozott a kis pillangónak. Szabad lett. Egy új világban, új élet várt rá. Lucy boldog volt, Sky legalább annyira.

— Lucy! Szeretném megköszönni, hogy megmentetted az életem. Végre én is szabad vagyok, és felfedezhetem ezt a számomra új világot! Örök hálával tartozom neked! — mondta boldogan a kis pillangó.

— Ugyan! Nekem nem tartozol semmivel! Csak menj, és élvezd az életet! — mondta Lucy.

— Köszönöm szépen! Indulok is!

Sky elindult, boldogan repült az új világban. Lucy nézte egy darabig, ahogy repül, és boldog volt, hogy segíthetett a kis pillangónak. Megmentett egy életet.

A Szeretet nyelve

Van egy nyelv – a legszebb,

A szívnek – legnemesebb,

Mindennél – illatosabb,

Napnál is – világosabb.

Szeretet nyelve – olyan ritka,

Sokan nem értik, – nem beszélik,

Hisz még nem is – igazán ismerik,

S a szívükben – nem létezik.

Elárulom neked – a nagy titkát:

Együttérzés, szívből – alázatosság,

Önszeretet és – felelősségvállalás,

Szeretetteljes – segítségnyújtás.

Szeretet szól – ajkaidról,

Dallamosan, – kedvesen,

Választ kapsz attól,

Ki érti – miről szól.