Én történetem

Miért félünk élni?

Miért rettegünk boldognak lenni,

miért félünk önmagunkká válni?

Miért könnyebb mások útját követni,

mint reggel a nap fényét boldogan élvezni?

Tesszük, amit várnak tőlünk,

miközben az idő homokként pereg.

Fejünket kapkodva látjuk,

mennyi ösvényt hagytunk érintetlen,

álmaink, amiket sosem éltünk meg.

Én megálltam.

Megálltam, és láttam, hogy az idő elszökik,

talán még tíz évem van, hogy igazán éljek.

Nem sok, de elég ahhoz, hogy ne féljek,

és most éljek végre, szabadon.

Nem mások életét akarom élni,

nem mások vágyait követni,

Hagyom, hogy az idő érintsen,

a hajnal ott ér, ahol engem akar.

Szívemben örömmel, szabadon lélegzem.

Figyelek magamra, szeretettel,

hiszen minden nap egy megíratlan sor,

és most már tudom: ez az én történetem.

Az idő rohan, de most már nem bánom,

mert amit megélhetek, az az enyém,

és senki sem vehet el belőle egy percet sem.

Lélek érintése

Lágy érintés, mint szél az éj szárnyán,

Halk rebbenés, mely szívet ér s kitár.

Bőrön suhan, akár egy régi dallam,

Mitől a lélek csendben fel-felsajdít halkan.

Mint óceán hulláma partot mosva,

Úgy ér kezed lelkemhez, titkon osonva.

Nyomot hagy, mint napfény az égen,

S bennem a csend örökké szól majd szépen.

Szavak helyett beszélnek újjaid,

Tört falakat érint, s lágyan ölel meg.

Egy pillanat, s évek hullnak le rólunk,

Az érintésben ott vagyunk, s újra lesz holnapunk.

Az érintés örök, mély, akár az álmok,

Tükröt tart a szívnek, s felragyognak távok;

S ahogy bőr a bőrhöz simul csendben,

Lelkek szólnak össze egy végtelen percben.