Álom marad?

Valahol mélyen bennem él egy könyv. Lapról lapra rakodott össze bennem, évek óta érlelem, mint titkos virágot, amely sosem nyílik ki egészen. Sorokba öntöttem a szívem, éjszakák csöndjében, hajnalok halvány fényénél. Az ujjaim már tudják, mit kell írni, a gondolataim súgják, milyen világokat álmodtam meg. És mégis... ott motoszkál bennem a kérdés: lesz-e valaha könyv ebből az álomból?

A papír illatát akarom érezni. A saját betűimet, ahogy sorakoznak valaki más kezében, valaki más polcán, aki talán épp azokat a szavakat várta, amelyeket én írtam. De a valóság hideg keze visszahúz. Mindenhol számok, összegek, forintok. Kiadás, nyomtatás, reklám – mindegyik mögött ár, mindegyik mögött fal.

Szeretek írni. Nem tudok nem írni. De mikor már nem elég, hogy a szavak bennem vannak – mikor azt szeretném, hogy lássák is őket, olvassák, értsék – akkor hirtelen túl nagy árnak tűnik az álom.

Elkeseredek. Nem a haszon hiánya miatt. Nem a siker miatt. Csak azért, hogy egyszer valaki azt mondhassa: „Láttam a könyved a polcon.” De honnan vegyem azt a sok pénzt, amibe kerül? A költségek, a terjesztés, a reklám... mind egyre távolabb tolják azt, ami valaha olyan közel volt a szívemhez.

Néha úgy érzem, a nyomtatott könyv számomra nem más, mint egy túl drága luxus, mint egy palota kulcsa, amihez nincs zár, amit nem nekem készítettek. És mégis… valahol belül fáj. Hogy ennyibe kerül, hogy ennyire elérhetetlen.Ilyenkor felteszem a kérdést: abbahagyjam? Mi értelme?

De aztán újra előveszem a tollat, leülök, mert mást nem tehetek. Az írás nem kér pénzt, csak lelket. Ez az egyetlen kincs, amit sem fal, sem szám, sem hideg valóság nem vehet el tőlem. Az írás az életem.

Olvasás, szerelem

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ahogy megtanultam olvasni, a könyvek a legjobb barátaimmá váltak. Egyetlen lapozás elég volt, hogy belépjek egy másik világba, ahol minden lehetséges, és ahol a valóság határai elmosódtak. Imádtam elmerülni bennük – nemcsak olvastam, hanem éltem is a történeteket. A szereplők fájdalmát a szívemben éreztem, az örömük az enyém is lett. A tájakat nemcsak elképzeltem, hanem láttam magam előtt, mintha valóban ott járnék. Néha még az illatokat is éreztem – a tenger sós permetét, a frissen vágott fű üde aromáját vagy egy régi könyv megsárgult lapjainak nosztalgikus illatát.

Volt, hogy annyira magával ragadott egy történet, hogy képtelen voltam letenni a könyvet. Az idő elveszítette jelentőségét, és hajnalig olvastam, pedig tudtam, hogy másnap iskola vár. Mégsem bántam. A könyvek olyan világot nyitottak meg előttem, amelyben valódi boldogságot találtam – különösen zárkózott természetem miatt.

Nem volt olyan téma, ami ne érdekelt volna. Mindent olvasni akartam. A könyvek iránti szeretetem sosem halványult el – épp ellenkezőleg, egyre mélyebb lett. Volt, hogy egy-egy kedvenc regényt újra és újra elolvastam, mintha régi ismerőssel találkoznék, akinek minden szava kincset ér. Ismerősökkel cserélgettük a könyveket, s ahogy egyik kézből a másikba vándoroltak, lapjaik meggyűrődtek, gerincük megkopott – de számomra ettől lettek még értékesebbek.

Gyermekként az újságokat is falva olvastam. Annyira szerettem az olvasás varázsát, hogy még az iskolába is becsempésztem a könyveket. Szünetekben vagy egy unalmas óra alatt, titokban, a pad alatt lapozgattam őket, és hagytam, hogy magukkal ragadjanak egy másik valóságba. Oda, ahol a világ szebb, a történetek izgalmasabbak, és ahol a képzeletem szabadon szárnyalhatott.

Gyerekként nem mindig volt könnyű megélnem a mindennapokat, de a könyvek ott voltak nekem. Egy biztonságos menedék, egy kapu más világokba, ahol minden érzés tisztább, minden történet csodásabb, és ahol önmagam lehettem.

A könyvek számomra kincsek. Nem csupán betűk egymásutánja, hanem élettel teli csodák, amelyek megváltoztattak, formáltak, és végül azzá tettek, aki ma vagyok.

Egy év vége, egy új év reményei

Elérkezett az év vége, az a különleges pillanat, amikor megállunk egy percre, és visszatekintünk az elmúlt hónapokra. Ahogy végigpörgetem az emlékeket, sorra előbukkannak azok a pillanatok, amelyek érzésekkel és gondolatokkal teltek meg, és amelyek mára egybefonódtak az életem történetével. Az évek múlásával mindegyik egy apró darabja lesz annak, aki vagyok.

Volt fájdalom – olyan mély, szívbe markoló fájdalom, amely sokszor éjszakákra elnyelt, és csak a könnyeim tartották életben a reményt. A fájdalom fájt, szinte darabokra szedett, de valahol mélyen, egy sziklaszilárd meggyőződésben tudtam, hogy nem maradhatok ott. És akkor ott volt az öröm, mint egy hirtelen napsugár, amely áthatolt a felhők között. A legnehezebb pillanatokban is találtam valamit, ami átvitt a sötétségen. Azokban a pillanatokban úgy tűnt, hogy a világ súlya elviselhetetlen, és már nem marad erőm, hogy tovább lépjek. Olyan szakadékokat hagytam magam mögött, amelyeket akkoriban nem hittem, hogy át tudok lépni. De mégis megtettem, és most, visszatekintve, csodálkozom, hogy hogyan sikerült túlélni. Talán azért, mert a belső utazásaim fontosabbak voltak, mint bármi más. Megtanultam, hogy mi a valódi érték az életben, és elengedtem mindazt, ami már nem szolgált engem.

De nemcsak bánat kísérte ezt az évet, hanem örömök is. Az öröm, amelyet az írás ad. Az írás számomra több, mint puszta tevékenység: egy folyamat, amely a lényem szerves részévé vált. Írtam – egész évben. A szavakban találtam menedéket, a papíron pedig újra meg újra birtokba vettem a világot. Az írás lehetőséget ad arra, hogy mindazt, amit érzünk, átéljük és megértsük, s mindezt megoszthassuk azokkal, akik nyitottak rá. Minden egyes betűt a szívem szeretetével írtam, mert úgy érzem, hogy az írás nem csupán a szavak játékáról szól, hanem arról is, hogy a szeretet nyelvén kommunikáljunk egymással.

Az írás szabadság számomra. Amikor tollat ragadok, úgy érzem, hogy végre szabad vagyok – a gondolataim szárnyalhatnak, a világ határai eltűnnek. Minden egyes szóval egy újabb lépést teszek önmagam felé, mintha egy madár szárnyra kapna, és a légáramlatok segítségével könnyedén, erőlködés nélkül repülne. Ez az, amit az alkotás ad: szabadságot és teljességet.

Az örömök sorába tartozik, hogy idén megalapítottam a Múzsák Könyvtára csoportot, amely számomra nem csupán egy közösség, hanem egy szeretetteljes, támogató tér, ahol írók, költők és olvasók találkozhatnak, és közösen hozhatják létre a szépséget. Az ott született barátságok és a közös alkotások mind azt bizonyítják, hogy az irodalom képes arra, hogy összekapcsolja az embereket, és új kapcsolatokat, új fényt hoz az életünkbe. Ebben az évben sikerült létrehoznunk egy gyönyörű antológiát, a Karácsonyi Kincsesláda című könyvet, amely mindenki számára egy emlékezetes ajándék. A szeretet és alkotás ereje életre keltette ezt a projektet, és minden sorában ott van minden szerző lelkének egy darabja.

Ezen felül megtiszteltetések is értek – oklevelek, elismerések, amelyek szívből jólestek. Mégis, számomra az igazi érték nem ezekben rejlik. Az írásom nem a hírnévről szól, hanem arról, hogy elérjem az olvasók szívét. Célom, hogy a verseim, novelláim, gondolataim tükröt tartsanak a világ elé, hogy elérjék mindazokat, akik elolvassák őket, és egy-egy pillanatra örömöt, vigaszt vagy elgondolkodtató üzenetet adjanak. Az igazi elismerés számomra az, amikor valaki azt mondja, hogy az írásom segített neki.

A következő évben nagy vágyakat dédelgetek, amelyek mindegyike új kihívásokat tartogat számomra. Szeretném végre kézbe venni a saját verseskötetemet, amely már hosszú ideje érik bennem. Ez a kötet nemcsak egy álom megvalósulása, hanem egy utazás lezárása is lesz – annak a bizonyítéka, hogy a szenvedély és kitartás meghozza gyümölcsét. Emellett szeretném befejezni a regényemet is, amely szintén ott él a gondolataim között, és csak arra vár, hogy valósággá váljon. Ehhez időre, egészségre és anyagi bőségre is szükségem lesz, hogy minden tervem megvalósulhasson.

Ez az én kívánságom az új évre. A családom számára azt kívánom, hogy minden álmuk és vágyuk teljesüljön, hogy mindig erősek és boldogok legyenek. Kedves ismerőseimnek, írótársaimnak és minden kedves olvasómnak sok örömet, sikert és boldogságot kívánok.

Én pedig nyugalmat kérek: hogy elég időm és energiám legyen önmagamra és az alkotásra. Kérek bőséges ihletet, hogy mindig legyen mit papírra vetnem, és kérek egészséget és kitartást, hogy mindent véghez vihessem, amit elterveztem. És talán egy csokor illatos rózsát is szeretnék, hogy emlékeztessem magamat: minden új évben ott a lehetőség, a megújulás.

Kifogyhatatlan toll

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

Nem tudom, honnan jön, csak azt érzem, le kell írnom, belső késztetés. Valami vezérel. Egy szó, egy dallam, egy érzés, egy kép, egy arc, egy virág, egy fa – minden meg tud ihletni. Ami vezérel, az a szeretet. Olyan, mintha egy magasabb erőtől kaptam volna egy tollat, melyből soha ki nem fogy a tinta. Isten egy örökké fogó tollal ajándékozott volna meg. Írok a fejemben, akkor is, ha már aludnom kellene. Írok, ha kávézok. Jön és jön. Lehet szerelem, lehet fájdalom, egy hópehely a téma – bármi. De mindig ott a szeretet minden alkotásomban. Imádom a rímeket, de a szabadverset is. Nem véletlen szabadvers: ott jobban át tudom adni érzéseimet. Napi szinten írok, életem része. Nem a siker vezérel, hanem az, hogy átadjam mindazt, amit már tudok az életről. Ha egy embert megérint az alkotásom, már megérte leírni.

Gyermekként túlságosan érzékeny voltam. Nem ismertem, mi a szeretet – azt csak felnőttként éltem meg igazán. Mindig csendes, visszahúzódó voltam, és a könyvek, a rajzolás világában találtam menedéket. A túlérzékenységem egyszerre áldás és átok: óriási érzelmi mélységeket és magasságokat élek meg. Talán épp emiatt tudok írni, mert mindent intenzívebben érzek.

A múltam tele volt nehézségekkel, amelyek megtanítottak küzdeni, elfogadni és hinni abban, hogy minden fájdalom rejt magában valami értékes tanítást. Az első versemet akkor írtam, amikor szerelmi bánatban szenvedtem, szívfájdalomban született.

Amikor írok, megszűnik körülöttem minden, ami körbe vesz. Mintha egy másik dimenzióban lennék. Szabadon. Ahol nincs fájdalom, bánat – csak én és az, amit alkotok, teremtek. Az, ami szeretettel van tele.

Írok, mert hiszem, hogy van értelme, és írok, mert ez az életem, a szenvedélyem.

Monológ: az igazi szabadságról

Milyen lehet igazán szabadnak lenni? Lélekben és testben önmagamnak élni, úgy, hogy minden pillanatban azt tehetem, amire vágyom? Elképzelem, milyen lenne, ha soha többé nem kellene kényszerből másoknak szolgálnom. Csak akkor kelnék fel, amikor a nap első sugarai simogatják az arcomat, és akkor pihennék meg, amikor a fáradtság természetesen ölel át. Nem lennének álmos hajnalok, sem fáradt robotnapok, amelyek rabszolgává tesznek.

Mégis, mintha minden arra kényszerítene, hogy szolgáljak. A környezet, a társadalom, sőt, a saját testem is megköveteli a maga részét. Rabszolga vagyok, mert mindennek ára van. Fizetnem kell, engedelmeskednem, és közben hagynom, hogy ez lassan, de biztosan tönkretegyen.

Azt mondják, dolgozni kell, hiszen mindenki ezt teszi. Ez az élet rendje, így működik a világ. De vajon valóban ez lenne a normális? A legtöbben túl későn döbbennek rá, hogy mindez hiábavaló. A végén kiderül, hogy az egésznek nem volt igazán értelme.

Az emberek élete a robotolásban telik el. Tönkremennek a küzdelemben, miközben a családjuk a saját hétköznapjaikat élik tovább, nem igazán értékelve, amit kaptak. Ők is küzdenek, dolgoznak, és nincs idejük a szülőkre. Az évek elrepülnek, és mire észrevennénk, sem szabadság, sem egészség nem marad. Csak egy megfáradt test és a lelket emésztő keserűség. Ez a sors vár mindenkire. A test végül elfárad, a lélek pedig csendesen feladja.

Elég volt – Talán a következő életben elérem, amire igazán vágyom:

a szabadságot és a boldogságot.

Ha egyszer újra születek, csak azt tenném, amit igazán szeretek. Kinevetném ezt a rabszolgasorsot. Saját boldogságomat megteremteném magamnak, amelyet senki sem vehetne el tőlem. Nem hajtanék fejet senki előtt, de szeretnék, méghozzá úgy, ahogy még soha. Szeretném a világot, a természet csodáit, és legfőképp önmagamat. Megölelném a lelkem, és megbecsülném azt, aki vagyok.

A testem a hazám, ezért minden nap gondoskodnék róla. Óvnám és kényeztetném, mert benne élek. Vigyáznék rá, hogy ne érje baj, és hagynám, hogy az idő nyomai szép lassan, természetesen jelenjenek meg rajta.

A napjaimat szeretettel és tudatossággal tölteném meg. Megteremteném a saját boldogságomat. Ha a természetbe vágyom, elindulnék, és addig járnám, míg szívem békére lel. Ha naplementét szeretnék látni, a tengerparton állnék, a langyos homokban, csendben, egyedül, és élvezném annak minden pillanatát. Ha a tánc hívna, táncra perdülnék, és nem engedném, hogy bármi is megállítson.

Egyetlen napot sem hagynék elmúlni öröm és mosoly nélkül. Nem hagynám, hogy mások határozzák meg, hogyan éljek, mit gondoljak, vagy mit érezzek. Nem engedném, hogy bárki elvegye tőlem az élet legcsodásabb pillanatait.

Soha többé!

Ilyen életet élnék, bölcsen és tudatosan. Ámen!

Pergamen és Én

Keresem, kutatom, ki is vagyok én.

Hol van a helyem, ki az, akinek velem van helye?

Hol találom azt az otthont, ahol szeretnek,

és ahol én is szeretve, boldogan lehetek?

Soraimat pergamenre vetem,

remélve, hogy egyszer majd megértenek.

Író vagy költő lennék? Magam sem tudom,

de érzem, hogy írnom kell – ez az én utam, ezt akarom.

Gyermekeim felnőttek; elszálltak, mint madarak –

mint fészkükből repülők, messze szálltak.

Emlékszem, kicsik voltak, az udvaron játszottak,

most, mint felnőtt madarak, messze repültek.

De velem maradnak mindig az emlékek,

mint napfény, mi melegíti a szívem,

s mint a zöldellő fák között a hűs szellő,

tartja a lelkem – mindig velem jön.

Most élem az életem, amíg még megtehetem.

Talán tíz évem van hátra – ki tudja, mi jöhet még?

Ki vagyok én? Talán a sors válaszát megadja.

Most érkeztem el oda, hogy életem mélyét kutatva járom utam;

figyelem és élvezem mindazt, ami megérint.

Millió érzés és gondolat árad belőlem –

vágyak törnek fel, mint tavaszi szellő.

Most pedig megvalósulásra várnak,

mint virágok a napfényben.

Hagyom szabadon áramlani őket – hiszen mindez én vagyok.

Én vagyok – vagy talán még csak most válok azzá?

Az idő elhozza a választ – így lesz az igazán jó.

Őszülő fejemmel már nem harcolok az idő ellen;

minek is? Annyi napot megéltem már.

Az idő olyan, mint egy folyó – sodor,

elkerülhetetlen, akár akarjuk, akár nem.

Jöjjön, aminek jönnie kell – már nem állok ellen.

Napról napra formálódom, és ma már egy dolog számít igazán:

a szeretet, ami napfényként ragyogja be az életem –

melegével ölel körül, és a legsötétebb pillanatokban is világosságot hoz.

Hiszen minden pillanatban ez az, ami valóban fontos:

milyen nyomot hagyok a világban, mit számít valójában?

Milyen örökséget adok át a gyermekeimnek

az élet útján – a történetem ívét.

Csendes monológ

 

Az élet olyan, mint egy üres papírlap. Mindannyian kézbe kapjuk, de hogy mit írunk rá, az csak rajtunk múlik. Egyetlen pillanatból születhet meg egy egész történet, egy szenvedély, ami végigkísér minket. Számomra ez a szenvedély az írás.

Amikor írok, a világ megszűnik körülöttem. Minden érzés, minden apró rezdülés életre kel a szavakban. Talán épp egy pillanatot próbálok megragadni. Egy olyan pillanatot, amitől úgy érzem, igazán létezem. Egy futó mosoly, a naplemente meleg fénye az arcomon, vagy csak egy csöndes, belső béke, amikor megáll az idő.

Mert a pillanatok fontosak. Az élet szinte túl gyorsan halad előre, de ezek az apró, megfoghatatlan másodpercek azok, amelyek megmutatják, kik vagyunk. Ezekből a pillanatokból táplálkozik az írásom is. A szenvedélyem.

De az írás nem csupán önkifejezés. Minden betűvel, amit leírok, szeretetet próbálok közvetíteni. A szeretet lehet egy gondolatban, egy történetben, egy szavak nélküli gesztusban is. Hiszem, hogy a szeretet az az erő, ami összetartja az élet fonalait, akár egy szívből fakadó, mély vallomás egy papírlapon.

Talán ez az, amit keresek az írásban: hogy összekössem a pillanatokat a szeretettel. Minden történet egy újabb esély arra, hogy érzelmeket adjak át, megmutassam, hogy minden szónak súlya van, és hogy a pillanatok, amiket megragadunk, valóban számítanak.

Az életem története tehát egy soha véget nem érő keresés: megtalálni a pillanatot, amikor a szenvedély és a szeretet egybeforr, és leírni azt, hogy mások is láthassák, érezzék. Mert végül is, az élet nem más, mint szeretettel teli pillanatok sorozata, amit valaki megír, valaki megél, és valaki megoszt.

Lehet, hogy nem sokan, csak kevesen olvassák a soraimat, de nem ez számít. Az számít, hogy amikor írok, a lelkem egy darabja ott van minden betűben. És ha egyetlen ember is érzi ezt, akkor már megérte.