Pergamen és Én

Keresem, kutatom, ki is vagyok én.

Hol van a helyem, ki az, akinek velem van helye?

Hol találom azt az otthont, ahol szeretnek,

és ahol én is szeretve, boldogan lehetek?

Soraimat pergamenre vetem,

remélve, hogy egyszer majd megértenek.

Író vagy költő lennék? Magam sem tudom,

de érzem, hogy írnom kell – ez az én utam, ezt akarom.

Gyermekeim felnőttek; elszálltak, mint madarak –

mint fészkükből repülők, messze szálltak.

Emlékszem, kicsik voltak, az udvaron játszottak,

most, mint felnőtt madarak, messze repültek.

De velem maradnak mindig az emlékek,

mint napfény, mi melegíti a szívem,

s mint a zöldellő fák között a hűs szellő,

tartja a lelkem – mindig velem jön.

Most élem az életem, amíg még megtehetem.

Talán tíz évem van hátra – ki tudja, mi jöhet még?

Ki vagyok én? Talán a sors válaszát megadja.

Most érkeztem el oda, hogy életem mélyét kutatva járom utam;

figyelem és élvezem mindazt, ami megérint.

Millió érzés és gondolat árad belőlem –

vágyak törnek fel, mint tavaszi szellő.

Most pedig megvalósulásra várnak,

mint virágok a napfényben.

Hagyom szabadon áramlani őket – hiszen mindez én vagyok.

Én vagyok – vagy talán még csak most válok azzá?

Az idő elhozza a választ – így lesz az igazán jó.

Őszülő fejemmel már nem harcolok az idő ellen;

minek is? Annyi napot megéltem már.

Az idő olyan, mint egy folyó – sodor,

elkerülhetetlen, akár akarjuk, akár nem.

Jöjjön, aminek jönnie kell – már nem állok ellen.

Napról napra formálódom, és ma már egy dolog számít igazán:

a szeretet, ami napfényként ragyogja be az életem –

melegével ölel körül, és a legsötétebb pillanatokban is világosságot hoz.

Hiszen minden pillanatban ez az, ami valóban fontos:

milyen nyomot hagyok a világban, mit számít valójában?

Milyen örökséget adok át a gyermekeimnek

az élet útján – a történetem ívét.

Csendes monológ

 

Az élet olyan, mint egy üres papírlap. Mindannyian kézbe kapjuk, de hogy mit írunk rá, az csak rajtunk múlik. Egyetlen pillanatból születhet meg egy egész történet, egy szenvedély, ami végigkísér minket. Számomra ez a szenvedély az írás.

Amikor írok, a világ megszűnik körülöttem. Minden érzés, minden apró rezdülés életre kel a szavakban. Talán épp egy pillanatot próbálok megragadni. Egy olyan pillanatot, amitől úgy érzem, igazán létezem. Egy futó mosoly, a naplemente meleg fénye az arcomon, vagy csak egy csöndes, belső béke, amikor megáll az idő.

Mert a pillanatok fontosak. Az élet szinte túl gyorsan halad előre, de ezek az apró, megfoghatatlan másodpercek azok, amelyek megmutatják, kik vagyunk. Ezekből a pillanatokból táplálkozik az írásom is. A szenvedélyem.

De az írás nem csupán önkifejezés. Minden betűvel, amit leírok, szeretetet próbálok közvetíteni. A szeretet lehet egy gondolatban, egy történetben, egy szavak nélküli gesztusban is. Hiszem, hogy a szeretet az az erő, ami összetartja az élet fonalait, akár egy szívből fakadó, mély vallomás egy papírlapon.

Talán ez az, amit keresek az írásban: hogy összekössem a pillanatokat a szeretettel. Minden történet egy újabb esély arra, hogy érzelmeket adjak át, megmutassam, hogy minden szónak súlya van, és hogy a pillanatok, amiket megragadunk, valóban számítanak.

Az életem története tehát egy soha véget nem érő keresés: megtalálni a pillanatot, amikor a szenvedély és a szeretet egybeforr, és leírni azt, hogy mások is láthassák, érezzék. Mert végül is, az élet nem más, mint szeretettel teli pillanatok sorozata, amit valaki megír, valaki megél, és valaki megoszt.

Lehet, hogy nem sokan, csak kevesen olvassák a soraimat, de nem ez számít. Az számít, hogy amikor írok, a lelkem egy darabja ott van minden betűben. És ha egyetlen ember is érzi ezt, akkor már megérte.