Kifogyhatatlan toll

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

Nem tudom, honnan jön, csak azt érzem, le kell írnom, belső késztetés. Valami vezérel. Egy szó, egy dallam, egy érzés, egy kép, egy arc, egy virág, egy fa – minden meg tud ihletni. Ami vezérel, az a szeretet. Olyan, mintha egy magasabb erőtől kaptam volna egy tollat, melyből soha ki nem fogy a tinta. Isten egy örökké fogó tollal ajándékozott volna meg. Írok a fejemben, akkor is, ha már aludnom kellene. Írok, ha kávézok. Jön és jön. Lehet szerelem, lehet fájdalom, egy hópehely a téma – bármi. De mindig ott a szeretet minden alkotásomban. Imádom a rímeket, de a szabadverset is. Nem véletlen szabadvers: ott jobban át tudom adni érzéseimet. Napi szinten írok, életem része. Nem a siker vezérel, hanem az, hogy átadjam mindazt, amit már tudok az életről. Ha egy embert megérint az alkotásom, már megérte leírni.

Gyermekként túlságosan érzékeny voltam. Nem ismertem, mi a szeretet – azt csak felnőttként éltem meg igazán. Mindig csendes, visszahúzódó voltam, és a könyvek, a rajzolás világában találtam menedéket. A túlérzékenységem egyszerre áldás és átok: óriási érzelmi mélységeket és magasságokat élek meg. Talán épp emiatt tudok írni, mert mindent intenzívebben érzek.

A múltam tele volt nehézségekkel, amelyek megtanítottak küzdeni, elfogadni és hinni abban, hogy minden fájdalom rejt magában valami értékes tanítást. Az első versemet akkor írtam, amikor szerelmi bánatban szenvedtem, szívfájdalomban született.

Amikor írok, megszűnik körülöttem minden, ami körbe vesz. Mintha egy másik dimenzióban lennék. Szabadon. Ahol nincs fájdalom, bánat – csak én és az, amit alkotok, teremtek. Az, ami szeretettel van tele.

Írok, mert hiszem, hogy van értelme, és írok, mert ez az életem, a szenvedélyem.

Monológ: az igazi szabadságról

Milyen lehet igazán szabadnak lenni? Lélekben és testben önmagamnak élni, úgy, hogy minden pillanatban azt tehetem, amire vágyom? Elképzelem, milyen lenne, ha soha többé nem kellene kényszerből másoknak szolgálnom. Csak akkor kelnék fel, amikor a nap első sugarai simogatják az arcomat, és akkor pihennék meg, amikor a fáradtság természetesen ölel át. Nem lennének álmos hajnalok, sem fáradt robotnapok, amelyek rabszolgává tesznek.

Mégis, mintha minden arra kényszerítene, hogy szolgáljak. A környezet, a társadalom, sőt, a saját testem is megköveteli a maga részét. Rabszolga vagyok, mert mindennek ára van. Fizetnem kell, engedelmeskednem, és közben hagynom, hogy ez lassan, de biztosan tönkretegyen.

Azt mondják, dolgozni kell, hiszen mindenki ezt teszi. Ez az élet rendje, így működik a világ. De vajon valóban ez lenne a normális? A legtöbben túl későn döbbennek rá, hogy mindez hiábavaló. A végén kiderül, hogy az egésznek nem volt igazán értelme.

Az emberek élete a robotolásban telik el. Tönkremennek a küzdelemben, miközben a családjuk a saját hétköznapjaikat élik tovább, nem igazán értékelve, amit kaptak. Ők is küzdenek, dolgoznak, és nincs idejük a szülőkre. Az évek elrepülnek, és mire észrevennénk, sem szabadság, sem egészség nem marad. Csak egy megfáradt test és a lelket emésztő keserűség. Ez a sors vár mindenkire. A test végül elfárad, a lélek pedig csendesen feladja.

Elég volt – Talán a következő életben elérem, amire igazán vágyom:

a szabadságot és a boldogságot.

Ha egyszer újra születek, csak azt tenném, amit igazán szeretek. Kinevetném ezt a rabszolgasorsot. Saját boldogságomat megteremteném magamnak, amelyet senki sem vehetne el tőlem. Nem hajtanék fejet senki előtt, de szeretnék, méghozzá úgy, ahogy még soha. Szeretném a világot, a természet csodáit, és legfőképp önmagamat. Megölelném a lelkem, és megbecsülném azt, aki vagyok.

A testem a hazám, ezért minden nap gondoskodnék róla. Óvnám és kényeztetném, mert benne élek. Vigyáznék rá, hogy ne érje baj, és hagynám, hogy az idő nyomai szép lassan, természetesen jelenjenek meg rajta.

A napjaimat szeretettel és tudatossággal tölteném meg. Megteremteném a saját boldogságomat. Ha a természetbe vágyom, elindulnék, és addig járnám, míg szívem békére lel. Ha naplementét szeretnék látni, a tengerparton állnék, a langyos homokban, csendben, egyedül, és élvezném annak minden pillanatát. Ha a tánc hívna, táncra perdülnék, és nem engedném, hogy bármi is megállítson.

Egyetlen napot sem hagynék elmúlni öröm és mosoly nélkül. Nem hagynám, hogy mások határozzák meg, hogyan éljek, mit gondoljak, vagy mit érezzek. Nem engedném, hogy bárki elvegye tőlem az élet legcsodásabb pillanatait.

Soha többé!

Ilyen életet élnék, bölcsen és tudatosan. Ámen!

Pergamen és Én

Keresem, kutatom, ki is vagyok én.

Hol van a helyem, ki az, akinek velem van helye?

Hol találom azt az otthont, ahol szeretnek,

és ahol én is szeretve, boldogan lehetek?

Soraimat pergamenre vetem,

remélve, hogy egyszer majd megértenek.

Író vagy költő lennék? Magam sem tudom,

de érzem, hogy írnom kell – ez az én utam, ezt akarom.

Gyermekeim felnőttek; elszálltak, mint madarak –

mint fészkükből repülők, messze szálltak.

Emlékszem, kicsik voltak, az udvaron játszottak,

most, mint felnőtt madarak, messze repültek.

De velem maradnak mindig az emlékek,

mint napfény, mi melegíti a szívem,

s mint a zöldellő fák között a hűs szellő,

tartja a lelkem – mindig velem jön.

Most élem az életem, amíg még megtehetem.

Talán tíz évem van hátra – ki tudja, mi jöhet még?

Ki vagyok én? Talán a sors válaszát megadja.

Most érkeztem el oda, hogy életem mélyét kutatva járom utam;

figyelem és élvezem mindazt, ami megérint.

Millió érzés és gondolat árad belőlem –

vágyak törnek fel, mint tavaszi szellő.

Most pedig megvalósulásra várnak,

mint virágok a napfényben.

Hagyom szabadon áramlani őket – hiszen mindez én vagyok.

Én vagyok – vagy talán még csak most válok azzá?

Az idő elhozza a választ – így lesz az igazán jó.

Őszülő fejemmel már nem harcolok az idő ellen;

minek is? Annyi napot megéltem már.

Az idő olyan, mint egy folyó – sodor,

elkerülhetetlen, akár akarjuk, akár nem.

Jöjjön, aminek jönnie kell – már nem állok ellen.

Napról napra formálódom, és ma már egy dolog számít igazán:

a szeretet, ami napfényként ragyogja be az életem –

melegével ölel körül, és a legsötétebb pillanatokban is világosságot hoz.

Hiszen minden pillanatban ez az, ami valóban fontos:

milyen nyomot hagyok a világban, mit számít valójában?

Milyen örökséget adok át a gyermekeimnek

az élet útján – a történetem ívét.

Csendes monológ

 

Az élet olyan, mint egy üres papírlap. Mindannyian kézbe kapjuk, de hogy mit írunk rá, az csak rajtunk múlik. Egyetlen pillanatból születhet meg egy egész történet, egy szenvedély, ami végigkísér minket. Számomra ez a szenvedély az írás.

Amikor írok, a világ megszűnik körülöttem. Minden érzés, minden apró rezdülés életre kel a szavakban. Talán épp egy pillanatot próbálok megragadni. Egy olyan pillanatot, amitől úgy érzem, igazán létezem. Egy futó mosoly, a naplemente meleg fénye az arcomon, vagy csak egy csöndes, belső béke, amikor megáll az idő.

Mert a pillanatok fontosak. Az élet szinte túl gyorsan halad előre, de ezek az apró, megfoghatatlan másodpercek azok, amelyek megmutatják, kik vagyunk. Ezekből a pillanatokból táplálkozik az írásom is. A szenvedélyem.

De az írás nem csupán önkifejezés. Minden betűvel, amit leírok, szeretetet próbálok közvetíteni. A szeretet lehet egy gondolatban, egy történetben, egy szavak nélküli gesztusban is. Hiszem, hogy a szeretet az az erő, ami összetartja az élet fonalait, akár egy szívből fakadó, mély vallomás egy papírlapon.

Talán ez az, amit keresek az írásban: hogy összekössem a pillanatokat a szeretettel. Minden történet egy újabb esély arra, hogy érzelmeket adjak át, megmutassam, hogy minden szónak súlya van, és hogy a pillanatok, amiket megragadunk, valóban számítanak.

Az életem története tehát egy soha véget nem érő keresés: megtalálni a pillanatot, amikor a szenvedély és a szeretet egybeforr, és leírni azt, hogy mások is láthassák, érezzék. Mert végül is, az élet nem más, mint szeretettel teli pillanatok sorozata, amit valaki megír, valaki megél, és valaki megoszt.

Lehet, hogy nem sokan, csak kevesen olvassák a soraimat, de nem ez számít. Az számít, hogy amikor írok, a lelkem egy darabja ott van minden betűben. És ha egyetlen ember is érzi ezt, akkor már megérte.