(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Péter egy elhagyatott kis házban élt a nagymamájával, egy hóval borított erdő szélén. A házuk távol volt mindentől. Nem voltak más gyerekek, akikkel játszhatott volna, és mivel édesanyja külföldön dolgozott egy-egy hosszabb időre, sokszor egyedül maradt. Péter mindig próbált erős lenni, próbált örülni a napnak, de néha az egyedüllét, anya nélkül elviselhetetlenül nehéz volt számára.
Mikor a tél igazán megérkezett, és a hópelyhek hangtalanul hullottak a földre, Péter minden este a kis asztalnál ült, és írt egy levelet Télapónak. Az ő kívánsága most más volt, mint a többi gyereké: ő nem játékot vagy csokit kért, hanem valami sokkal fontosabbat.
Egy este, mikor a lámpa fénye halványan világította meg a szobát, Péter újra papírt és a tollat vette a kezébe.
Kedves Télapó!
Most, hogy elérkezett a tél, ismét írok neked, mert szeretném, ha tudnád, mi a legnagyobb kívánságom. Én nem kérnék játékot, nem szeretnék csokit sem. Az én vágyam most más: azt szeretném, ha édesanyám és én végre együtt lennénk itt, a kis házunkban, és soha többé nem lenne olyan nap, hogy ő elmegy, és én egyedül maradok.
Tudom, hogy édesanyám dolgozni megy, és ő nagyon szeret engem, de olyankor sokáig egyedül maradok. Néha reggel, mikor felébredek, a ház csendes és üres, és az egyetlen hang, amit hallok, a hópelyhek lágy zörrenése a tetőn. És én... csak várom, hogy az ajtó nyíljon, hogy anyu belépjen, és azt mondja: „Péter, itt vagyok, soha nem hagylak el!” Azt kívánom, hogy egyszer ne kelljen várnom rá, hogy soha többet ne legyek egyedül.
Kérlek, Télapó, hozd el nekem azt, hogy ne legyen többé olyan nap, hogy egyedül maradok. Kérlek, hozd el azt a napot, amikor édesanyám azt mondja: „Most már mindig itt leszek veled, soha többé nem hagylak egyedül.”
Szeretettel:
Péter
Péter a levelet ügyesen összehajtotta, és az ablakpárkányra tette, ahová mindig elhelyezte, hogy Télapó megtalálja és biztosan elolvassa. Miután befejezte, elbújt a takarója alatt, és édesanyjára gondolt, aki reggelente mindig puszit adott a homlokára.
A következő reggelre, amikor Péter felébredt, valami különleges történt. Az ablakon át ragyogott a nap, és mikor kinézett, egy kis papírt talált az ablakpárkányon. A levelet, amit ő írt, valahogy visszaérkezett.
Meglepetésére az édesanyja állt a szoba ajtajában, kezében egy meleg takaróval és egy mosollyal.
– Szia Péter, kisfiam! Itt vagyok veled, és mostantól soha nem hagylak egyedül. Ígérem, hogy minden egyes nap itt leszek, hogy elmondjam, mennyire szeretlek, és minden reggel puszit adok a homlokodra! – mondta édesanyja, miközben odahajolt, megölelte, és egy nagy puszit adott a homlokára.
Péter szemei könnybe lábadtak, és a szíve egyszerre szorult össze és repült a boldogságtól. Mintha valami varázslat történt volna, és most valóra vált volna minden reménye. Hiszen ott állt előtte az édesanyja, és az ígéretekkel teli tekintetében ott volt minden, amit szeretett volna: a biztonság, a szeretet és a tudat, hogy soha többé nem lesz egyedül.
A szeretet és a bizalom valóra vált. Most már tudta, hogy a legnagyobb ajándék, amit valaha kívánt, valóra vált: az hogy, édesanyja hazatért, és ígéretet tett, soha többé nem hagyja őt magára.
