Míg
nem fájt a testem, nem értettem,
Észre sem vettem, hogy létezik nekem.
De most, hogy már érzem, hálás vagyok érte,
Nélküle nem lennék, mindezt át sem élhetném.
Két kezemre büszke vagyok nagyon,
Általuk érezhetek, formálhatok, simogathatok.
Gyermekeimet ölelhetem, kezeimmel védhetem,
Lábaimnak is hálás vagyok, hűséges társaim,
Utamon velem tartanak, s velem haladnak,
bármerre, ahová éppen vágyom.
Két szememmel látom a világ csodáit,
A színek kavalkádját, a természet álmát.
Láthatom szeretteim mosolyát, szemük csillogását,
Szívembe zárva minden örömét és boldogságát.
Két fülemmel hallom a dallamot,
mely táncra perdít, egy-egy szép napon.
Nem csak a természet édes hangját,
hanem azt a szót is, hogy
„Édesanyám!” e szót, mely szívemet dobogtató.
Testemben dobog a szívem, élet ritmusom,
Neki köszönhetem, hogy e világot járhatom.
Minden dobbanását hálával fogadom,
S a Földi létemben köszönettel tartozom.
