(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Saját börtönömben élek,
a falakat magam emeltem,
tégláról téglára raktam össze
minden félelmem, minden kimondatlan fájdalmam.
Belül nagyon sötét van.
Néha azt hiszem, ez a biztonság,
hogy a falak megóvnak valamitől,
amit nem is ismerek, csak érzek,
mint egy távoli vihar morajlását.
De a rácsok hidegek,
ha hozzájuk érek,
fájdalom lüktet ujjaimban…
És mégsem húzom el őket.
Talán megszoktam ezt a hideget.
Talán azt hittem, ez az otthonom.
De néha rések támadnak.
Fény szökik be,
és emlékeztet, hogy valahol
más is van: nemcsak csend,
nemcsak magány.
Ma még itt vagyok,
de a fény már bennem ragyog,
a falak lassan omlanak,
és minden téglával,
ami leesik, közelebb kerülök magamhoz.
