Az én cicám

Az én cicám mindig éhes,

Szeretettelien édes,

A kérése sosem véges,

Dorombolni is képes.

A kandalló neki kedves,

Meleget ad, nem nedves,

A csirkehús számára értékes,

Ezzel sosem mértékes.

Mindene a kényeztetés,

Dagasztás és semmittevés,

Dörgölőzés, egerészés,

Fára mászás és hentergés.

Albert a beszélő cica

Egy szép kis faluban élt az öt éves Samu a szüleivel egy kertes házban, ahol sok, sok fa és virág vette körbe a házat. A falu lakói nagyon kedves emberek voltak, mesterségükkel cserekereskedelmet folytattak. Valaki kenyeret sütött, a másik család gyümölcsöket termesztetett, és egymás között cserélgették a portékájukat. Nem ismerték a pénzt, nem létezett. Boldogan éltek a faluban az emberek. Olyan volt a falu, mint egy kis tündérfalu. Ott élt Samu is a szüleivel. Samu szülei süteményeket készítettek, cukrászok voltak. Samu nagyon sírt, mert már jó ideje könyörgött a szüleinek egy kiscicáért. A szülei nem akartak cicát a házba, még az udvarra sem, mert a süteménykészítés miatt nagyon oda kellett figyelni a tisztaságra. A cica meg milyen? Mindenhova felugrik, szemtelen. Nem lehet megtanítani, mert pimasz.

– Anya, Apa szeretnék egy kiscicát! – könyörgött Samu.

– Nem lehet, már ezerszer megmondtam! Samu kisfiam, tudod milyen a macska, nevelhetetlen! – mondta Samu anyukája.

– Én megtanítom mindenre! – mondta a kisfiú.

– Nem és kész! – zárta le a témát az anyukája.

– Akkor szerzek magamnak! – válaszolt dühösen Samu.

A kisfiú mérgesen, dacosan bepakolt a hátizsákjába egy kis pogácsát, egy üveg vizet és elindult, mert eldöntötte, hogy világgá megy. A szülei éppen süteményeket sütöttek, észre sem vették Samut, ahogy kilépett az ajtón. A falu szélén volt egy nagyerdő. Elkezdett esteledni szürkülni. Samu nem félt, gondolta hátha talál ott egy kiscicát. Mérgelődött magában, dühös volt, hogy őt bizony a szülei nem szeretik. Annyira vágyott a szíve mélyén egy kiscicára. Belépett az erdőbe, ment, ment majd leült egy fa tövébe. Félelmetes hangok jöttek mindenhonnan. A fák levelei susogtak, recsegéseket hallott, mintha valaki közeledne, a baglyok huhogtak. Megijedt, és elkezdett félni. Már a dühe is eltűnt. Akkor eszébe jutott a kiscica. Tiszta szívéből vágyott rá. Összekulcsolta a kis kezét és hangosan imádkozott.

– Kedves Istenem! Kicsi vagyok még csak öt éves. Tudom, hogy létezel, mert annyi szépséget láttam már eddig is, anyukám elmondta nekem, hogy te teremtetted a fákat a virágokat és a csodaszép pillangókat is. Mondd meg nekem hogyan lehetne nekem egy cicám? – imádkozott könnyes szemekkel a kicsi Samu az Istenhez.

Egyszer csak mit lát, egy fehér fekete tarka cica volt előtte. A fején egy pici korona. A cica megszólalt:

– Szia Samu! A nevem Albert, tiszta szívből akartál egy cicát, és én meghallottam és jöttem hozzád. Én a Macskák Birodalmában élek egy másik világban. Jöttem, hogy szeresselek, és te is engem. – mondta a cica.

– Szia Albert! Jaj, de örülök neked! – mondta ámulva, bámulva Samu. Felvette az ölébe és elkezdte simogatni, Albert meg dorombolt neki. Majd csak ezután kérdezte meg Samu:

– Albert te tudsz beszélni emberi nyelven?

– Igen tudok, de csak neked beszélek, senki másnak. Nem is kell elmondani senkinek. – válaszolt a cica.

– Jó nem mondom el senkinek! Sajnos nem mehetek haza, mert a szüleim nem engedik meg nekem, hogy legyen egy cicám, így itt kell maradnunk az erdőben. Keresnünk kell egy helyet, ahol aludhatunk. Van nálam pogácsa, azt megesszük vacsorára. – mondta Samu Albertnak.

– Haza kell menned, itt nem maradhatsz, ez nem biztonságos. Segítek hazamenned. Tudod én nem hétköznapi cica vagyok. A szüleid szeretnek, és biztosan keresnek, aggódnak érted. – próbálta Albert rávenni Samut, hogy hazamenjenek.

– Nem megyünk haza. Gyere ide Albert! – felvette a cicát Samu és egyre beljebb haladtak az erdőben.

A nap lemenőben volt, a fények már szinte be sem szűrődtek az erdőbe. Egy hegy lábához értek. A kisfiú meglátott egy bejáratot mely egy barlang bejárata volt. Sötét volt bent, így nem mert bemenni csak a bejáratnál ült le. Elővette a kis pogácsáját megosztotta Alberttel, és ittak egy kis vizet is.

Közben a szülei is észrevették, hogy eltűnt Samu. Az egész falu elkezdte keresni. Nem találták sehol a faluban. Nagyon megijedtek a szülők. Rájöttek, hogy bemehetett az erdőbe. Lámpákkal kisebb csoportokban indultak el a falu lakói Samu keresésére az erdőbe. Samu kezdett fázni, és álmos lenni, de boldogan ölelte és simogatta a cicáját.

– Drága Samu! Haza kellene indulnunk. Megfázol itt a hidegben. Én mindig veled leszek, ha hívsz ott termek nálad. Nagyon szeretlek, és a szüleid már biztosan keresnek. Induljunk haza. Én tudok varázsolni, segítek hazajutni és kérlek bízz bennem. A szüleid jó emberek. Gyere induljunk! – győzködte Albert Samut.

– Rendben menjünk haza. Már nagyon álmos vagyok és félek is ebben az erdőben, és hiányzik Anya meg Apa. De mi lesz, ha nem vihetlek be a házba, mert nem engedik meg? Nem akarlak elveszíteni! Annyira örülök neked, és boldog vagyok, hogy itt vagy velem kiscicám! – mondta Samu.

– Minden rendben lesz, bízz bennem! Albert elmondott egy varázsigét hangosan:

– Szentjánosbogarak jöjjetek, most itt a helyetek! Világítsatok és utat mutassatok!

Hirtelen megjelentek a szentjánosbogarak és hosszú csíkban világítottak. Samu csak ámult és tátva maradt a szája a sok világító bogár láttán. Tudta a pici fiú, hogy neki egy csoda macskája lett, és a szívét boldogság járta át. Viszont félt is, mert tudta a szülei lefogják szidni, mert világgá ment, és attól is félt, hogy elveszíti Albertet, mert nem lehet cicája, nem engedik.
Albert és Samu elindultak a szentjánosbogarak után. Mentek szépen haladtak kifelé az erdőből. A falu lakói, és a szülei egyre beljebb haladtak az erdőbe, ahogy kiabálták Samu nevét. Samu apukája észrevette a világító szentjánosbogarakat, és elindult abba az irányba. Samu meghallotta a nevét. Anyukája elkezdett szaladni Samu felé. Samu a macskáját szorítva szaladt az anyukájához. Megölelték egymást.

– Drága kisfiam, végre megvagy! Miért mentél el? – kérdezte az anyukája.

– Azért mentem világgá, mert nem engeditek meg, hogy legyen egy cicám.  Anya lett egy cicám, látod? Albert a neve! – mondta boldogan Samu.

– Nem haragszotok rám? –  Nézett a szüleire Samu.

– Hazahozhatod a cicát, és nem haragszunk. Otthon beszélgetünk. Menjünk haza, az egész falu téged keres az erdőben. Szólnunk kell mindenkinek, hogy megtaláltunk téged. – mondta az anyukája.

Apukája ment szólni, hogy megtalálták Samut. Közben hazaértek. A szentjánosbogarak a házuk ajtajáig kísérték őket, csodálva nézték a szülei. Nem értették hogyan teremtek az erdőbe, és világították az utat. Samu elmondta miért ment világgá, hogyan termett ott Albert a cica, és nem tudta megállni, elmondta, hogy tud beszélni emberi nyelven. A varázslatot is, ahogy Albert odahívta a bogarakat, hogy mutassák az utat. Persze a szülei nem hitték el, de a szentjánosbogarak megjelenése elgondolkodtatta őket. A cica csak figyelt, és egyszer csak megszólalt:

– Drága Anyuka és Apuka! Albert vagyok és tudok beszélni. A Macskák Birodalmából jöttem. Samu imádkozására, megható szívbéli kérésére jöttem hozzá. Szeretnék az élete része lenni. Megengedik nekem, hogy itt legyek? A családjuk tagja legyek? – mutatkozott be a cica.

– Ó! Hogyne! – dadogták meglepődve a szülők.

– Hogyan tudsz beszélni? – kérdezték a szülők.

– Én a Macska Birodalom királyának a fia vagyok. Azért is van koronám. A szüleim is tudnak beszélni emberi nyelven, és varázsolni is. Ritkán jelenünk meg embereknek. Samu esete megható volt, és apám megengedte, hogy eljöjjek ide, és itt éljek Samuval, addig amíg szüksége van rám. – válaszolt Albert.

– Maradhatsz természetesen. Boldogok vagyunk, hogy Samut választottad, és kisegítetted az erdő sötétjéből. Hálásan köszönjük neked. – válaszolta az apuka.

– Megkérdezném tőled, hogy a süteményeket nem fogod-e bántani? Nem ugrálsz fel az asztalokra, ugye? Tisztaságra vigyázol? Tiszta cica vagy Albert? – kérdezte érdeklődően az anyuka.

– Nagyon tiszta vagyok!! Naponta többször is nyalogatom, tisztítom magamat. Okos vagyok, és nem fogok az asztalokra ugrálni, messziről kerülöm majd a süteményeket. Nem szeretem annyira az édest, jobban szeretem a halat. – válaszolt a kérdésekre a cica.

– Szuper! Anya, Apa akkor tényleg maradhat Albert? Nagyon szépen köszönöm! – tiszta szívből örült Samu, és közben Albertet simogatta.

Már nagyon álmos volt, alig bírta nyitva tartani a szemeit. Anyukája lefektette, betakarta, és adott neki egy jóéjt puszit. Apukája is megsimogatta és rámosolygott. Nagyon örült, hogy ilyen bátor, és okos kisfia van. Albert dorombolva ott feküdt Samu mellett. Elkezdett egy mesét mondani neki a Macska Birodalomról. Samu álmosan hallgatta és elaludt boldogan a cicáját ölelve.

Zelda boszi szíve

 

Hol volt, hol nem volt, volt egy Boldog világ, hol az emberek nem ismerték gonoszságot. Náluk nem létezett, csak a szeretet. Gyönyörű helyen éltek, a fák pompáztak, a virágok illatoztak, az emberek mosolyogtak. Takaros házikókban éltek, a virágok pompáztak az ablak alatt, és illatuk bejárta házakat. Az emberek tették- vették dolgaikat, a gyerekek játszottak, kergették a színes pillangókat, labdáztak, és énekeltek. Távol a Boldog világtól, egy hegy tetején élt egy kővárban Zelda, a gonosz boszorkány. Több ezeréves volt, és nagyon csúnya. A háta görnyedt, púpos, arca rücskös és szemölcsös, az orra nagy és hegyes. Haja ritka és szürke színű volt. Egy nagy vörös kendő volt mindig a fején. Járta a világokat és mindenkinek csak ártott, rávette az embereket, hogy másokat bántsanak, elültette a gonoszságot az emberek szívébe. Hiszen ő velejéig romlott volt. A kedvenc szórakozása az volt, hogy békává varázsolta az embereket, vagy kővé. Történt egy nap, hogy rátalált a Boldog világra. Fel is kiáltott örömében:

 – Ez az! Itt mennyi boldog ember van, na nem sokáig! Kiélvezhetem a gonoszságomat! Megrontom mindegyiket! - kacagott gúnyosan Zelda, a boszi.

Volt egy macskája, mindenhová magával vitte, hozzá beszélt állandóan. Kihez is beszélt volna? Nem volt senkije. A macska fekete színű volt és nagyon sunyi, ráadásul jó kövér, mert Zelda mindig tömte étellel. Lusta volt, mindig csak feküdt. Turbó volt a neve, ami pont az ellenkezője volt annak amilyen a macska volt. Turbó imádta Zeldát, és Zelda is őt. Eljött az este, Zelda elővette a seprűjét, szólt Turbónak, hogy indulás, és hopp már Turbóval a hátán repültek is a boldog világba. Zelda már alig várta, hogy újra bánthassa az embereket, jókat kacagott és visongatott repülés közben. Berepült egy házba és odaállt az egyik ember ágya mellé és elmondta a varázsigét.

 – Fieri ranae! (Legyél béka!) - mormolta Zelda. Várta, hogy valami történjen, de semmi. Elmondta még egyszer, még egyszer. Most sem történt semmi. Nagyon mérges lett. Mérgében hátára vette Turbót, és hazament.

Gondolkodott, miért nem működött a varázsige? Vakargatta a rücskös fejét, de nem jött rá. Visszament másnap, harmadnap, és újra próbált békává varázsolni most egy másik embert, de semmi. Kudarcot vallott Zelda. Már nem is érdekelte, hogy miért nem működik varázslata. Azt érezte, vágyik oda, a Boldog világba. Nappal is ment, és láthatatlanul figyelte őket. Úgy döntött, hogy megjelenik nekik. Kedvesen fogadták, beszélgettek vele az emberek, és étellel, itallal kínálták. Minden nap ment hozzájuk. Észre sem vette, hogy addig-addig járt oda, hogy a szívéből eltűnt a gonoszság. Vajon miért tűnt el? A Boldog világ, ahol csak szeretet volt, kezdte átjárni Zelda szívét. Ahogy a szíve változott, Zelda külseje is megszépült, eltűnt a sok szemölcse, arca szép lett, mint a szíve. Mindenkinek segített, soha többet nem bántott senkit. Minden este körbevették a gyerekek, és mesét mondott nekik. Zelda boldog, jóságos boszorkány lett, aki mindenkit szeretett, és őt is megszerették az emberek.