Egy kellemes nyári estén történt, amikor már nap is lemenőben volt, hogy a négyéves Gabika elkezdte keresni a maciját. Kereste kutatta az egész szobát felforgatta, de hiába. Dudus nem volt sehol. Benézett az ágy alá hátha oda bújt, de ott sem volt a maci. Már kezdett álmos lenni és a maci volt az alvókája anélkül nem tudott elaludni. Nagyon elkeseredett.
– Hol vagy Dudus? Merre bújtál el? Gyere elő! Szólította maciját Gabika, abban reménykedve hátha előjön. Kicsi volt még és beszélgetni szokott a Dudus macijához.
– Anya, Apa, nem találom Dudust, a macimat! Hol lehet? – kiabálta könnyeivel küszködve a kisfiú.
Anyukája elkezdte keresni először a szobájában, aztán az egész házban, de sehol sem volt.
– Apa, nincs sehol Dudus maci. Enélkül nem tud elaludni Gabika. Kint lehet valahol az udvaron. Nem szokta kivinni, nem is láttam, hogy kivitte volna a házból. Talán Füles a kiskutya vihette ki az udvarra. – mondta az anyuka.
– Az lehetséges. Mindjárt megnézem kint. – válaszolt az apuka.
Már kezdett sötétedni. A szürkületnek vége volt. Zseblámpával elindult kifelé az apuka és egyszer csak ott termett mellette pizsamában Gabika. Apa és fia együtt keresték az eltűnt mackót.
– Apa szerinted kint van Dudus? Eltévedt és nem talál haza? Miért ment el, hiszen én mindenkinél jobban szeretem? – kérdezte elszontyolodva a kisfiú az apukáját.
– Nem tudom Gabika, de szerintem nem ment el, csak kijött szétnézni az udvarra. Lehet nem talált vissza, vagy elfáradt és elaludt. Nyugodj meg! Biztosan megtaláljuk. – válaszolta az apuka.
Gabika már a könnyeivel küszködött, mert Dudus volt a kedvenc játéka. Mindig vele volt pici baba kora óta.
Mindenhová bevilágítottak, a fák alá, a bokrok közé. Nagy, hatalmas kertjük volt, tele fákkal és bokrokkal, sok, sok virággal. Már csak a hold és a csillagok világítottak. Gabika a pici lábacskáival ott sertepertélt az apukája mellet, és figyelte, ahogy minden bokorba és fa alá bevilágít a zseblámpával. Megzizzentek a levelek, fura hangok hallatszottak, emiatt Gabika összerezzent gyorsan átölelte az apukáját. Hiszen csak a zseblámpa kicsi fénye által láttak valamit, a fák lombjai nem igazán engedték beszűrődni a hold és csillagok fényét.
– Apa én félnék egyedül, szerinted Dudus nem fél a sötétben? Te itt vagy nekem, de ő egyedül van. – kérdezte Gabika kíváncsian várva a választ az apukájától.
– Szerintem Dudus nem fél, mert tudod kik vigyáznak rá? – mondta az apukája.
– Kik vigyáznak rá Apa? – kérdezte.
– Hát a tündérek! Ők azok, akik este is itt vannak a virágok, a fák és a bokrok körül. Mindent felügyelnek A mi szemeinknek láthatatlanok, de most is itt vannak és figyelnek minket is. Ők csupa szeretetet árasztanak. Nem csak a természetre, hanem miránk az emberekre is. Tudod este meglátogatják a gyerekeket is, és segítenek elaludni nektek, gyerekeknek. – mondta az apukája.
– Tényleg Apa? Akkor nem fél. És lehet énekelnek neki, és vigyáznak rá. Csak találnánk már meg, mert annyira hiányzik nekem. – válaszolta a kicsi fiú.
– Nézd csak ki alszik itt a bokorban? A te mackód! Úgy látom jól van, nem esett baja. – adta oda apuka a macit.
– Szia Dudus! Megvagy végre te kis szökevény! Annyira hiányoztál! – kiáltott fel boldogan Gabika, és magához ölelte szeretetteljesen a maciját.
– Akkor most már bemehetünk a házba, megtaláltuk a macit! Késő van és ideje lefeküdni kisfiam! – mondta az apuka.
– Megyek Apa! Szeretném megköszönni a tündéreknek, hogy vigyáztak az én macimra. – válaszolta Gabika.
– Rendben. – mondta mosolyogva az apuka.
– Kedves Tündérek! Köszönöm szépen, hogy vigyáztatok az én drága Dudusomra! – mondta Gabika
Biztos volt benne, hogy a tündérek ott vannak és figyelik őt. Mosolyogva indult be a házba a macijával.
Amikor már mindketten beértek a házba Gabika boldogan elmondta az anyukájának, hogy Dudus jól van! Szorította, ölelte a mackóját. Anyukája betakarta, apukája megsimogatta, és egy jó éjt puszit adtak neki. Mosolyogva aludt el Gabika, ezen az estén. Nem is kellett a szüleinek mesét mondaniuk neki.
