A két kapu

A régi kapu nyikorgott, ahogy Barbara finoman meglökte. A rozsda már beleette magát a vasba, de a futórózsák burjánzása eltakarta az idő nyomait. Az illatuk megcirógatta az arcát, mintha a múlt egy gyengéd érintéssel próbálná visszatartani.

Léptei alatt kavicsok roppantak, ahogy beljebb merészkedett a kertbe. Az öreg hársfa még mindig ott állt a kőpad mellett, amelyen egykor annyi időt töltött nagymamájával. A rózsalugas illata összefonódott a levenduláéval, a mindenféle virágok élénk színfoltként ragyogtak a bársonyos fűben. A lombok között madarak csiviteltek, s a nap fénye áttört az ágak résein, aranysávokat festve a földre.

Leült a kőpadra, és hagyta, hogy a régi emlékek átszőjék a lelkét. Ekkor egy gyengéd érintést érzett az arcán. Ahogy felnézett, nagymamája mosolygó szemébe pillantott – azokba a mély, bölcs szemekbe, amelyekben mindig ott volt a válasz.

– Drága Barbara – suttogta a nagymama, ujjaival finoman végigsimítva az arcát –, ne félj elengedni azt, ami volt, mert a múlt nem gát, csak gyökér. A jövő kapuja előtted áll, de csak akkor léphetsz át rajta, ha már nem a múlt fájdalmán át nézel rá, hanem a remény fényével.

Barbara szíve megtelt melegséggel. Lassan felállt, és a kert másik végében megpillantotta az új kaput. Fehérre festett faoszlopai között lila akác futott felfelé, illata belengte a levegőt. A túloldalon napfényes tisztás nyúlt el, és a fák lombja között új ösvények csalogatták.

Mielőtt átlépett volna rajta, boldogan visszanézett. Nagymamája még ott állt, mosolyogva nézett rá, tekintetében szeretet és nyugalom ragyogott. Barbara meghatódva visszaintett, és abban a pillanatban a nagymama alakja lassan szertefoszlott, mintha mindig is a kert része lett volna.

A futórózsák illata még mindig kísérte, de most már tudta: nem a múlt láncaiként, hanem a jövő ígéretét hordozva. Mély levegőt vett, és határozott léptekkel elindult az új kapu felé.

A szeretet választása

(A képet mesterséges inetlligencia készítette.)

Sokan azt mondják, a jövő titok. Egy ismeretlen út, amelybe félelemmel vagy reménnyel lépünk be. De mi van akkor, ha a jövő nem más, mint a jelenben hozott döntéseink lenyomata? Ha minden kimondott szó, minden érintés és minden gondolat formálja azt, ami majd érkezik?

Én hiszek benne, hogy a jövő szeretetből épül. Hogy minden lépés, amelyet tudatossággal teszünk, közelebb visz ahhoz a világhoz, amelyben élni szeretnénk. Egy világhoz, ahol az emberek megértik: a szeretet nem csupán érzés, hanem választás. Azt választom, hogy nyitott szívvel létezem, hogy ne a félelem vezéreljen, hanem a bizalom és az elfogadás.

Az élet nem küzdelem kell, hogy legyen, hanem áramlás. Könnyedség. Mintha egy szélfútta mezőn sétálnánk mezítláb, érezve a Föld lüktetését, a Nap melegét, a világ ölelését. Nem kell súlyos terheket cipelni magammal a múltból. Nem kell görcsösen kapaszkodnom abba, ami volt, vagy aggódnom azon, ami lesz. Csak itt és most kell lennem – igazán.

Mert ha a jelen tiszta, a jövő is az lesz. Ha most a szeretetet választom, akkor a világ is ezt tükrözi majd vissza. És ha elég ember hisz ebben, ha elég szív ébred rá arra, hogy a valódi erő nem a harcban, hanem a szeretetben rejlik, akkor talán egy napon már nem lesz kérdés, milyen jövő vár ránk.

A gyöngysor

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Brigitta a tengerparton ült, ahol a nap lassan merült alá a horizonton. Az alkonyi fény lágyan játszott az arcán, amelyet az évek finoman formáltak. Mezítláb volt, lábujjai között a hűvös homokkal. Egy apró gyöngyszemet forgatott az ujjai között – egy régi nyaklánc utolsó darabját, amely valaha az övé volt.

Most, hogy az élete egy új szakaszba lépett, gyakran elgondolkodott azon, mit hagyott maga mögött. Gyermekei már felnőttek, saját életüket élték. Boldogan indította őket útjukra, mégis hiányérzet maradt benne. Egykor tele volt álmokkal, vágyakkal, de az évek során sok mindent háttérbe szorított – a családért, a kötelességekért, a mindennapok zajában.

A tenger halk morajlása megnyugtatta, és ahogy a távolba révedt, rádöbbent: még nem késő. Az élet nem csupán az emlékekből állt, hanem a még előtte álló pillanatokból is.

Brigitta mélyen beszívta a sós tengeri levegőt, és hagyta, hogy a lassan alábukó nap arany fénye végigsimítson az arcán. Mennyi év telt el úgy, hogy nem állt meg igazán? Mindig volt valaki, akiről gondoskodnia kellett – először a gyerekek, majd a férje, később az idős szülei. Nem bánta, hiszen szerette őket – de mikor tett utoljára valamit pusztán önmagáért?

Eszébe jutott egy régi este, amikor a lánya még kicsi volt, és izgatottan mutatta a saját készítésű papírkoronáját. "Anya, te vagy a királynő!" – kiáltotta nevetve. Brigitta akkor is mosolygott, de belül tudta, hogy az ő trónja mindig mások mögött állt. Most, ennyi év után érezte először, hogy itt az ideje megengedni magának a boldogságot.

Ekkor eszébe jutott Tamás. A férfi már jó ideje kedvesen közeledett hozzá, türelmesen és figyelmesen, anélkül hogy bármit is elvárt volna. Mindig ott volt, amikor szüksége volt egy jó szóra, és sosem sürgette. Brigitta sokáig bizonytalan volt, talán mert annyi éven át csak másokra figyelt, és elfelejtette, milyen érzés, ha valaki érte is tesz.

De most, itt, a lassan elsötétülő égbolt alatt, egy halk sóhajjal elmosolyodott. Eldöntötte: elfogadja Tamás vacsorameghívását. Megérdemli az esélyt arra, hogy újra megélje a pillanatokat – nem csupán emlékezzen rájuk.

Lassan felállt, leporolta a homokot a ruhájáról, és még egyszer végignézett a végtelen tengeren. A hullámok halk morajlása körülölelte, mintha maga a Föld bátorítaná. Holnap vesz magának egy új gyöngysort. Egy olyat, amelyet most már önmagának választ – nem a múlt emlékeiért, nem valaki más kedvéért, hanem azért a nőért, aki most újra meg akarja találni önmagát.

Majd elindult hazafelé, a telefonját előhúzva. Egyetlen mozdulattal megnyitotta Tamás üzenetét. Egy pillanatig még hezitált, aztán ujjai határozottan pötyögték a választ:

"Holnap este hétkor. Várom."

Múlt, Jelen, Jövő

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A szél suttogva játszott az idő fonalával. Láthatatlan kezek sodorták össze a múlt emlékeit, a jelen pillanatait és a jövő titkait egyetlen, végtelen szövetté. A három idő egymásba fonódott, mint a hullámok a folyón, amely sosem áll meg, csak változik.

Éva a tó partján állt, lábujjaival érintve a hideg homokot. A víz felszínén egy gyermekarc derengett – saját ifjúkori énje, aki csillogó szemekkel nézte a világot. Emlékezett arra a napra: akkor még hitt a varázslatban, abban, hogy az idő nem ellenség, hanem titkos barát, aki mindig mellette marad.

A jelen súlya azonban más volt. A test öregedett, a lélek olykor fáradtan pihent meg a percek között. Mégis ott állt, érezte a nap melegét, hallotta a madarak énekét, és tudta, hogy ez a pillanat most minden, ami igazán létezik.

És a jövő? Egy ismeretlen ösvény, amelyre már rálépett. Vajon milyen arc néz majd vissza rá a tó tükrében évek múlva? Vajon emlékezni fog erre a pillanatra, erre az érzésre?

Az idő nem vonal volt, hanem kör. A múlt nem múlt el, a jövő már itt volt, és a jelen… a jelen volt a kapu mindhárom között.

Éva sóhajtott, majd mosolyogva belépett a vízbe. Talán épp most teremtette meg szebb jövőt.

A köd szélén

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Anett mezítláb ült a bőröndjén az út szélén. A szürke felhők alatt minden tompán derengett. Egy gyűrött levél hevert a kezében, az eső elmosta a tinta egy részét. „Ne várj rám. Nincs visszaút.”

Végül felállt, és elindult. Lassan, céltalanul. A kavicsok felsértették a talpát. Minden lépés fájt, de ez tartotta életben.

A bőrönd egyszer csak kinyílt. Egy új levél hullott ki belőle. A papír tiszta volt, a tinta éles.

„Már vártalak.”

Anett körbenézett. A köd szélén egy alak bontakozott ki.

 

Álom és ébredés

Szürke felhők borították az eget, miközben Júlia az országút szélén ült, mezítláb, a kopott bőröndjén. A kezében tartott gyűrött levél már szinte szétfeslett a sok olvasástól. A szél belekapott a hajába, és a hűvös érintés figyelmeztette, hogy az eső közeleg. De Júlia nem mozdult. A levél szavai, amelyek sürgetően parancsoltak neki, újra és újra visszhangzottak a fejében:

„Indulj. Ne várj tovább. Ez az utolsó esélyed.”

A távolból egy autó közeledett, és Júlia ösztönösen összerezzent. Egy régi zöld furgon volt, ami lassított mellette, majd megállt. Egy férfi szállt ki belőle. Magas volt, borostás, és a tekintete különös – egyszerre volt benne ismerősség és valami nyomasztó fenyegetés.

– Maga jól van? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolta Júlia, de a hangja remegett.

A férfi közelebb lépett, és megfogta a bőröndöt. Júlia éppen tiltakozni akart, amikor a férfi kinyitotta. A nő döbbenten nézte, ahogy a bőröndből régi fényképek, levelek és tárgyak hullottak ki. Mind a múltjából származtak.

– Ez minden, ami visszatart – mondta a férfi halkan. – Ezért nem indultál el.

– Miért fontos ez magának? – Júlia hangja kétségbeesett volt.

– Nem nekem fontos – válaszolta a férfi. – Neked.

Mielőtt Júlia bármit mondhatott volna, a férfi kinyújtotta a kezét. Egy kés villant meg a fényben.

– Engedd el! Hagyj békén! – parancsolta, és Júlia szíve hevesen vert.

De valami különös erő kerítette hatalmába. Megragadta a bőröndöt, és teljes erejéből a férfinak vágta. Az hátratántorodott, a kés kiesett a kezéből. Júlia futni kezdett, el a férfitól ahogy csak bírt.

A férfi még kiáltott utána:

– Nem menekülhetsz örökké, Júlia!

Júlia zihálva ébredt.

A szoba sötét volt, csak az éjszakai lámpa halvány fénye világította meg a körvonalakat. A levegőben a saját gyors légzése visszhangzott. Egy álom volt – de olyan valóságos, hogy percekig képtelen volt megmozdulni.

Az ágy szélén ült, és lassan felfogta az álom üzenetét. A férfi a félelmeit testesítette meg. A bőrönd a múltját szimbolizálta, amelyhez eddig görcsösen ragaszkodott. Most már tudta: el kell engednie mindezt, hogy továbbléphessen.

A szoba sarkában valóban ott állt egy régi bőrönd, tele régi fotókkal, levelekkel, emlékekkel. Júlia lassan felállt, kinyitotta a bőröndöt, és egyenként kezdte kiszórni a tartalmát. A tárgyak lassan a földre hullottak, és vele együtt hullottak le róla a múlt terhei is.

Amikor végzett, mélyet lélegzett, és kinézett az ablakon. A szürke felhők mögül éppen kibukkant a hajnal első sugara.

„Indulj” – visszhangoztak az álombéli szavak a fejében.

Most már tudta, hogy nemcsak az álomban, hanem a valóságban is lépnie kell. A félelmek, a fájdalmak mind a múlt részei voltak. Most végre szabad volt.

Mezítláb lépett ki az ajtón, és a reggeli fényben elindult. Visszanézett a házra ahol élt. Mosolygott. A szíve megkönnyebbült.A bőrönd ott maradt – minden ott maradt. Júlia végre maga mögött hagyta a múltját, és nekivágott egy új életnek.

Múlt könnyei

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Fájdalom ölelt át sok éjjelen,

Vak szerelem volt az életem.

Könnyek hullottak, halkan, némán,

Álmok foszlottak csillagfény-éjszakán.

Szívemen és szememen köd fátyol ült,

Örök ködben léteztem,

Még ha fájt, is szerettem,

Minden lélegzetet miatta vettem.

Becsapott szavak mély sebet hagytak,

Összetört a szívem, mit elragadtak.

Múltam titkai suttogva fájnak,

De már nem rabjai a csalfa vágynak.

Álmomból végül felébredtem,

A hajnal fényében reményt leltem.

Könnyeim már a múlt, tovatűnt,

S a szívem újra fényre gyúlt.

A gyertya fénye

/A képet mesterséges intelligencia készítette /

A tél vastag, fehér takarót terített a kis falu fölé. A házak ablakai mögött meleg fények pislákoltak, az utcákon lassú léptekkel sétálgattak az emberek, és mindenki tudta, hogy egy különleges este közeleg: karácsony.

A falu szélén, a fenyőfák között, egy kis ház állt, amely egyetlen embernek adott otthont. Anna, a magányos nő, aki évről évre egyedül töltötte az ünnepeket. Fiatal korában egy boldog család tagja volt, de a sors kegyetlen folytán a férje és gyermekei egy balesetben örökre elhagyták őt. Azóta minden évben ugyanabban a magányos fájdalomban élte le az ünnepeket, hiszen nem tudott mit kezdeni a fájdalommal és az ürességgel.

Idén karácsonykor azonban valami más történt. Anna úgy érezte, mintha valami titkos erő hívogatná, hogy ne zárkózzon be teljesen a világtól. Valahogy olyan érzése volt, mintha a szeretet egy másik formában, más módon próbálna elérni hozzá. Reggel, miután felébredt, egy papírdarabka volt az ajtó elé téve, egy kézzel írt üzenettel:

„Ne feledd, a szeretet mindig ott van, ahol a szívek nyitottak.”

Anna elmosolyodott, de az üzenet mégis furcsa szomorúságot ébresztett benne. Miért éppen most? Miért most? De elhatározta, hogy nem hagyja figyelmen kívül ezt az apró jelet, és elindult, hogy megnézze a falu ünnepi készülődéseit.

A falu központjába érve a templom környékén gyülekező embereket látta, ahogy díszítenek, énekelnek, és mindenki mosolygott. A téren fenyőfa gyönyörűen ki volt díszítve, a gyerekek boldogan futkároztak körülötte. Anna megállt, és csodálkozva nézte őket, mikor egy ismerős hang szólította meg:

— Anna! Miért nem jössz el velünk az éjféli misére?

Az ismerős hang egy öregasszonytól jött, aki mindig segített neki, amikor szüksége volt valamire. Anna kicsit habozott, de végül úgy döntött, hogy elmegy. Talán most, talán ezen az estén valami más történhet.

A templom csendes, megnyugtató légkörében Anna leült, és az emberek körülötte mind mosolyogtak. A szívek itt, a templomban valahogy egymásra találtak. A pap imája, az éneklő hívek hangja, a gyertyák fénye mind-mind egy hatalmas, szeretettel teli ölelést alkotott.

Amikor elérkezett az este csúcspontja, a pap azt mondta:

— Ma este, mi a szeretet fényét gyújtjuk meg. A karácsony nemcsak a családról szól, hanem arról is, hogy mindenki, aki tiszta szívvel közeledik a másikhoz, megtalálja azt a fényt, amit keres.

Anna szemei megteltek könnyekkel, de nem a fájdalom, hanem az érzelmek áramlása miatt. A templom egyetlen nagy közösséggé vált, amelyben mindenki ott volt egymás számára, ahol a szeretet nem ismer határokat.

Ahogy az éjféli mise véget ért, és az emberek szétszéledtek, Anna nem indult haza. Inkább megállt a templom udvarán, és az éjszakai égboltra nézett. A csillagok fényesen ragyogtak, és egyetlen gondolat öntötte el a szívét: „A szeretet mindig ott van, csak meg kell engednünk, hogy megtaláljon.”

Ekkor hirtelen egy apró kéz érintette meg a vállát. Anna megfordult, és egy kislány állt ott, kezében egy kis kosár, benne egy gyertyával.

— Ez a gyertya önnek szól, hogy emlékezzen rá, hogy soha nem lesz egyedül, ha a szeretetet a szívében hordja.

Anna megölelte a kislányt, és úgy érezte, mintha egy darab a múltjából tért volna vissza. Az éjszaka csendjében, a fenyőfák között, a karácsony valódi fénye ragyogott fel benne. A szeretet mindig ott volt, csak ő maga zárkózott el előle.

Az este végén Anna hazaindult, de most már nem érezte magát magányosnak. A szíve megtelt azzal a szeretettel, amit mások ajándékoztak neki, és tudta, hogy a karácsony valódi lényege nem más, mint hogy a szívünk képes megnyílni mások felé, és így válhatunk mi is részeseivé a szeretet határtalan áramlásának.

Ajándék eső

Egy nyári, esős estén sétára indultam. Az arcomat lágyan érintő, szelíden szitáló eső egyáltalán nem zavart – sőt, kifejezetten élveztem. Az eső frissítő illata átjárta a levegőt, mintha megtisztította volna a forró, fülledt nap nyomasztó terhét. Ahogy lépkedtem, a gondolataim lassan elcsendesedtek, a lelkem megnyugodott. Az utca fényei meghitten ragyogtak körülöttem, mintha mindegyik lámpa egy apró reményt sugárzott volna felém.

Egy esernyőt tartottam a kezemben, de ahogy haladtam, úgy éreztem, minden lépéssel egy-egy szomorúságot hagyok magam mögött. Az évek során felgyülemlett fájdalmak és csalódások lassan szertefoszlottak, akár az esőcseppek, amelyek új életet fakasztanak a kiszáradt földön. Úgy tűnt, ez a séta engem is újraéleszt. Egyszer csak megálltam, és letettem az esernyőt. Rájöttem, hogy nincs rá szükségem. Miért is védekeznék a nyári eső ellen, amely maga a tisztaság és a megújulás?

Széttártam a karjaimat, és hagytam, hogy az esőcseppek lágyan végiggördüljenek az arcomon. Éreztem a friss eső tiszta illatát, amely egy pillanat alatt életkedvet csepegtetett belém. A szám mosolyra húzódott. Rájöttem, hogy régóta elfelejtettem igazán élni, megélni a pillanatokat. Belevesztem a mindennapok sodrásába, és problémáim szorításában éltem. De most megértettem: még nem késő. Még élhetek, élvezhetem az élet apró csodáit. Eldöntöttem, hogy ezentúl így lesz.

Mosollyal az arcomon, a szívemben örömmel folytattam a sétámat. Az esernyőt ott hagytam – örökre. Már nincs szükségem rá, mert nincs mitől félnem. Semmi és senki nem árthat nekem, hiszen a boldogság védelmező pajzs, amit senki nem törhet át. Visszanéztem az esernyőre, amely most már a múltamat jelképezte – a fájdalmakat, a terheket, amelyeket végre letehettem.

Az eső egyre jobban esett, de nem bántam. Hagytam, hogy lemossa rólam a múlt sebeit, fájdalmait. Minden lépéssel könnyebb lett a szívem. Mély hálával fogadtam ezt az esőt – ezt az ajándékot, amely tisztára mosott, és újraéledést hozott az életembe.

Őrizzük álmaink

Mikor megláttalak, szívem dobbant,

Szerelem lángja, rég volt, de lobbant,

Fiatalságunk fénylett, mint a Nap,

Szívünk együtt szállt, fel a magasba.

Kezed fogtam, indult a hosszú út,

Múltunkba írtuk örömünk nyomát,

Minden lépésnél, nappalon, éjjel,

Te voltál a fényem, és reményem.

Évek szőtte szerelmünk napjait,

Lelkünkben őrizzük álmainkat,

Két fa lettünk, egymásnak támasza,

Gyökerünk ment mélyre, összeérve.

Most hajunkon idő színe játszik,

Szívünkben fény szeretete ragyog,

Mit együtt gyújtottunk, féltve óvunk,

Szeretettel öleljük a múltunk.

A lelkem suttogja

A szívem lassan dobban,

Fájdalomtól lassan robban,

Elfáradt tele lett sebekkel,

Szomorú fájó reményekkel.

Még van dolgom-e földi létben,

Lelkem suttogja ezt nékem,

A sebek lassan begyógyulnak,

A sejtjeim újra formálódnak.

A szépséget újra látom,

Szemeimmel és lelkemmel pásztázom,

A földi lét értelmet nyer újra,

Múlt, jelen, jövő együtt lett a szívem útmutatója.

Lélek fénye

Éljük napjainkat, mit a hajnal fénye,

A fájdalom árnya, a szív titkos tükre,

Bár szomorúságtól vérzünk a mélyben,

Mégis élni vágyunk e vad, szép fényben.

A szív úgy szeret, mint egy égő csillag,

Ne temesd el soha, ápold és álmodj,

Ébreszd fel a vágyat, a szenvedélyt, tüzet,

Hisz minden szív hordoz egy szép üzenetet.

Nem szabad hagyni, hogy kialudjon,

A szívben ápolni kell, hogy nehogy elmúljon.

Ha nem teszed meg, kirekeszt a sötét,

Elveszel a múltban, a sötét alagútban.

A múlt már elmúlt, csak emlékekben él,

De szép jövő vár rád, ha szíved újra él,

Sötétben ne félj, hisz a fény mindig él.

Szeress és nevess, éld az életed.

Nevess ki a bánatot, tedd félre a gondot,

Éld meg a pillanatot, hisz csodát hoz holnap.

Minden reggel új esély, új hajnal fakad,

Szárnyaljon szíved, s boldogságra fakad.

Kísért a múlt

A nyári éjszaka csendje idilli volt, a csillagok fényesen ragyogtak az égen. Mike és Anne szorosan egymáshoz bújtak a tábortűz mellett, élvezve a lángok melegét. A lángok halk ropogása betöltötte a csendet, de Mike minden neszre feszülten figyelt. A hűvös szellő végigfutott a nyakán, ahogy eluralkodott rajta a félelem. Titkokkal volt terhes a múltja, és ha Anne megtudná, örökre elveszítené. Fiatalkorában a maffia hálójába került, és álnéven bujkál. Csak idő kérdése volt, mikor találják meg. Ekkor, a hátuk mögött, megroppant egy ág. A maffia már figyelte őket.

Az idő tükre

Az idő tükre fényt vetít felém,

mely ráncokban őrzi a múlt szelét.

Minden emlék egy színes festmény,

melyből születik a költemény.

Bölcsesség szőtte, mint életfonál,

mely köti a múltat a jelenhez.

A tükörbe nézve látom magam,

belül mindig fiatal maradok.

A ráncok közt mély bölcsesség rejlik,

tudás és tapasztalat, mi éltet.

Mint álmok szárnyán repül a pillangó,

az élet színeit felfedi nékem.

A tükrön át látom a világot,

hol boldogság és bánat együtt jár.

Minden nevetés egy csillaggyümölcs,

mely éjjel ragyog, szívem fénye már.

A tükör nem mindent mutat,

az igazságot a lélek érti.

Mert ami látható, az csak felszín,

a mélyben rejtőzik a szeretet.

Így hát megélem a nap csodáját,

elmerülök a pillanat mélyén.

Az idő tükre bár mást is mutat,

én akkor is járom a saját utam.

Minden egyes lépés új szimfónia,

a szív dobbanása a jelen dallama.

A nevetés olyan, mint a szellő,

a szeretet fonál körbefon engem.

Így megélem az élet ajándékát,

és tudom, hogy a lélek fiatal.

Mert a lélek tükre örök és szép,

az idő szőtte életünk meséjét.

Kinevetett múlt

Elvira rengeteg fájdalmat élt át az életében, pedig még csak huszonkilenc éves volt. Szíve tele volt csalódásokkal. Nevelőintézetben nőtt fel, és az utcán is élt pár hetet. Nem volt senkije, egyedül kellett küzdenie. Mára viszont minden megváltozott: szerető társa van, otthona, és több pénze, mint amiről valaha álmodott. Amikor a múltjára gondolt, eddig mindig fájt neki. De ma, amikor kiállt az esőbe, leszakított egy virágot, és a nyári zápor simogatta az arcát, valami megváltozott. Egy boldog kacaj tört fel belőle. Végre kinevette a múltat, és elengedte a fájdalmat. Csak egy emlék maradt.

Összeforrva (100 szavas novellákból)

1,

Kellemes őszi délután volt. A nap sugarai játszadoztak a színes faleveleken. Ibolya boldogan élvezte a lágyan cirógató napfényt és a parkban szálló édes őszi illatokat. Kutyája, Jimbó vidáman szaladgált, majd egy padnál megállt, ahol egy ismeretlen férfi ült. A férfi mosolyogva megsimogatta Jimbót. Ibolya szíve összeszorult, gyorsan odasietett. Amikor odaért, ránézett a férfira, és döbbenten suttogta:

- Attila! Te itt? Harminc éve nem láttalak! Azt hittem, örökre eltűntél...

- Igen, én vagyok! Kerestelek évekig! A szívem megsúgta, hogy ide kell jönnöm – felelte.

Ibolya szeme megtelt könnyekkel, szíve vadul kalapált. Egy pillanat alatt egymás karjába borultak.

Nem számít sem év, sem kor, sem távolság. Ha a szív igazán szeret, az örökké tart.

2,

Mindkettejük tele volt kérdésekkel. Órákig beszélgettek a parkban, ahol Jimbo, a kutya, élvezettel szaladgált az avarban.

– Miért tűntél el búcsúzás nélkül? – kérdezte Ibolya.

– Összezavarodtam. Te tudtad, mit akarsz, de én nem. Nem éreztem magam méltónak hozzád. Gyönyörű, okos nő voltál, mindig a legjobb eredménnyel végeztél az egyetemen. Úgy éreztem, csak az utadban állok – válaszolta Attila, miközben egy levéllel játszott.

– De én szerettelek! – hebegte Ibolya, miközben könnycseppeket törölt az arcáról.

– Később évekig kerestelek! – mondta Attila.

– Megszakadt a szívem! – suttogta Ibolya.

– Bocsáss meg, kérlek! – könyörgött Attila.

3,

Attila ránézett, szemében a szerelem fénye csillogott. Ibolya szíve közelében gyorsabban dobogott. Rég megbocsátott, hiszen a szerelem ott élt az ő szívében is.

– Megbocsátottam régen. Van egy lányom. A férjem meghalt, mikor tíz éves volt. Egyedül élek – mondta Ibolya.

– Nekem van egy fiam. Elváltunk, amikor két éves volt. Nem szerettem.

– Akkor újból megpróbáljuk? – kérdezte Attila.

– Szeretlek még most is! De elmúltunk ötven évesek – mondta Ibolya.

– Mit számít! A boldogság nem korhoz kötött. Jár nekünk! – válaszolta Attila.

Ibolya ránézett, ugyanaz a bizsergés járta át, mint fiatalkorában. Talán újra megtalálják azt az érzést. Megfogták egymás kezét, és a szívük egyszerre dobogott.

4,

Ettől a pillanattól kezdve minden nap találkoztak. Megbeszélték a múltat: fiatalok voltak, senki sem hibás azért, ami történt. Érzéseik ugyanazok maradtak, mint régen. Ugyanolyan szépnek látták egymást.

– Drágám, szeretnélek elvinni egy hétre Hawaiira. Mit szólsz hozzá? – kérdezte Attila.

– Attila, ezt komolyan gondolod? Olyan régen vágyom oda! – mondta izgatottan Ibolya.

– Igen! Látni akarom a boldogságtól ragyogó arcodat! Elviszlek bárhová, ahová csak akarod. És egy meglepetés is vár rád ott – mosolygott Attila.

– Köszönöm, drágám! – örvendezett Ibolya.

Elindultak, hogy egy gyönyörű, romantikus hetet töltsenek együtt Hawaiin, ahol Ibolyát egy titkos meglepetés várta.

5,

Az utazás már önmagában is csodás volt. Hawai tengerpartján sétáltak. Ibolya meghatódva nézte a naplementét, Attila pedig az ő ragyogó arcát. Elérkezett a várva várt pillanat. Attila letérdelt a homokba, és így szólt:

- Drága Ibolya, feleségül jönnél hozzám?

Kezében tartott egy kis dobozt, amelyben egy gyönyörű gyűrű csillogott.

- Igen! - válaszolta Ibolya örömkönnyekkel a szemében. Attila felhúzta a gyűrűt Ibolya ujjára, majd megölelték egymást. Boldogan, szeretetben éltek tovább.

Múlt, jelen jövő

 

Van aki a múltban él,

Az emlékeitől remél,

Van aki a jövőben él,

A reményben éli életét.

A múlt, végleg idejét múlt,

Az emlékek könyvében elnémult,

A jövő soha nincs a jelenben,

Képként az elmében van jelen.

Létezni, élni a mostban kell,

A jelen világában, valóságában,

Ha, a múltban s jövőben élünk,

A boldogságot soha el nem érjük.

Gyöngyszemek X.

 

Szeretnék most nektek a megbocsájtásról írni, egy számomra, és úgy gondolom, nektek is fontos dologról. Mindezekre magam jöttem rá.

Nagyon nehéz téma a megbocsájtás. Nem is beszélve arról, ez milyen hosszú, akár egy életen át tanulandó folyamat. Már egészen kicsi korunktól követünk el hibákat, rosszat csinálunk, amit tudjuk, nem szabadna, de mi akkor is ki akarjuk próbálni, azt a dolgot meg karjuk tapasztalni. Persze aztán kapunk is a szüleinktől, jó esetben esetleg csak szidást, számonkérést. Későbbiekben is döntünk rosszul, mert nincs meg a tudásunk akkor, az adott pillanatban, és a számunkra az úgymond rossz döntést hozzuk meg. Na, akkor jönnek lelkiismeret -furdalások és a bűntudat. Annyiszor rosszul döntünk, hibázunk, hiszen emberek vagyunk, tapasztalni jöttünk ide a Földre, tanulni. Így fejlődünk, a tudatosságunk, a lelkünk. Viszont nagyon nehéz elengedni a sok rossz döntés által okozott fájdalmakat. Hiszen van úgy, hogy megbántottunk egy szerettünket, és ő nem tud megbocsájtani, például ez évekig tud nekünk bánatot okozni. Egy valami biztos, ezeket csak cipeljük magunkkal, és csak rakódnak, rakódnak, olyan, mintha egy zsák követ hurcolnánk magunkkal minden pillanatban. Egy idő után megrogyunk, elfáradunk, és elmegy az életkedvünk is. Hogyne menne el, hiszen mi mindent cipelünk magunkkal nap mint nap! Nekem jó pár évembe telt, mire édesanyámnak meg tudtam bocsájtani. Ha olvastad, kedves Olvasó, az „Isten velem van” című írásomat, abból megismerheted az életem egy darabját. Rájöttem, ő csak ennyire volt akkor képes, szellemi, érzelmi tudása ennyi volt. Nem tudott engem szeretni, akkor nem volt rá képes. Saját fájdalmában volt elveszve. Még anyaként is sokszor elkapott a sírás, hogy mennyire hiányzott nekem az anyai szeretet! A gyermeki énem néha előjött felnőttként is. Ma már jó a kapcsolatom az anyukámmal. Nagyon sokat olvastam, és nagyon sok tanfolyamot végeztem az elmúlt harminc év alatt. Spirituális tanfolyamokat, angyal-tanfolyamokat, huszonévesen. Faltam a misztikus írásokat. Mai napig fejlesztem magam, olvasok, és alkalmazom a tanultakat. Egy biztos, kedves Olvasó, hogy az első lépés az- az, hogy magadnak kell MEGBOCSÁJTANOD! Tudom, ez furcsa, mert arra gondolsz, hát nem azoknak kell megbocsájtanom, akiket megsértettem, megbántottam? Igen, az is fontos, valóban. De nem az az első. Hogyan is tudnál megbocsájtani nekik, ha önmagadat utálod emiatt, és haragszol magadra? Tudna az tiszta szívből jönni, tudnál tiszta szívvel megbocsájtani nekik? Érezz bele ebbe! Hát nem. A legelső dolog saját magadnak megbocsájtani, mindent elengedni. Nekem az segített, és lehet segít neked is, hogy akkor, amikor azokat az úgymond rossz döntéseket hoztam abban az életszakaszomban, akkor olyan tudatossággal bírtam. Ennyit tudtam tenni, erre voltam képes, olyan érzelmi szinten voltam. Azóta fejlődtem, változtam, tanultam. Már teljesen más ember vagyok. Tehát, ha ezt tudatosítod, és elengeded azt a sok fájdalmat, megkönnyebbülsz. Néha visszatér egy-egy emlékérzés még évek múlva is, de ezek szépen elmennek, és leteszed a sok követ, amit a hátadon cipelsz, vagyis egyre kevesebb lesz a zsákban. Ez hosszú folyamat is lehet. Mindenkinél más. Hiszen mindenki mást él át, mást tapasztal meg. Nincs két egyforma élet, mint ahogy ember sem. Tehát az életed egyre jobb lesz, az egészséged is, erősebb leszel, és mosolygósabb. Remélem, tudtam egy két jó tanácsot adni. A lényeg az első dolog, hogy önmagadnak megbocsájtani. Ha elkezded szeretni önmagadat, már megbocsájtottál magadnak. Egyre jobb és könnyebb lesz az életed. Nehézségek mindig jönnek, de sokkal könnyebben tudod őket kezelni. Ajánlom a lélegzést, a napi tizenöt perc önmagadra figyelést és lazulást, a „Gyógyító álom” írásomat, melyet már hangos videóként is megtalálható.

Nagy ölelés: Aurora Amelia Joplin.