Az elhagyatott ház, amelyben Milla született, már régóta elfeledett volt. Az ablakok betörtek, a falak omladoztak, és a kertben a fű mindenfelé kinőtt, mintha a természet igyekezett volna eltüntetni a nyomokat. A kis cica egy hideg és szomorú reggelen látta meg a világot.
– Miért vagy ilyen más, kicsim? – suttogta az anyukája, miközben gyengéden megérintette a kis cica hátát. – Nem olyan, mint a többi. Miért nem lehettél olyan, mint ők?
Milla apró fülei megemelkedtek, de nem értette a szavakat. Ő csak érezte, hogy valami nincs rendben. – Miért olyan furcsák a többiek? Miért nem örülnek neki?
A testvérei, akik mind fehér, szürke vagy fekete színűek voltak, egyre inkább elhúzódtak tőle. Milla próbálta megérteni, de a bántó suttogások és a tekintetek egyre jobban fájtak neki.
– Miért más a szőröm? Miért nem lehetek olyan, mint a többiek? – kérdezte magától, miközben az anyukája szomorúan nézte őt. Az anyukája nem is ölelte meg úgy, mint a testvéreit, mintha csak a külsejét nézte volna, és nem a kis cica szívét.
Egy nap, mikor az anyukája kivezette a testvéreit az udvarra, hogy bemutassa őket a gazdának, Millát otthagyta a romos házban. Az anyuka szomorúan nézett rá, és egy szó nélkül elindult.
– Miért hagytál itt, anyu? – kérdezte Milla halkan, de válasz nem érkezett. Várt, és várt, de az anyukája nem tért vissza. A kis lila cica szíve szomorúan megérintette az üres helyet, ahol eddig az anyukája volt.
– Ha engem nem szerethetsz, akkor elmegyek. Megtalálom azt a helyet, ahol végre szeretnek! – mondta elhatározottan, miközben a ház ajtaján kilépett, és az omladozó udvaron keresztül az erdő felé indult.
A fák között hűvös szél fújt, és a talaj sötét volt, mint a bánat, amit Milla szívében érezett. Minden egyes lépésnél úgy tűnt, hogy a fájdalom egyre nő, ahogy a kis cica próbálta megérteni, miért hagyta el őt az anyukája.
– Milyen furcsa... Miért van az, hogy a szőröm lila? Emiatt engem senki nem szeret... – gondolta, miközben egyedül vándorolt a sötét erdőben. A napfény alig hatolt át a fák lombjain, és a szél hangja mintha a kis cica fájdalmát tette volna még erősebben érezhetővé.
Órák teltek el, miközben Milla egyre fáradtabbá vált. A szomjúság és éhség egyre jobban gyötörte, és úgy tűnt, hogy minden egyes lépéssel távolabb kerül a világtól, amelyet valaha ismert. Ekkor, mikor már teljesen elkeseredett, egy elhagyatott udvarra tévedt, ahol egy foltos kutya ült a fűben.
Milla fáradtan megállt, és amikor ránézett a kis tócsára, ami az udvaron állt, észrevette a saját tükörképét. A vízben a lila bundáját látta, mintha minden egyes tincs másképp ragyogott volna, mint a többiek.
– Ez tényleg én vagyok? – kérdezte magától. A szemei tágra nyíltak, miközben még mindig csodálkozva bámulta a lila szőrt. – Tényleg lila... Még a víz is tükrözi ezt a színt. Miért vagyok más? Miért nem lehet az én bundám fehér vagy szürke, mint a többieké?
A kutya, aki eddig figyelte, most odalépett hozzá.
– Miért vagy ilyen szomorú, kicsi cica? – kérdezte a kutya, miközben kedvesen közelebb lépett. A kutya bundája fehér és barna foltokkal tarkított volt, és a tekintete megértő, barátságos.
Milla elmesélte neki mindent.
– Az anyukám elhagyott. A többiek kinevetnek, mert lila a szőröm... Miért vagyok más? – kérdezte, miközben újabb könnyek szöktek a szeméből.
A kutya leült mellé, és szomorúan mosolygott.
– Tudod, nekem is van valami, amit a világ nem ért. De sosem szabad magad azért bántani, ami különlegessé tesz téged. A lila szőröd az, ami téged igazán különlegessé tesz. Nem mindenki látja ezt, de az igazi érték nem a színekben rejlik, hanem a szívedben.
Milla elgondolkodott, és a kutya szavai lassan eljutottak hozzá. Talán tényleg más, de ettől még értékes. És mégis, mintha a szeretet nem kívülről, hanem belülről jött volna.
Ahogy tovább mentek, egy kis házhoz értek, ahol egy 9 éves kislány a virágokat nézegette a kertben. Amikor meglátta Millát, a kislány odarohant hozzá.
– Szia, lila cica! – mondta lelkesen. – Olyan gyönyörű vagy! Én imádom a lilát! Annyira különleges vagy!
Milla szíve megtelt melegséggel, és bár a világ még mindig nem értette őt, a kislány szemében látta a szeretetet, amit keresett.
– Tényleg csodálatos vagy! – folytatta a kislány, miközben simogatta Milla szőrét. – Most már van egy különleges cicám, és büszke vagyok rá!
Milla boldog sóhajt hallatott, és úgy érezte, hogy bár különleges, nem kell már másnak megfelelnie. Az igazi szeretet akkor érkezik, amikor saját magadat elfogadod. És most, a kislány mellett, úgy érezte, hogy megtalálta azt a helyet, ahol végre valóban otthon van.
