Egy perc...

Lenni egy perc – néha ennyit ad az élet,

mégis beleremeg minden, amit érintesz.

Apró mozdulat vagy, fénycsík a levegőben,

mégis nyomot hagysz, mert adtál magadból

valami tisztát, maradandót.

Szerettél úgy, hogy a szívedet nem féltetted,

s aki megérezte ezt, őrzi még a helyét.

A test elfárad egyszer, de a lélek nem fárad el –

csak leteszi a terhet, mint aki végre megérkezett.

A csend ilyenkor mélyebb:

nem üres, hanem megtelt tapasztalással.

Az elmondhatatlanból rend kerekedik,

az elmúlásból megértés fakad.

S amikor az élet eloldódik rólad,

nem zuhan, nem fáj, nem távozik sietve –

csak felszáll lassan, könnyedén,

mint a hópihe, amely egyetlen pillanatra

még felragyog az égen.

Ahogy elolvad a fényben,

már tudod: nem veszett el semmi.

Csak hazatalált oda, ahová mindig is tartozott.

A mindenségbe.

www.muzsakkonyvtara.hu

A változás hídja

 

A mező fölött sűrű, fekete felhők gyűltek, mintha egyetlen óriási kupola borult volna Iza és Ádám fölé. A földút nedvesen fénylett, de még nem esett. Az illat azonban már árulkodott: közeledik a vihar.

– Sietnünk kellene – mondta Ádám, felpillantva az égre.

– Most nem – felelte Iza, megállva az út közepén. – Nem futok tovább semmi elől.

A távolban tompa moraj futott végig a tájon. A szél még visszafogott volt, de a gabona már bizonytalanul hajladozott.

– Iza, én csak azt mondom, hogy baj lesz, ha itt kap el minket.

– Mindig ezt mondod – nézett rá a lány. – Hogy baj lesz, ha változtatunk. Hogy jobb a régi, a biztos. Hogy ne bolygassunk semmit.

Ádám utolérte, és finoman megfogta a karját.

– Nem a változás ijeszt meg. Az ijeszt meg, hogy egyszer elveszítelek, ha rosszul döntünk.

Ekkor hirtelen vakító villanás hasított a levegőbe. A fény után érkező dörrenés félelmetesen végigfutott mindenen. A szél egyetlen nagy mozdulattal rájuk csapódott.

– Na látod? – kiáltotta Ádám. – Ezért kellett volna visszafordulnunk!

– Pont ezért nem! – felelte Iza. – Ilyen az élet is. Ha mindig megtorpanunk a vihar előtt, sosem jutunk túl rajta.

A mező szélén ekkor egy hatalmas fa dőlt ki a vihar első haragos dühétől. A törzs tompa robajjal zuhant az útra – arra az útra, amelyen néhány perce még ők jöttek.

Ádám elsápadt.

– Ez… pont akkor ránk dőlt volna.

Iza bólintott.

– A régi út bezárult. Pont most. Ez sem véletlen. Menni kell tovább, másfelé.

A következő villanás fénye bevilágította a mezőt, és ekkor mindketten észrevették a fű között húzódó kis fahidat a túloldalon. Eddig rejtve volt, nem lehetett látni.

– Én még sosem láttam ezt a hidat – mondta Ádám.

– Mert nem előre néztél, hanem vissza – felelte Iza. – A vihar néha megmutatja az új irányt.

Most már közelebb villámlott, az első esőcsepp pedig meleg és nehéz ütésként hullt rájuk. Ádám tétovázott, aztán elindult Iza után.

A hídnál érte utol. Iza ránézett; arcán végigcsorgott néhány esőcsepp, de a tekintete tisztán csillogott.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Ádám

.– Nem biztos – felelte. – De készen állok. A változás nem akkor jön, amikor várjuk. Akkor jön, amikor eljött az ideje.

A vihar ekkor teljes erővel rájuk zúdult. A híd alatt megáradt a víz, a deszkák feszülten recsegtek, de tartották őket.

Átléptek a túloldalra, ahol már más volt a szél – nem hátráltatta, hanem előre vitte őket.

Ez lett az első lépésük egy új úton. Egy olyan úton, amelyet talán épp a vihar nyitott meg előttük.

www.muzsakkonyvtara.hu

A szív jól döntött

Petra öt éve dolgozott egy könyvesboltban a kikötő mellett. Nem szerette különösebben, de nyugodt volt, és senki nem várta tőle, hogy csodákat tegyen. Reggel nyolckor kinyitotta az üzletet, este hatkor bezárta. Nap közben kávé, csend, rutin, semmi különös.

Egy csütörtökön, záróra előtt két perccel bejött egy férfi. Nem nézelődött, nem kérdezett. Levett egy régi tengerészeti naplót a polcról, és az asztalra tette.

– Ajándék lesz? – kérdezte Petra, mert ezt szokta ilyenkor kérdezni.

– Nem – felelte a férfi, aztán váratlanul hozzátette: – Indulok.

Petra már majdnem beütötte az árat, amikor megállt a keze.

– Hova? – kérdezte kíváncsian Petra.

A férfi elmosolyodott és válaszolt:

– Fogalmam sincs, csak megyek.

Csend lett. Petra nem értette, miért érinti meg ennyire ez a mondat. Ő egész életében úgy hitte, csinálni kell valamit, amit mások is értenek: „biztos állás”, „rendes élet”, „legyen terv”. Mindenki ezért dicsérte, pedig olyan unalmas volt az élete, egyhangú.

A férfi átvette a könyvet. Már indult is kifelé, amikor Petra halkan utána szólt:

– Nem félsz attól, hogy valaki majd azt mondja, elszúrtad?

A férfi megállt az ajtónál. Nem fordult vissza, csak a hangja hallatszott:

– Az jobban fájna, ha nem próbálnám meg csak azért, mert félek.

A mondat úgy vágott bele Petra szívébe, hogy megkapaszkodott a pultban.

A következő két nap semmi különös nem történt. A harmadik napon viszont azon kapta magát, hogy minden belépő férfiról azt hiszi, ő az. A hetedik napon már tudta: ez nem szerelem. Ez irigység. A férfi tényleg kilépett abból, amiben ő élt. Ő meg nem mer.

Három héttel később Petra beadta a felmondását. Nem volt semmilyen terve, megtakarítása sem. A főnök értetlenkedve nézett rá.

– És mit fogsz csinálni?

Petra csak ennyit mondott:

– Nem akarok többé olyan életet élni, amit eddig. Én igazán élni akarok.

A főnök felnevetett, legyintett. Biztos volt benne, hogy Petra majd visszajön.

Nem ment vissza.

Egy hét múlva ott állt a mólón egy hátizsákkal. Nem volt körülötte senki. Nem fogta senki a kezét. Nem ígért senki semmit. Csak egy döntést hozott.

Petra felszállt a következő kompra. A komp lassan távolodott a parttól. Petra visszapillantott és mosolygott, a szívében pedig érezte: jól döntött. Nem tudta, mi vár rá, de már nem félt, boldog volt.

A lelkek tánca

 

Nem érint a kéz, mégis remeg a bőr,

ahogy egymásba simul a csendem és a csended.

Az idő megáll — nem kérdez, nem dönt,

csak nézi, ahogy két lélek felismeri önmagát a másikban.

Te ott állsz — nem testtel, hanem emlékkel,

árnyék nélkül, fényből, hangtalan sóvárgással.

Én pedig közelebb hajolok, s te engeded —

csak lélek tud ennyire közel menni,

mert ha nem érlek el, szomorú lelkem sírni kezd.

Arcod nem érinti az arcom,

mégis minden csókod rajtam marad;

szempillád egy sóhaj, amely elém hull,

és én elkapom, mielőtt a földre érne —

mert ami a tiéd, az az enyém elveszni nem tud.

Két tollpihe tánca vagyunk a szélben —

egymáshoz simulunk, majd elrebbenünk,

de akármerre sodor a sors kegyelme vagy kegyetlensége,

úgy térünk vissza egymáshoz, mint a fény a hajnalhoz.

Nem lehetünk — mégis vagyunk.

Nem érhetünk össze — mégis összeérünk.

És ha elválaszt is ezer élet, ezer test, ezer név,

a tánc újra elkezdődik,

valahányszor a lelkünk megérzi a másik lélegzetét.

Mert ami egyszer felismerte önmagát a másikban,

az soha többé nem felejti el.

Ez a mi igazunk.

Ez a mi végzetünk.

Ez — a lelkek tánca.

Engedd

Engedd, hogy válladra hajtsam fáradt fejem,

ahol a világ zaját végre elfeledem.

Engedd, hogy csókom puhán arcodra simuljon,

s szíved dobbanása bennem visszhangra találjon.

Engedd, hogy illatod bőrömben megmaradjon,

kísérjen minden hajnalon és minden alkonyon.

Mert te vagy a levegő — a láthatatlan éltető,

nélküled a lét csak árnyék, néma, színtelen idő.

Ha egyszer távol lennél, még akkor is éreznélek,

mert a lelked ott marad bennem — csendben, mélyen.

Nem kérek mást az élettől, csak egy percet,

amikor megint hozzád bújhatok…

és szívemet tieddel összefonhatom.

Fehér köd

Fehér köd ül a tájon,

nem mond semmit, mégis beszél.

Mintha egy halk emlék sétálna

a fák között — törékeny, szépséggel.

Nem rejt el, csak elringat,

mint kendő, mely vállra hull.

Lassú, puha megmaradás,

ahol minden mozdulat halkul.

A pad is vár — nem kérdez.

A fa is áll — nem dönt helyetted.

Most minden

csak csendben akar lenni veled.

A köd nem zár el:

inkább beljebb visz.

Ahova a szó már nem ér el,

csak a szív — hangtalanul,

egyetlen röpke pillanatig.

Puha tér

Lágyul az este,

álommá a csend,

könnyű a lélegzet,

minden jelen.

Nem kell a szó már,

nem kell a fény,

elringat hangtalanul

a puha tér.

Finoman lassul,

szelíd a fény,

semmi nem kér most,

mindent

megért.

A könyv egy kéz

A könyvek nekem lassú fények,

ablakok egy másik tájra.

Nem menekülés — inkább

hazatalálás, amikor szétszór a világ zaja.

Kinyitok egy könyvet, és az idő megáll.

Nem sürget senki, nem hív vissza semmi.

A gondolatok leülnek mellém,

és végre csendben maradnak.

Minden könyv egy kéz,

amely nem ér hozzám, mégis megérint.

Szavakból épít hidat

a szív és a megértés között.

Van bennük valami ismerős melegség,

amit nem tudok kimondani, csak érezni:

mintha valaki rég tudná helyettem is,

mit keresek magamban napok óta.

Mert amikor olvasok,

nem maradok egyedül.

A könyvben mindig van egy szoba számomra,

ahová hazaérhetek.

A lassú elengedés

A híd alatt lassan úszott el a fény,

mint egy szó, amit senki nem mondott ki még.

A szél a kabátod szélét vitte tovább,

s én úgy maradtam ott, mint part a folyó partján.

A kezem még őrizte a kezed lenyomatát,

mint a hó az éjszaka lépteit – halkan, szavak után.

De reggelre olvadt minden, ami tegnap volt igaz,

és már csak a csend tudta, hol kezdődik a hiány.

A szívem benned álmodott még néhány napig,

mint fa a lombot, mielőtt végleg elhullajtja mind.

Most üres az ág, de nem kérdez semmit már:

A szívem nem felejt — csak más ritmusban ver tovább.

Színes elmúlás

Az erdő mélyén áll egy ág,

rajta a színek mindensége.

Arany, vörös, kék, lila –

mint az évszakok, mint az évek,

mint a szívben őrzött emlékek.

Minden levél más történet,

más arc: tél, tavasz, nyár és ősz.

Az élet így adja magát –

nem kér engedélyt,

csak kibomlik, ragyog, majd lehull.

A Föld alá simulva is él tovább,

a humuszban lüktet a jövő.

Elmúlás? Nem.

Csak átalakulás,

ahol minden szín visszatér

a következő évszakban.

Mert nincs vég, csak körforgás,

s a körben ott a tanítás:

hogy minden, amit elveszítünk,

valami másban születik újra.

S mikor lehullnak, én is velük hullok,

emlékeim színekben szóródnak szét.

A Föld magába issza mind, ami voltam,

s a Föld mélyéből emelkedem újra.

Az idő ölelése

Ott állsz az aranykeret előtt.

Kezed remegve érinti a díszes szegélyt,

s szemedben felvillan a hajdani lány –

az, aki voltál,

akit soha nem felejthetsz.

Ő ott van, a fiatalságod tiszta fényében,

arcán a remény, a vágy, a hit.

Szeme tükrében

még benne ragyog minden kérdés:

Mi vár rám?

Elég erős vagyok?

Szeretni fognak?

És te – az érett, bölcs asszony –

mosolyogva felelsz rá némán:

Igen, erős vagy.

Igen, szeretni fognak.

És minden seb, amit kaptál,

arannyá változik benned.

A lány könnyezik.

Mert érzi: nincs elveszve,

nem múlt el – benned él tovább.

És te is könnyezel,

mert látod, hogy minden bátorságod

tőle ered.

Két tekintet összeér.

A múlt és a jelen egymásba simul,

nincs távolság többé,

csak egyetlen, nagy szívverés:

a te életed dallama.

És akkor megérted –

nem az idő választ el tőle,

hanem az idő köt össze.

Ő vagy te, te vagy ő.

Ketten vagytok egyek.

Ellenállhatatlan rózsaillat

A rózsa illata lassan felszáll,

mintha a levegő puha kendőt terítene rám.

Édes párája körbefon,

és minden lélegzetemmel mélyebbre simul bennem.

Van benne a hajnal friss harmata,

és a dél forró, tüzes lüktetése.

Érzem, ahogy a mellkasomban

lassan szétárad, mint finom melegség,

s átjárja a bőrt, a vért, a gondolatokat.

A rózsa illata nem áll meg a kertben –

velem marad,

a hajamba kapaszkodik,

a tenyerembe bújik,

és minden mozdulatomban tovább rezdül.

Belélegezve egyszerre nyugtat és felkavar,

mintha maga lenne a vágy szelíd alakja:

láthatatlan, de ellenállhatatlan,

s addig él bennem,

amíg újra és újra magamhoz engedem.

Tenger könyve

A tenger zúgása volt az első könyv, amit valaha olvastam. Nem betűkből állt, hanem hullámokból, melyek titkokat súgtak a szívemnek. Minden hajnal új fejezetet írt az égre: a nap tintaként szórta sugarait, a sirályok pedig mondatjelekként repültek. Egy napon valódi könyvet vittem a partra. Amikor kinyitottam, a szél közéjük lapozott, mintha a tenger is kíváncsi lenne. A lapok illata keveredett a sós levegővel, a homok aranyló szavai tapadtak rá. Kagylók csillogtak, mint lábjegyzetek, hajó árnya suhant át a vízen. Csillagfény kísérte az estét, part csendje ringatta álmaimat. Megértettem: minden könyv tenger, minden tenger könyv — végtelen, sodró, örökké bennünk íródó történet.

Álom és valóság

Tenger sóhajt, reggel illatot hint,

a napfény lassan aranyhidat int.

Csészék között ott a csend muzsikál,

egyikben titok, a másikban vár.

Habok szívén ring az álmod, kicsiny,

kávé gőze rejtett üzenetet visz.

Egy csésze vár – s benne ott vagy te,

mint napfelkelte a szívem felette.

Álom ez most, s mégis oly közel,

mint csók a szélben, ha rám felel.

Reményeim hullámokkal kelnek,

s nemsokára valóra is lesznek.

Szív szimfónia Horváth Ákos színművész csodálatos előadásában

                                            Szív szimfónia Hováth Ákos színművész előadásban

Szív szimfónia

Olyan vagyok, mint az ősz maga,

színek tánca, búcsú dala.

Piros, arany, barnába hajló,

minden árnyalatban szívbe szálló.

Egyedül szállok, mint a falevél,

mely titkot visz, s nem beszél.

Hol landolok – ki tudja azt?

Az út sodor, az út szabad.

Talán nem is kell tudni, hol a vég,

csak hagyni, hogy ringasson a lét.

Egy fuvallat jön – karjába zár,

egy pillanat, s újra magány vár.

De szép ez így, hatalmas csoda,

érzések tánca, szív szimfónia.

Mint őszi lomb közt a napfény árnya –

bennem él minden szín varázsa.

Fehér rózsa

Vártam.

Kapok szerelmet —

fehér rózsával,

melynek szirmai

többet mondanak,

mint a szavak.

Szívet kapok,

szerelmes szívet…

De nem kaptam,

csak tövist.

Nem kaptam szívet,

csak tövist —

de abból is

virágot neveltem.

Ami igazán számít

Egy medve és egy süni csendes találkozása a hegyek között emlékeztet minket arra, hogy a barátság nem a nagyságon, hanem a szíven múlik. Egy pillanat, ami örökre megmarad.

A nap lassan hajolt meg a hegyek fölött, mint egy fáradt vándor, aki még egyszer visszanéz az útra, mielőtt eltűnik az éjben. A horizont lángolt — bíbor és arany fényei végigsimították az erdőket, a fenyők csúcsait, s megpihentek egy mohos sziklán, ahol két lény ült egymás mellett.

A medve és a süni.

Nem szóltak. Nem is kellett. A csend most többet mondott minden szónál. A levegőben fenyőillat keveredett a harmat párájával, s a köd, mint egy puha takaró, lassan befedte a völgyet. A nap utolsó sugara a medve bundáján csillogott, mintha a fény maga is tudta volna: ez a pillanat szent.

– Látod? – szólalt meg végül a medve mély, dörmögő hangján.

– Olyan, mintha az ég is álmodna.

A süni csak bólintott. A szeme tükrében ott égett a naplemente. Ő nem a szavakat értette, hanem a szívek közti csendet. Azt, amit csak azok hallanak, akik igazán figyelnek.

– Néha – folytatta a medve halkan – az ember, vagy az állat, azt hiszi, egyedül kell mennie. De mindig jön valaki… kicsi vagy nagy, halk vagy hangos… aki mellé ül, csak úgy, némán. És onnantól már nem ugyanaz a világ.

A süni elmosolyodott, ahogy közelebb húzódott. Kis teste melegséget lehelt a hűvös sziklára.

– Lehet, hogy nem tudok nagy lenni – suttogta –, de a barátság nem a méret kérdése. Hanem a szívé.

A szél végigsimított rajtuk, mintha a természet is meghallotta volna a vallomást. A fák lassan ringatóztak, a felhők mögül pedig egy csillag pislákolt fel, jelezve, hogy az éj elérkezett.

Ott ültek még sokáig, együtt, mozdulatlanul. Egy medve és egy süni — két lélek, akik valahogy megtalálták egymást ezen a végtelen hegyen. Nem volt bennük semmi különös, csak az, ami igazán számít: a szeretet, ami nem kérdez, nem vár viszonzást, csak létezik.

A barátság ott születik, ahol két szív egyszerre lélegzik a csendben.

És az a pillanat – akár egy naplemente a hegy felett – örökre megmarad.

Lennék...

Csillag lennék, fönn, a végtelenben,

fényem suhanna, érintve csendben.

Ne lásson senki, csak ragyogjak,

mint remény, melyből az álmok fakadnak.

Felhő lennék, könnyeim hullnának,

fénycseppként a szomjazó világra.

Nem szólnék, nem kérnék, nem várnék,

csak az Ég szívében halkan szállnék.

Szellő lennék, kit nem lát a világ,

csak bőrön fuvallatként érzi.

Ne lásson senki, ne halljon,

csak lényem csendesen suhan.

Így élnék: láthatatlan ragyogásban,

árnyék és fény örök utazásában.

Mert ahol nem látnak, ott nincs seb és szó,

csak a lélek csendje – láthatatlan, de való.

Rejtett tánc

A szél titokban fűzi a felhőket,

Minden lépésednek új ritmust dalol a Föld.

Az idő súlya puha, mint lebegő homok,

S a csendben is rejtett mosolyok születnek benned.

A Hold szőtte fényben léptek csillagokká válnak,

Az éj halk sóhaja mesét susog a lomboknak.

Minden pillanat rejtett táncot lejt benned,

S a lég sima árkában a szavak súlya szétmorzsolódik.

És te vagy a csend, ami minden zajt alakra formál.