Valaha elmúlik? – kérdi a szív,
szúr, mint tüske, mi rég bent rekedt.
Hull, és csak hull a könnyem,
minden csepp egy szeretet-csepp,
neked, ki sosem szeretett igazán.
Nem tudod, mennyi fájdalmat adtál,
nem láttad, mit hozott a csended.
Soha nem adtad azt, amire vártam:
a tiszta, őszinte szerelmet.
Pedig én szerettelek,
nem játszottam, nem titkoltam,
kitártam mindent, szívemet,
a legbelsőbb lényemet.
És most… most végleg elmegyek.
Lépésről lépésre,
még ha minden lépés ég is.
Te már nem leszel velem,
mert az idő elválasztott minket.
A seb még nyitott.
De lassan gyógyul,
a fájdalom nélküled más lesz.
Akkor már nem te fogsz hiányozni –
csak az emléked, az ölelésed,
ami már nem fáj úgy, mint régen.
A könnyek lassan elapadnak,
a hiányod enyhül, csendesedni kezd.
A nyitott seb összeforr,
és a szív talán újra kinyílik,
mint egy virág, melyet újra érint a nap.
Talán egyszer valakiért. Talán...
