Behunyom a szemem,
és lassan felemelkedem –
mint széllel táncoló levél,
Oda, ahol a láthatatlan világ
szelíd fényekből és hangtalan dallamokból létező ölelés.
Érzem, ahogy áthat, átsimul rajtam,
ahol nincs fájdalom,
csak valami tiszta, örök lágyság.
Szeretem a földi életet, igen,
minden poros szépségével,
minden küzdésével együtt –
de néha nehéz, kegyetlen, könyörtelen,
mint sötét foltok a fény mögött.
Ott fenn azonban mennyei muzsika szól,
szinte megfoghatatlan,
mégis bennem rezeg,
mintha csillagok dalolnának
az ismeretlen terek peremén.
Fénye finoman körbeölel,
dallama úgy simul hozzám,
ahogyan itt, a Földön, ritkán –
mert ott minden hang
szeretetből fakad.
Érzem: nem vagyok egyedül.
Nem vagyok soha egyedül.
Végtelen karok tartanak,
túl minden határon.
Persze itt lent is él a szeretet –
néha gyönyörű,
néha még erősebb is talán,
de ilyen tisztán,
ilyen feltétlenül
ritkán mutatja arcát.
Kinyitnám a szemem…
mégsem teszem.
Ebben a pillanatban
minden, ami vagyok,
helyére simul –
hiszen otthon vagyok.
Ezt az érzést nem engedem,
nem eresztem.
Beleírom a szívembe,
oda rejtek egy apró darabját,
hogy amikor majd újra látok,
akkor is velem maradjon.
És így, lassan,
nyugodt lélekkel
kinyitom a szemem.
