Lágy szellő ringatja álmok kék tavát,
hol csillagok szórják fényük harmatát.
Fátyolfelhők mögött a nap is megpihen,
de szívünkben a remény sosem szunnyad el.
Egy törékeny sugár áttör az éjen,
mint kristályhang a csend mély tengerében.
Úgy érinti lelkünk, mint könnyű szirom,
mely harmatot rejt egy rózsaszín hajnalon.
A remény az, mi halkan hozzánk simul,
mint titkos dallam, mi szívünkben vonul.
Nem harsány, nem lüktet, csak csendesen él,
de erősebb minden szónál, minden fájdalomnál.
Ha az utad ködbe vész, ne félj, ne add fel,
a remény vezet, mint lámpás a dombon.
S ha minden veszve látszik, csak nézz fel az égre,
a csillagok között ott ragyog az ébredés fénye.
Mert a remény nem más, mint híd az álomhoz,
köré szőtt színes, fonott szálak.
Lágyan ölel, mint anya karja a gyermeket,
és azt súgja: „Mindig van remény.”
