Ne bújj el, légy látható

Ne bújj el, te egy csoda vagy,

Minden lépésed egyedivé tesz,

Másoknak is fényt adhatsz,

Ha megmutatod önmagad.

Ne rejtsd el azt, mi benned él,

Hisz mindegyikünk oly csodálatos.

Te vagy az, akinek hangja,

Új színt adhat annak, ki szeretetre szomjas.

Minden ember egyedi, különleges,

Hiszen más vagy, mint bárki más.

A gondolataid, a nevetésed,

A szemedben a fény egy remény.

Ne bújj el, hisz a lényed különleges,

A világ csak akkor teljes, ha te is ott vagy.

Minden, amit teszel, egy csodálatos történet,

Ami csak rád vár, hogy megíródjon.

Mi mind különbözünk, s épp ez a varázs,

Hogy minden lélek más, és mégis egy.

Egy-egy fénycsóva a sötétben,

Mely összefonódik, és együtt ragyog.

Ne bújj el! Légy látható,

A szíved ragyogásában mindenki felfedezheti

a saját igazságát, ami te vagy.

Mert te vagy az, aki különleges és egyedi csoda.

Hófehér csoda

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Egy szikla repedése rejtette,

a fehér virágot, mely ott született.

Nem kérdezte, miért ott, és miért így,

csak nőtt, mint a csend, a hangtalan éjben.

Szirmain a hajnal könnye ragyog,

apró harmatgyöngyök,

mintha az ég elfeledett csillagai

bújnának meg benne –

egy hófehér csodában.

Minden szála hajlik,

minden szirma táncol,

mintha tudná, hogy az élete

rövid, lesz, de nem számít,

csak a pillanat fényessége,

ahol kitárhatja önmagát.

Amikor eljön az utolsó hajnal,

a fehér virág még egyszer felragyog.

Szirmain, mint hópihe, lassan lehullik,

és a szél dalában csendesen elbúcsúzik.

De fényét őrzi a szikla mélye,

és az ég emlékszik tiszta szépségére.

Igaz barát

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ha rosszat teszel, ő akkor is szeret,

Melletted áll, nyújtja kezeit neked.

Nem hagy el sohasem, ha nehéz az út,

Támogat, csendben, halkan füledbe súg.

A hangodból érzi, ha bánt valami,

Nem kell magyarázni, ő már tudja, mi.

Ott van veled, ha öröm ér, ha bánat,

Karjaiban oltalmat kaphatsz, találsz.

A szív barát önzetlenül szeret, ad,

Viszonzatlanul szeretve odaad.

Az igaz barát sokkal több, mint jó társ,

Ő szívével lát, szeretettel ellát.

A Nap első csókja

Álmosan tekintek ki az ablakon,

a napfény csókot hint arcomon.

A lágy szellő finoman borzolja hajamat,

az asztalon a kávém hívogat.

Micsoda reggel! Csodálkozom,

a madárdal kíséri halk sóhajom.

Rózsák illata lengi be kertemet,

s pillangók szállnak, játszanak a szirmokon.

Kávémat kortyolgatom, hálát adok az égnek,

hogy ilyen szépség lakozik a csendben és békében.

Még ha mindezt csak képzelem – a versemben átélhetem.

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

Őrizzük álmaink

Mikor megláttalak, szívem dobbant,

Szerelem lángja, rég volt, de lobbant,

Fiatalságunk fénylett, mint a Nap,

Szívünk együtt szállt, fel a magasba.

Kezed fogtam, indult a hosszú út,

Múltunkba írtuk örömünk nyomát,

Minden lépésnél, nappalon, éjjel,

Te voltál a fényem, és reményem.

Évek szőtte szerelmünk napjait,

Lelkünkben őrizzük álmainkat,

Két fa lettünk, egymásnak támasza,

Gyökerünk ment mélyre, összeérve.

Most hajunkon idő színe játszik,

Szívünkben fény szeretete ragyog,

Mit együtt gyújtottunk, féltve óvunk,

Szeretettel öleljük a múltunk.

Szeretet és Bánat

 

Minden ember egyedi,

Hisz a szeretet vezérli,

Még ha el is veszett,

Szívében él szeretet.

Csak egy kicsit elbújt most,

Bánatból most sok jutott,

Fény a szívben úgy ragyog,

Bánattal is társalog.

Néha több a bánat már,

De a szív ezt jól látja,

Ő szeretni tud, hiszi,

Szeretet az, mi élteti.

A bánat néha fáj nekünk,

De a szívből nő a fény,

Szeretet mindig velünk él,

Szívet átfonva útra kél.

Fátyol mögött...

 

Szavaim elfogytak, a lélek már nem remél,

Néma lettem, mint a holdfényes éjjel,

Csendbe zárva, mint a titkos éj;

Szívem szárnyalna, akár az alkonyi éj.

Érzéseimben mélyen viharok dúlnak,

Néha üvöltenek, néha hallgatnak,

Bennem táncolnak, titkon bódulnak,

De ajkamról nem szólnak a szavak.

Gondolataim áradnak, mint a folyó sodra,

Bennük fuldoklom, mint hajótörött,

Elvesztették útjuk, partok közt ragadtak,

Várnak türelmesen, mint a kitörni készülő szavak.

Szavaim tükörképei fátyol mögött rejtélyben,

Mint a napfény, az őszi reggel ködében,

Álmaim gyöngyei homályban feledve

Kitörnének, mint fényözön a sötétből remegve.

Szívem ritmusa dobban, de némán,

Mint egy régi dallam, az öreg zongorán.

A csendben keresi hangját szívem falán,

De minden szó ajkamról visszaszól reám.

Az Idő

Az idő lekorlátoz,

Mindentől megfoszt,

Beszűkít a világába,

Be börtönöz egy szobába.

Minden időhöz kötött,

Olyan mintha láncot hordanánk,

Húznánk és cipelnénk,

Az időnek rabszolgái lennénk.

Az órát nézzük állandóan,

Szaladunk és rohanunk,

Szomorúvá válunk,

Estére összeroskadunk.

Álljunk meg és lassítsunk,

Mély levegővel lazítsunk,

A pillanatoknak hódoljunk,

Az idővel ne harcoljunk.

Az idő pillanatokból áll,

Ha kell meg áll,

Viszont nem vár,

Hát élvezd már!

Fűzfák alatt

Fűzfák állnak, sárgán hajlanak,

Hulló levelek, szélben szállanak.

Néha zokog, néha csendben él,

Fűzfák alatt régi álmom kél.

Hűvös reggel, fény szűrődik át,

Emlékekből lágyan fúj a szél.

Zúg a szél, fák közt dallam éled,

Fűzfák alatt álmodom a szépet.

Sárgul a fű, lassan búcsúzunk,

Fűzfák alatt minden újra vár.

Csendes vízben tükröződik múlt,

Fűzfák árnya megnyugvást is nyújt.

Fáradt álmok, lágyan fúj a szél,

Fűzfák alatt minden újra él.

Madarak a fákon szépen énekelnek,

Fűzfák ága ölel, itt nem felednek.

Álomból élet

A sötét föld mélyén,

ahol a nap fénye

ritkán kúszik be,

ott álmodik a gubó,

mint egy szív,

mely a csendben lüktet,

várva a pillanatot,

hogy kiszabaduljon.

A gubó régi titkokkal

van tele, mint egy könyv,

melyet senki sem olvas.

Bennük színek

jelennek meg az álmokban:

sárga, zöld, piros, kék,

mint a hajnalban

felkúszó napfény,

mely a virágok szirmait

érinti gyengéden.

Egy nap, ahogy az éj

fakad a hajnalban,

megrezdül a gubó,

mint a szerelem első üteme,

ami felforrósítja a szíveket.

A régi bőr szétfeszül,

mint egy titkos ígéret,

mely napfényt kér,

és végre megmutatja

az új életet.

Hús-vér pillangó,

már nem csupán színfolt,

hanem az álmok

szárnyas megtestesülése,

ami felkavarja a világot,

mint ősszel a szél,

mely a fák között

hulló leveleket táncoltatja.

Már nem fél a sötéttől,

hiszen a fák alatt,

ahol a gyökerek táncolnak,

ott a titok él,

s ő, a felfedező,

ki végre kiszabadult,

ragyogó szárnyakkal

repül a világ fölött,

mint egy álom,

mely sosem ér véget.

Útja egy új dimenzióba vezet,

ahol a béke szőtte

az élet szövetét,

és a szeretet

minden színt átölel,

mint egy virágzó rét,

hol a napfény csillog,

és a madarak dalolnak

soha nem hallott éneket.

Itt minden szív

örömmel dobban,

a színek pompája

táncra hívja a lelkeket,

s a pillangó,

e csodás világban,

mint egy élő festmény,

szárnyal a végtelen térben,

hol az álmok

mind valóra válnak.

Pillangó, te csodás lény!

Ki mindannyiunk vágyát

teljesíted,

hogy egyszer a gubóinkat

széttörjük,

s az új világban

megtaláljuk az otthonunkat,

ahol a virágok soha

nem hervadnak el,

és az öröm

örökké tart veled.

Szeretet karjaiban

Mint lágy szellő, ha éjben útra kél,

Anya karjában a bánat tűnik el.

Az ölelésében csenddé válik a szél,

S a szívem újra otthonába tér.

Ölelése, mint álom, szelíd dal,

Mely szárnyra kel, mint vágyak lángja,

Anya karja, szent béke, nyugtató,

S szeretettel él, mi szívembe ered.

Mint tengerpart, hol lágyan ér a víz,

Anya karjában minden fájdalom szűnik.

Szívébe zárva ringat és elrepít,

Hol nincs, mi bánt, csak boldog álmom hív.

Az ölelésében megnyugszik a szív,

Mint puha párnán szunnyadó csoda.

Mert Anya öle mindig hív, szeret,

S szeretettel ad, mi szívembe ered.

Lélek fénye

Éljük napjainkat, mit a hajnal fénye,

A fájdalom árnya, a szív titkos tükre,

Bár szomorúságtól vérzünk a mélyben,

Mégis élni vágyunk e vad, szép fényben.

A szív úgy szeret, mint egy égő csillag,

Ne temesd el soha, ápold és álmodj,

Ébreszd fel a vágyat, a szenvedélyt, tüzet,

Hisz minden szív hordoz egy szép üzenetet.

Nem szabad hagyni, hogy kialudjon,

A szívben ápolni kell, hogy nehogy elmúljon.

Ha nem teszed meg, kirekeszt a sötét,

Elveszel a múltban, a sötét alagútban.

A múlt már elmúlt, csak emlékekben él,

De szép jövő vár rád, ha szíved újra él,

Sötétben ne félj, hisz a fény mindig él.

Szeress és nevess, éld az életed.

Nevess ki a bánatot, tedd félre a gondot,

Éld meg a pillanatot, hisz csodát hoz holnap.

Minden reggel új esély, új hajnal fakad,

Szárnyaljon szíved, s boldogságra fakad.

Láthatatlan szerelem

Eljött a nap végre,

meghallottad hangom végre,

Annyira szeretlek, érzem,

el nem engedlek, sosem.

Szeretlek, Babám!

Minden lélegzeted velem van,

Simogatom arcod szelíden,

Mint a csendes éjben lebegő szellő,

Szeretlek, Babám!

Hallasz végre, érzel végre,

Igaz, nem látsz engem, de érzed,

Bársonyos éjben veled vagyok,

De csókom arcodra lehelem.

Szeretlek, Babám!

Átölellek láthatatlan karommal,

Érzem az illatod, bőröd melegét,

Szívverésedben ott vagyok én,

Érzem örömöd, látom bánatod.

Szeretlek, Babám!

Letörölném könnyeidet, Babám!

De sajnos ez most lehetetlen,

Tudd, hogy mindig itt vagyok veled,

Lelkemből árad a fény, veled együtt,

Örökké veled maradok, Babám!

Csendes Kérdések

 

Minden, amit gondolok és érzek, hová tűnnek el végleg?

Öröm, fájdalom, szerelem, bánat – hol rejtőznek, hová tűnnek el?

Szétszóródnak, mint esőcseppek a föld belsejében,

Vagy láthatatlanul újjászületnek az éjben?

Lehet, hogy eltűnnek, mint a földbe szivárgó esőcseppek,

Vagy valaki szívébe költöznek, és ott boldogan élnek.

Láthatatlan érzések, mint elhulló levelek, nyomot hagynak,

Szépet és jót adok, s néha kapok egy szót, mint szellő, mi lágyan simogat.

A bánatot ritkán osztom meg, azt magamnak meghagyom;

Minek adnám bánatom, más lelkét én nem szomorítom!

Mindenkinek megvan a saját terhe; az enyémből senkinek nem adok.

Szeretetet próbálok szétszórni, darabokra szedve, fénnyel fűszerezve.

Igyekszem szavaimmal jobbá tenni mások napját;

Bár parányi dolog, de szívem ezt diktálja mindig.

Verseimet szétszórom a világ sok pontjára;

Talán a mindenségből hozzám érkezik szeretet,

Mi szívemből szemembe jutva gyémántcseppként csillan meg.

Szőlőszemek álma

 

Hajnali fényben a szőlőskert ragyog,

Napfényes álomkép, minden fürt csillog.

Kézben a metsző, selymes levél zizeg,

Táncolnak gyorsan, szorgosan a kezek.

Kosarak telnek, illat száll a szélben,

Szőlőszem álmodik, változik reménnyel.

Tölgyhordók mélyén bor lesz majd belőle,

Érik, mint sors, titkos ölelésre.

Amikor asztalra kerül a bor,

A Nap, a Föld, a munka mind benne forr.

Szüretelők mosolya, koccintás, ének,

Őszi estén bor szimfóniáját énekelnek.

Lélek Hídja

Minden nap írok neked egy verset,

Hogy jobb kedvet hozzak, szívedhez,

Adok egy kis örömet, pici fényt,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Mosolyom ragyog arcodon, mint napfény,

Szép gondolatok szárnyán szállnak el,

Lelket simogató szavakat hozok,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Szeretetem küldöm el neked most,

Szavakban keresem szívedhez az utat,

Verseim lélek-hídján szólnak hozzád,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Sorok között ott vagyok, mint fény,

Szíved mélyében ragyogok, mint csillag,

Boldogságot festek szürke napodba,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Titokzatos Mester (2. rész)

Másnap reggel Jason kortyolgatta a kávéját, és a tegnap esti beszélgetésen gondolkozott Rejnád Mesterrel. A papír ott volt az asztalon, amire a Mester a címet írta. Kicsit másnaposnak érezte magát, a feje lüktetett. De nem álmodtam? Nem képzelődtem? Tette fel magának a kérdéseket. Hogy csinálta a Rejnád Mester? Hirtelen a semmiből ott termett, és ugyanolyan hirtelen el is tűnt. Annyira nem voltam részeg, hiszen mindenre emlékszem.Ivott még egy kávét, és összeszedte magát. Életkedve szinte semmi nem volt, ennek következtében fizikai gyengeség is gyötörte. Ha nincs vágy, nincs remény, nincs cél, akkor bizony az élet értelmetlen – gondolta Jason, aki ebben az állapotban volt.

Elindult dolgozni, volt egy alkalmi munkája. Egy büfében készített és árult hamburgereket. Valamiből meg kellett élnie. Nyár volt, már kora reggel fülledt meleg. Az emberek álmosan, kedvetlenül igyekeztek a munkahelyükre. Jason szerette figyelni az emberek arcát, miközben munkába tartott. Ritkán látott mosolygós arcot reggelente. Hamar odaért. A főnöke rendes volt vele, mivel mindig pontosan érkezett, és a munkáját jól elvégezte. Nem beszélt feleslegesen, sőt, nagyon zárkózottnak látszott.

Jason nagyon várta a délutánt, hogy találkozhasson a Mesterrel. Annyi kérdés volt benne, amit fel akart tenni. Jason átlagos családban született. Már pici korában túl érzékeny volt. Nagyon éles eszű, jó tanuló. Hamar megjegyzett mindent, és úgy érzékelte az embereket, ahogy kevesen. Látta őket, az érzéseik és gondolataik mögé látott. Emiatt nagyon nehéz volt a gyermekkora és kamaszkora. Valamennyire megtanulta elnyomni, bezárni magát. Ennek következménye lelki betegség, és depresszió lett. A házassága is emiatt ment tönkre. Rászokott az alkoholra, mert nem akarta érezni saját és mások félelmeit, sötétségét. Lassan, de teljesen sötétségbe került, és már csak meghalni akart. Csak azt nem tudta, hogy még nincs itt az ideje. A Mester ezt tudta.

Letelt a munkaideje. Izgatottan indult el a megadott címre. Nem volt túl messze, fél óra alatt odaért. A város szélén egy nagy, régi épület előtt állt meg. Biztos ez az? – nézett rá a papírra. Jó helyen vagyok! A ház olyan volt, mint egy kastély. Szép, boltíves és hatalmas ablakai voltak. A kapu zöld színű volt és fából készült, melyet kovácsoltvas díszített. A kapu felett egy hófehér angyalszárny díszítette a falat. Szerényen, nem feltűnően, de mégis megragadta az ember figyelmét. Mintha az idő is tiszteletteljesen meghajolt volna a ház előtt. A légkör egyszerre volt nyugalmat sugárzó és sejtelmesen titokzatos.

Jason összeszedte bátorságát, megérintette a kaput, ami halkan nyikordult. Belépett, és azonnal átjárta a hely varázsa. A kert közepén egy kis szökőkút állt, melynek vizén a nap fénye szikrázott, mint megannyi apró drágakő. Csend volt. Sehol senki. Megpillantotta a Mestert, ahogy a rózsákat gondozta.

– Jó napot, Mester! – köszönt Jason.

– Már vártalak, Jason! Örülök, hogy így döntöttél! – válaszolta a Mester.

Rejnád Mester imádta a rózsákat. Különös szeretettel gondozta őket. A virágok meg is hálálták a törődést, csodálatosan illatoztak állandóan.

– Gyere, üljünk le ide! – mutatott a Mester egy padra. A kert hatalmas volt, több pad is volt benne. Itt üldögélt, nézte a rózsákat a Mester, itt szeretett kávézni és elmélkedni.

– Mester, annyi kérdésem van, azt sem tudom, mivel kezdjem – mondta Jason.

– Kezd azzal, ami a legfontosabb! – mondta a Mester egy huncut mosollyal.

Pontosan tudta, mit fog kérdezni Jason. Sok tanítványa volt már.

– Mit kell tennem, hogy olyan nyugodt és kiegyensúlyozott legyek, mint te? Hogyan érhetem el a megvilágosodást? Ha tanulok tőled, én is oda tudom majd teremteni magam, mint te tegnap a tengerpartra? Oda teremtetted magad mellém a tengerbe. – kérdezte Jason.

– Ez már nem is egy kérdés – mosolygott a Mester. – Kezdjük az elején. Tanítalak téged, ha te is akarod. Az első és legfontosabb dolog, hogy el kell fogadnod: minden, ami veled történt, azt te így akartad. Hiszen minden a te energiádat szolgálja. Te, Jason, a legnehezebb utat választottad, tele szenvedéssel. Lementél a legmélyebbre, de ezt te választottad. Most már ideje elengedned ezt a sok fájdalmat. Készen állsz rá? – kérdezte Rejnád Mester.

– Én választottam? Ezt én akartam? De ki akar ennyit szenvedni? Hogyan lehet ezt elengedni? Egyáltalán el lehet? – tette fel a kérdéseket Jason.

– Igen, te akartad! Ha ezt elfogadod, akkor mehetünk tovább. És igen, el lehet engedni. Ezt fogom neked elmagyarázni – mondta a Mester. – Elfogadod?

Jason döbbenten nézte a Mestert. Aztán befelé figyelt, és hirtelen megértette. Ehhez kellett a Mester tiszta energiája, fénye. Az a biztonságos energiamező, ami a Mester otthonában jelen volt. Jason tudta a szívében, nem az elméjében, hogy valóban senki sem tehet arról a sok nyomorúságról, amin ő keresztülment.

A Mester figyelte, és látta, hogy távozik egy csomó félelem Jason aurájából. Elengedett egy csomó fájdalmat.

– Igen, elfogadom. Készen állok arra, hogy taníts, Rejnád Mester! – válaszolt izgatottan Jason.

– Rendben. Gyere, sétáljunk egyet – kérte a Mester.

Felálltak a padról, és elindultak a kertben. A Mester megkezdte a tanítást. Jason csendben szívta magába minden szavát.

(Folytatás következik)