Egyedül vagy, ha társ is van veled,
Mint csendes szigeten, hol senki sem felel.
Mélyen belül a lélek halkan sír,
Mint elhagyott—ártatlan gyermeki szív.
Egyedül maradsz, hiába szeretsz,
Mint viharban hajó, mely partot keres.
Körülötted ezer hang is lehet,
Csak saját gondolatod—mi igazán felel.
Egyedül leszel, de ez nem baj,
Mint erdő mélyén nyíló titkos virág.
Az élet végén kinyílsz, illatozol,
Az egyedüllétben újra kibontakozol.
Az ember társas lény—ezt jól tudod,
Mint madár, mi párt keres a szélben.
De nem mindig kell másik mellé simulni,
Néha jobb—egyedül a széllel szárnyalni.
Nem mindenáron kell a másik fél,
Mint fény és árnyék—néha külön válnak.
Mert a csend is lehet szép és tiszta,
Így ébredhetsz—igazi öntudatra.
És ha az út végére lassan odaérsz,
Megérted, hogy egyedül sem kell félned.
Mert a fény, amit hordozol, örökké a tiéd,
S örömben térsz vissza a szeretteid közé.
