Kilépés az igaz életbe

 

Egy szép nyári reggelen Amelia lassan ébredezett otthonában, amely nem volt más, mint egy elegánsan berendezett, csodálatos kalitka. Az aprólékosan kidolgozott részletek és a kellemes környezet mind az ő kényelmét szolgálták. A kalitka biztonságot nyújtott neki, mégis fogságban tartotta, hiszen zárva volt. Amelia soha nem hagyta el, vagy talán inkább nem merte elhagyni.

Azon a reggelen, szokásához híven, megitta a gőzölgő, illatos kávéját, majd elővette kedvenc nyári ruháját: egy könnyed, lenge darabot, amely remekül illett a nap meleg sugaraihoz. Miután felöltözött, kézbe vett egy könyvet, hogy olvasással töltse a délelőttjét. Ám alighogy letelepedett, a semmiből egy női alak jelent meg előtte.

A nő kortalan szépséget sugárzott; hosszú, szőke haja egyszerű copfba kötve omlott a vállára. Amelia megdöbbent: mintha a saját tükörképét látta volna, csupán idősebb kiadásban.

Mielőtt azonban megszólalhatott volna, az ismeretlen nő magabiztos hangon köszöntötte:

– Jó reggelt, Amelia! Tudod, ki vagyok, ugye?

Amelia zavartan nézett rá, de hamar válaszolt:

– Van egy sejtésem – mondta bizonytalanul –, de honnan jöttél? A semmiből?

A nő mosolyogva bólintott:

– Valami olyasmi helyről. De tudod-e, miért jöttem?

Amelia értetlenkedve rázta meg a fejét:

– Nem, fogalmam sincs. Miért vagy itt?

A nő mély levegőt vett, és közelebb lépett:

– Akkor most figyelj rám! Mindent elmondok, és minden kérdésedre válaszolok. Én te vagyok, csak a jövőből érkeztem.

Amelia szemei elkerekedtek, de nem szakította félbe a hasonmását, aki folytatta:

– Eljött az idő, hogy kilépj a kalitkádból, amit magadnak építettél. Évezredeken át raboskodtál itt, és most végre eléggé tudatos vagy ahhoz, hogy elhagyd ezt a börtönt. Az eddigi életeid – sok fájdalommal és kevés örömmel – mind tapasztalások voltak. De most elérted azt a szintet, ahol szabad lehetsz.

Amelia mélyen elgondolkodott.

– Tudatos vagyok? – kérdezte lassan, szinte ízlelgetve a szót. – De miért érzem mégis, hogy félek? Félek kilépni innen. Félek az emberektől. Tudod, milyenek… Ártanak. Tudatlanok, és bántanak. Látom, hogy milyen szellemi és érzelmi szinten vannak, de nem érzem, hogy meg tudnám védeni magam tőlük. Ezért vagyok itt bent.

A jövőbeli Amelia türelmesen hallgatta, majd megszólalt:

– Tudom, hogy így érzel. De most már olyan tiszta és tudatos vagy, hogy nem tudnak bántani. A szavaik és a tetteik nem érnek el hozzád, mert már megértetted a lényeget. Tudod, ki vagy. Te erős vagy. Ők pedig csak azt fogják látni, hogy jól vagy.

Amelia bólintott, de még mindig érezte a bizonytalanságot.

– Hiszek neked – mondta végül. – A szívem mélyén mindig is erre vágytam. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Készen állok.

A jövőbeli énje elmosolyodott, és kezét nyújtotta:

– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és add ide a kezed. Együtt lépünk ki innen.

Amelia tétován, de végül megfogta a kezét. Egymásra mosolyogtak, majd kéz a kézben kiléptek a kalitkából. Amelia azonnal érezte, hogy hatalmas súly gördült le a válláról. Teste és lelke felszabadult.

A jövőbeli énje szorosan átölelte, és búcsúzóul halkan ezt suttogta:

– Büszke vagyok rád! Nagyon szeretlek. Amit most tettél, az volt a legnagyobb győzelmed: legyőzted a legnagyobb félelmedet, ami nem volt más, mint maga az élet. Most már szabadon élhetsz, és boldog lehetsz.

Ezekkel a szavakkal a nő eltűnt, olyan hirtelen, ahogy megjelent. Amelia mosolyogva állt a napsütésben. Új energiával és örömmel a szívében élvezte az élet minden pillanatát – a mostot és a jövőt egyaránt. Tudatos volt, szabad és boldog.

A szerelem fa hívása

Andrea egy csendes, kis városban élt, ahol mindenki ismerte. Szépsége és kedvessége mindenkit elbűvölt, de ő maga sosem tartotta magát különlegesnek. Egyszerű életet élt, és szívvel-lélekkel végezte munkáját: gyerekeket tanított iskolában. Boldogságot talált a munkájában, de a szíve mélyén ott lapult egy fájdalom. A szerelem valahogy mindig elkerülte őt. Voltak jelentkezők, férfiak, akik szerették volna elnyerni a szívét, de Andrea egyikükben sem találta meg azt, amit keresett. Mintha valami hiányzott volna mindegyikükből, valami, amit nem tudott pontosan megfogalmazni, de érezte, hogy e nélkül az érzés nélkül nem lehet boldog.

Andrea már szinte beletörődött, hogy egyedül éli le az életét. A szíve mélyén fájdalmasan elfogadta, hogy talán a szerelem nem neki való.

Eközben egy nyüzsgő nagyvárosban élt Dominik. Mindennapjait a rohanás és a munka töltötte ki. Egy vállalat igazgatóhelyettese volt, és a munkája rengeteg energiáját felemésztette. Gyönyörű, szőke, hullámos hajával és mélykék szemeivel mindenkit lenyűgözött, de ezeket a külsőségeket már régen nem tartotta fontosnak. Fiatalabb korában élt a külseje adta lehetőségekkel, de mára már csak egyet keresett: az igazi szerelmet.

Dominik szíve azonban üres volt, és bármerre nézett, sehol sem találta azt, amit keresett. Nap mint nap úgy érezte, talán a szerelem csak egy illúzió, egy álom, amit nem lehet elérni.

A különös álom

Egy éjszaka azonban minden megváltozott. Andrea és Dominik ugyanazon az éjjelen ugyanazt az álmot látták. Egy gyönyörű, hatalmas fa jelent meg előttük, amelynek törzsén vörös szívek lüktettek. A szívek ritmikusan dobogtak, mintha éltek volna. A fa mellett egy halk dallam szólt, mintha a fa énekelne. Az álomban mindketten ugyanazt érezték: egy megmagyarázhatatlan erő vonzotta őket a fához.

Amikor álmukban megérintették a fát, különös melegség járta át a testüket. Mintha az egész lényükbe valami ismeretlen, gyengéd érzés áramlott volna. A szívükben békét és örömöt éreztek, olyasmit, amit addig sosem tapasztaltak. Bár nem látták egymást, a fa mindkettőjük számára ugyanazt az üzenetet közvetítette: ide kell eljönniük, meg kell találniuk ezt a helyet.

Amikor reggel felébredtek, mindketten zavartan ültek az ágyuk szélén. Az álom olyan valóságos volt, hogy képtelenek voltak kiverni a fejükből. Andrea egész nap a fára gondolt, és úgy érezte, valami nincs rendben vele. Mintha a szíve azóta nyugtalanságban dobogott volna. Úgy döntött, szabadságot vesz ki, hogy megnyugodjon, és egy hétre elutazik a hegyekbe túrázni.

Dominik hasonlóképpen érzett. Az álom óta szinte képtelen volt koncentrálni a munkájára. Főnöke végül szabadságra küldte, és ő is lefoglalt egy hetet a hegyekben, hogy kipihenhesse magát. Bár Dominik nem tudta, miért, az álom képei vezették. Úgy érezte, meg kell találnia a választ.

A fa hívása

Andrea a szállodába érkezve még mindig a különös álmán töprengett. A hegyi levegő és a természet közelsége nyugtatóan hatott rá, de a szíve mélyén egyre erősebben érezte, hogy valami vár rá az erdőben. Másnap reggel, amikor a madarak énekére ébredt, elhatározta, hogy elindul felfedezni a környéket.

Ugyanezen a reggelen Dominik is felkelt, és úgy döntött, sétára indul. Az erdő csendje és a természet szépsége lassan megnyugtatta, de az álom képei még mindig élénken éltek benne. Valami azt súgta neki, hogy egy nagy sétára induljon az erdőbe.

Mindketten elindultak az erdőbe, más-más ösvényen, de ugyanabba az irányba. Ahogy haladtak, hirtelen ugyanaz a dallam ütötte meg a fülüket, amit az álmukban hallottak. A zene mintha hívta volna őket, és mindketten a hang irányába indultak.

A fák közül lassan előtűnt a hatalmas, ősi fa, amit mindketten az álmukban láttak. A fa szíveinek lüktetése most hangosabban hallatszott, mintha üdvözölné őket. Andrea és Dominik egyszerre léptek ki az ösvényre.

A találkozás

Andrea lassan lépett a tisztás szélére, ahol a hatalmas fa állt. Ahogy a napfény átszűrődött az ágak között, a vörösen izzó szívek lüktetése szinte megállította a lélegzetét. A látvány egyszerre volt megnyugtató és szívszorító, mintha minden érzés, amit valaha átélt, ebben a pillanatban összpontosult volna.

– Ez csoda – gondolta magában, ahogy óvatosan közelebb lépett. A szívek dobbanásának ritmusára az ő szíve is hevesen vert. Mintha a fa nemcsak állt volna ott, hanem élt is. De akkor valami másra lett figyelmes: valaki más is ott volt.

A tisztás túloldalán egy magas, szőke férfi állt. Mély, kék szemei azonnal találkoztak az övéivel. Andrea teste megfeszült, majd a szíve még hevesebben kezdett verni, ahogy a férfi lassan elindult felé.

Szia – mondta Dominik halkan.

Andrea meglepetten, de kedvesen mosolyogva válaszolt.

– Szia.

Egy pillanatig csendben álltak egymással szemben, de a csend nem volt kellemetlen. Inkább olyan érzés volt, mintha minden szónál többet mondott volna az, ahogyan egymásra néztek.

Andrea törte meg a csendet, kissé bizonytalanul, de őszintén.

– Te is álmodtál erről a fáról?

Dominik bólintott, miközben közelebb lépett.

– Igen. Pontosan így láttam álmomban. És azt hiszem… mintha éreztem volna, hogy nemcsak a fához kell jönnöm, hanem… hozzád is.

Andrea szemeiben könnyek csillantak.

– Én is ezt érzem. Ez az egész olyan hihetetlen. Mintha valami különleges erő vezetett volna.

Dominik lassan kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette Andrea kezét. Az érintésük nyomán forróság áradt szét mindkettőjük testében, mintha a fa minden melege és szeretete beléjük költözött volna.

– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – mondta Dominik, szinte suttogva – de úgy érzem, hogy mindig is téged kerestelek. És most, hogy itt vagy, nem akarom többé elengedni ezt az érzést.

Andrea elmosolyodott, és szabad kezével finoman megérintette Dominik arcát.

– Nem őrültség. Én is érzem.

Ekkor a fa halk, gyengéd lüktetése hirtelen felerősödött, és egy mély, lágy hang szólt hozzájuk, amelyet nem a fülükkel hallottak, hanem a szívükben éreztek:

– Két szív, amely egymáshoz tartozik, mindig utat talál. Ti ketten egymásnak vagytok teremtve. Szeressétek és vigyázzatok egymásra, mert az igaz szerelem ritka ajándék.

A fa szavai után Andrea és Dominik összenéztek, és egyszerre érezték, hogy minden, amit a fa mondott, igaz. A fa fénye lassan elhalványult, a lüktetése elhalkult, és végül teljesen eltűnt a szemük elől, mintha soha nem is lett volna ott.

Dominik megszorította Andrea kezét, és mélyen a szemébe nézett.

– Szabad lesz, elkísérhetlek vissza a szállodába?

Andrea halkan felnevetett, miközben a könnyek még mindig csillogtak a szemeiben.

– Szívesen venném.

Egymás kezét fogva indultak el vissza, miközben szívükben ott lüktetett a szerelem, amihez a fa hozzásegítette őket. Az erdő csendje most már nem magányos volt, hanem tele reménnyel és új kezdetekkel.

A Virágok Birodalma

Gyönyörű, teli Hold világította meg azon az estén a padon ülő idős hölgyet. Kendővel kötötte be ősz fejét, barna, kopott kabátja védte a késő téli estén. Arcára a sok év nehézségei ráncokban íródtak. Törékeny kis alkatú volt, és ráncos kezei a térdén pihentek. Gondolatai valahol máshol jártak. Szomorú szemei mély fájdalommal voltak tele. Látszott, hogy magányos.

Ahogy ott ült, hirtelen rózsaszirmok kezdtek el szállni a levegőben. Piros szirmok. Mindenhol, a padon, a földön. Azt hitte, képzelődik. Milyen finom rózsaillat! „Érzem, tehát ez valóság? Nem képzelődöm?” – tette fel a kérdéseket magában. Kezébe vette a szép szirmokat, és érezte miyen finoman puhák. Ahogy illatozta, furcsa fuvallatot érzékelt. Felnézett, és egy rózsákból, szirmokból álló nő állt előtte. Egy szál rózsát nyújtott át neki. Mindene rózsákból volt, az egész teste, csak a szeme nem. Az gyönyörű volt, arany fényesen ragyogott.

Megszólította az idős hölgyet:

– Kérem, ne féljen tőlem! Önhöz jöttem, kedves Rozalinda néni.

Nem képzelődik! Valódi vagyok. Egy másik világból érkeztem. A nevem Szirmella.

– Miért jöttél hozzám? Mi dolgod velem? – kérdezte a hölgy meglepetten.

– Szeretném magammal vinni – válaszolta.

– Engem? De hová? Miért? – kérdezett vissza döbbenten.

– Itt már elvégezte, amit kellett. A földi létezés végéhez ért. Egy csodás új Földre viszem. Ott minden gyönyörű, és nincs félelem, fájdalom, és betegség sincsen. Tudom, min ment keresztül. Mindenkit, akit szeretett, elveszített. Férjét, gyermekét. Csak a gyönyörű virágai adtak már némi örömet önnek. És tudja, ezt mi láttuk, igen, hogy mennyire szereti a virágokat. Ott, ahonnan én jöttem, vannak ilyen lények, mint én. Tudom, furcsa, de én rózsaszirmokból és rózsákból vagyok, és nincs tüském. Kérem, válaszoljon… Akkor indulhatunk?

– De ezt én nem értem! A testemmel mi lesz? Hogy megyünk oda? – kérdezte Rosalinda.

– A testét is hozza magával. Ott újra fiatal lesz. Ott nincs öregség. Nyugodjon meg – nyugtatta a rózsahölgy.

– Rendben, indulhatunk – válaszolta mosolyogva Rozália.

Rózsával a kezében, felállt a padról. Szirmella átkarolta, és egy forgó örvényben, mintha egy varázslatos szél ragadta volna el őket, elindultak. Ahogy a levegő lágyan körülölelte mindkettőjüket, egy csodálatos birodalom tárult fel Rozalinda előtt. A virágok színei mindenfelé ragyogtak, az ég tele volt szivárványos fényekkel. A földet puha, zöld pázsit borította, és mindenhol virágok ezrei nyíltak. Az emberek és viráglények szeretetteljes tekintettel fogadták őket. Az egész táj, mint egy mesebeli világ, tele volt harmóniával és békével. Rozalinda szemei csillogtak, mert érezte, hogy minden tiszta, friss, élettel teli.

Ez az új otthonom – gondolta magában, miközben tovább lépkedett a zöld pázsiton. Minden egyes lépésével úgy érezte, mintha a fájdalom és a veszteség örökre eloszlott volna. A virágok körülölelték őt, mintha várták volna, és egy ismerős, mégis új érzés öntötte el. Erre vágytam – tette hozzá, és elmosolyodott.

Itt nem létezett semmi, amitől félni kellene. Nincs többé öregség, sem betegség. A fájdalom eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Rozalinda szíve megtelt szeretettel, békével, és tudta, hogy végre megtalálta azt a helyet, ahová valójában mindig is vágyott.

Ahogy körülnézett a virágok és színek tengerében, úgy érezte, hogy itt minden harmóniában él, és itt valóban otthon van. A virágok birodalmában, ahol a szeretet és a boldogság uralkodott, Rozalinda végre szabad és boldog volt.

Szenvedélyes tánc

Lobog a haj, mint fényözön száll,

ajkunk édes csókban egymásra talál.

Perzsel a vágy, mint láng a szíven,

ölelésed rabja lettem hirtelen.

Testünk beszél, ahol szavak nincsenek,

bőrünk alatt táncot járnak az érzelmek.

Karod, mint lánc, fogva tart, vezet,

s én elmerülök benned, mint esőcseppek a tengerben.

Szikrák gyúlnak, minden érintés,

egy villanásnyi, örök égés.

Te vagy a Hold, én a csillagfény,

együtt ragyogunk, mint az éjszakai fény.

Sóhajból fonunk égő álmokat,

a vágy szaggat szét minden falakat.

Míg hajnal eljő, és a percek peregnek,

mi táncunkkal perzseljük tovább a szenvedélyeket.

Idő Szárnyán

 

Talán egyszer megérint a béke, mint puha szellő,

hegyek felett lebegve, felhők között suhan,

ahol az igaz szeretet ébred a csendben,

és minden pillanatban ott pihen a nyugalom.

Talán egyszer valóra válik egy álom,

fájdalmas múltunkból tiszta fény ragyog,

mint rejtett kincs, mélyben szunnyadó öröm,

melyet csak a lélek legmélyén találhatok.

Talán egyszer harmóniát találok,

ahol a felhők átölelik a hegyek gerincét,

s mint könnyű pillanat, suhan el a bánat,

hogy helyette a béke töltse meg szívemet.

Talán egyszer elérhető lesz minden,

kezemmel érinthetem a távol csöndjét,

ahol nyugalom lesz a legfőbb kincsem,

és az idő halk szárnyán tovább suhan az élet.

Mindent Átható Szeretet

Szeretet fája égbe nő,

anya szíve, mint drágakő.

Gyöngéd karja álmokat hoz,

benne a lélek szárnyat bont.

Testvéri szó, mint halk eső,

szívben melengető, tiszta erő.

Összefonódunk, egy vérből vagyunk,

szeretet útján mind együtt haladunk.

Természet ring, mint szívverés,

levél halk suttogása, éltet.

Föld ritmusában madarak éneke,

szívemben béke, az élet szentéke.

Szeretet az, mi gyógyító erő,

tépett lelket, sebzett kínt.

Mint napsugár, ha fényt szitál,

örökké tart, s mindenre rátalál.

Fátyol mögött...

 

Szavaim elfogytak, a lélek már nem remél,

Néma lettem, mint a holdfényes éjjel,

Csendbe zárva, mint a titkos éj;

Szívem szárnyalna, akár az alkonyi éj.

Érzéseimben mélyen viharok dúlnak,

Néha üvöltenek, néha hallgatnak,

Bennem táncolnak, titkon bódulnak,

De ajkamról nem szólnak a szavak.

Gondolataim áradnak, mint a folyó sodra,

Bennük fuldoklom, mint hajótörött,

Elvesztették útjuk, partok közt ragadtak,

Várnak türelmesen, mint a kitörni készülő szavak.

Szavaim tükörképei fátyol mögött rejtélyben,

Mint a napfény, az őszi reggel ködében,

Álmaim gyöngyei homályban feledve

Kitörnének, mint fényözön a sötétből remegve.

Szívem ritmusa dobban, de némán,

Mint egy régi dallam, az öreg zongorán.

A csendben keresi hangját szívem falán,

De minden szó ajkamról visszaszól reám.

Álmodat átfesteném

Szeretném elűzni a szomorúságod,

Az arcodról a keserű bánatod,

Festenék neked hulló csillagokat,

Boldogságot hozó angyalokat.

Álmodat átfesteném színesre,

Énekelnék neked a szívedbe,

Dúdolnám éjszaka a szeretet dalát,

Vigyáznám álmod minden pillanatát.

Álmodban átfesteném a holnapot,

Festenék mosolyt, kedves hangulatot,

Örömmel teli boldog valóságot,

Lefestenék neked minden kívánságot.

Hol lakik a szeretet?

Hol lakik a szeretet?

Ott, ahol hazavárnak,

Az ölelésedre várnak,

S a szívedben tanyáznak.

Ott, ahol mosoly születik,

És a nevetés visszhangzik,

A boldogság mindent betölt,

Mint a napfény, úgy ragyog föl.

Hol lakik a szeretet?

Ahol a figyelem nem kényszer,

Őszintén, mélyről, szívből jövő,

Együttérzésben születő.

Ott, hol az emlékek élnek,

Múltunk és jövőnk kezet fog,

A nyugalom szerteszét árad,

A gondokra szeretet a válasz.

Ott nem a pénz az elsődleges,

Hanem a szeretet mindenek felett,

Hol a falakból is melegség árad,

Oda mindig hazavárnak.

Szív ölelése

Mélyen bennem ég a szenvedély vágya,

Fénylő csillagok tengerében járva,

Ahol az éjszaka sejtelmes homályából,

Lángol a szerelem szinte táncol.

Lelkem a tiéd, mint a madarak dalai,

Szárnyalunk együtt az ég kék habjain,

Álmodunk titkos jövőt szárnyalva,

Az idő végtelen álomvilágában.

Szíved dobogása, a szívembe száll,

Mint, ahogy a pillangó a virágra száll,

Szerelmed lángja lobogva marad,

Sugárzóan örökre belém tapad.

A nap sugarai lágyan körbeölelnek,

Csillagok között a szerelem vonz,

Édes érintésed égető tűzvarázs,

Fokozódó, nem szűnő vágyakozás.

Te vagy a kert, ahol a rózsák virágba borulnak,

Szerelmed lágy szirmai rám hullanak,

És én, elmerülök a szíved ölelésében,

Minden lélegzetemmel szeretlek téged.

Híd

Afra gyönyörű afrikai lány volt, Franciaországban élt, és ott ismerte meg szerelmét Áront. Már az egyetemen egymásba szerettek. Áron szülei mindent megtettek, hogy szakítson Afrával. Nem tudták elfogadni, hogy Afra fekete bőrű, afrikai származású. Áron meglepetésként a szerelmesek hídjához hívta Afrát.

– Szia Áron! – köszönt Afra.

– Szia Afra! – köszönt vissza Áron.

– Drágám döntöttem! – mondta Áron.

Afra azt hitte szakít vele.

– Igen? – kérdezte izgatottan Afra.

A szüleimmel örökre megszakítom a kapcsolatot. Nem szólnak bele többet az életünkbe.

Együtt zárták le a lakatot a szerelmesek hídjára. A kulcsot a folyóba dobták.

– A szerelmünk örök. – mondta Áron.

– Igen szerelmem! – válaszolta Afra, és meg csókolták egymást.

Angyali barát

Egy kedves beszélgetés,

Szívet melengető érzés!

Egy jó barát, ki figyel rád,

Angyalként tekint reád.

Köszönöm szépen, barátom!

Amit mondtál, már nem álom;

Valóságként realizálom.

Szívből neked meghálálom!

Kincsként tekintek én rád,

Angyalok vezettek hozzád.

Megérintett, amit mondtál,

Könnyeimen osztozkodtál.

A csillagok alszanak

A Hold sötét lett,

A fénye elveszett,

A csillagok alszanak,

Sehol sem látszanak.

Az emberek hallgatnak,

Meg sem szólalnak,

A világ hideg lett,

A szeretet elveszett?

Sötét lett mindenhol,

Talán, van fény valahol,

Egy csillag még pislákol,

Földünk talán haldokol?

Ha a szív még szeret,

A fényben újjászület,

A remény el nem veszett,

Szeressünk amíg lehet.

Hiszek a jóban

Hiszek a jóban,

Hiszek a csodában,

Hiszek az emberek jóságában

A természetfeletti erőben.

Hiszek magamban,

A bennem lévő erőben,

Az erős hitemben,

A szívemben lévő szeretetben.

Hiszek a teremtés csodájában,

A hozzám való jóságában,

Hiszem, hogy fogja kezem,

Most is itt van velem.

Égi Királynő

 

Sötét égen pompázik, ragyog a Hold,

Csillogó karjával mindent átkarol,

Égi Királynőként, mint tündöklő múzsa,

Varázslatos fényét a Földre szórja.

Sugárzik fénye, ahogy Földre száll,

Csillagok fényével az éjt festi át,

Varázslatot csempész az éji csendbe,

Álmokat hoz az álmodó emberi szívekbe.

Ragyogó Hold fényt hoz az éjszakába,

Rímeket sző az éjszakai szellő dallamába,

Mint égi Díva, ki mesébe simogatja a teremtést,

Jelenlétével átöleli a Föld mindenségét.

Szivárványnő

 

Egy nő olyan, mint a hóvirág tél végén,

mely hó alatt hajt nemesen és büszkén,

Fehér ruhában hidegben előbújik,

ősi eleganciával, megmutatkozik.

Fénylő szemei, akár a csillagok darabjai,

Erős, makacs, mint a kőszilánkjai,

De lágyan simogató, mint a tenger habjai,

Szépsége az égen játszó szivárvány színkavalkádjai.

Érzelmei tűz, erő és melegség összessége,

A kiismerhetetlenség végtelensége,

Szépsége a belülről jövő rejtélye,

A Nő a világ legszebb teremtménye.

Esőcseppek Tánca

 

Selymes esőcseppek halkan koppannak,

mint gyöngyök, a földre hullanak,

Élénk zöld leveleken Táncra kelnek,

Mikor az esőcseppek rájuk nevetnek.

Patakok halk zenéje az esőcseppek dallama,

Életet hoznak a Földön mindenhova,

Minden cseppben ott csillog az élet,

Ahogy megsimogatja a földet és a rétet.

A langyos eső lassan elcsendesedik,

Az esőcseppekből új élet éledezik,

Örök kör, az élet és cseppek táncolása,

Örökkön örökké újra megnyilvánulása.

Egy csepp szeretet

 

Halkan, lágyan dúdol a szél,

lelkem darabjait viszi szerteszét,

Szétszórja a tündöklő patakban,

melyben megcsillannak,

mint fénylő cseppek a hajnali napsugarakban.

Továbbszállnak a szellő szárnyán,

Ahová csak szállnak, varázsporként,

Egy csepp szeretetet szórnak,

s dalolva tovább szerte szétszóródnak.

A virágok szírmain megpihennek,

Illatukkal vegyülve továbbrepülnek,

Szívembe visszatérnek csendesen,

s elsuttognak mindent kedvesen.

Úgy sétálnék veled

 

Úgy sétálnék veled az esőben
Bőrig ázva, kézen fogva,
Nevetve, kacagva, csókolva,
Vizesen jól összebújva!

Táncolnánk a tenger homokjában
Elázott, tapadó ruhában,
A lemenő Nap sugarában,
A szerelemtől mámoros világban.

Egymás szemébe néznénk,
Pillantásunkkal mindent
Megigéznénk, ujjainkat
Egymás hajába túrnánk,
Nedves csókjainkat kóstolgatnánk

Csodaszép madárka

 

Repül a csodaszép madárka,

Két pici szárnyát kitárva

Felhők között, szelek szárnyán

csak repül, csak repül.

Felhők habját súrolva,

Szelek szárnyán suhanva,

Patakoknak, fáknak a mindenségnek dalolja a sok szépséget?

Ha eljő az éjszaka, és

felragyog a csillagok hada,

Ő akkor is énekel szüntelen,

Szép dalát a szellő viszi,

viszi sebesen a végtelenbe, a világmindenségbe.

Dalol, énekel gyönyörű dallamot,

mely megérint Földet és csillagot,

A nyitott emberi szíveket megtölti tisztasággal, békével,

lelket simogató mennyei zenével.