(A képet mesterséges intelligenci készítette.)
Egyszer volt, talán ma éjjel, egy kis pad a világ végén. Nem volt különleges – egyetlen öreg fa alatt állt, félrebillenve, kopottan. De aki ráült, annak a szíve újra éledt.
Egy lány érkezett oda, fáradtan, mintha minden lépés egy örökkévalóságnak tűnt volna számára. Halk léptekkel jött, a szél összeborzolta a haját, és a kabátja ujját markolta – mintha valami bátorítást keresett volna. Talán abban a mozdulatban, talán a hűvös érintésben, talán a csendben, ami körülvette. Leült, fáradtan. Az egész lényében ott volt a kimerültség, a vágy, hogy ne kelljen tovább menni, hogy egyetlen pillanatra megállhasson, hogy ne kelljen mindig erősnek lennie.
És csak ott ült. Csendben. Törékenyen. Könnyek szöktek a szemébe, de nem törölte le őket. Nem szégyellte, hogy gyenge, hogy fáradt. Mert ebben a pillanatban, a padon, a fával és a csillagokkal körülvéve, nem kellett erősnek lennie. Csak léteznie. Csak engedni, hogy a fájdalom, a könnyek szabadon áramoljanak. Nincs baj ezzel. Ő is ember, aki érez, aki fáradt, aki néha legyengül.
A fa, ami fölé hajolt, gyengéden megszólalt.
– Tudom, hogy elfáradtál. Tudom, hogy most csendben vagy, hogy a könnyek jönnek, nem kell félni tőlük. Mert azok a könnyek nem a gyengeséget jelentik. Azok azt jelentik, hogy érzel, hogy élsz. Hogy most, ebben a pillanatban elég, ha csak pihensz, ha csak itt lehetsz, és nem kell semmit sem elvárnod magadtól. Itt, ezen a padon nem kell erősnek lenned. Megengedheted magadnak, hogy gyenge legyél, hogy a fáradtságot elengedd, hogy a könnyeket ne tartsd vissza. Megkönnyebbülhetsz.
A lány ránézett a fára.
A pad, a fa, a csillagok – mind vigyáztak rá. Nem kértek tőle semmit, nem várták el, hogy felálljon és folytassa, hogy erős legyen. A csend, ami körülvette, biztonságot adott, és megengedte, hogy érezze, hogy nem kell semmit sem tennie. Senkinek sem. Önmagának sem.
Mert néha nem kell válasz. Csak egy hely, ahol megengedheted magadnak, hogy gyenge legyél. Ahol elég, ha csak létezel. Ha engeded a fáradtságot, a könnyeket, és nem kell szégyellni őket. Ahol csak pihenhetsz egy pillanatra, ahol nem várnak tőled semmit. És valahol, egy öreg pad a világ végén, pontosan erre született.
Egy lány érkezett oda, fáradtan, mintha minden lépés egy örökkévalóságnak tűnt volna számára. Halk léptekkel jött, a szél összeborzolta a haját, és a kabátja ujját markolta – mintha valami bátorítást keresett volna. Talán abban a mozdulatban, talán a hűvös érintésben, talán a csendben, ami körülvette. Leült, fáradtan. Az egész lényében ott volt a kimerültség, a vágy, hogy ne kelljen tovább menni, hogy egyetlen pillanatra megállhasson, hogy ne kelljen mindig erősnek lennie.
És csak ott ült. Csendben. Törékenyen. Könnyek szöktek a szemébe, de nem törölte le őket. Nem szégyellte, hogy gyenge, hogy fáradt. Mert ebben a pillanatban, a padon, a fával és a csillagokkal körülvéve, nem kellett erősnek lennie. Csak léteznie. Csak engedni, hogy a fájdalom, a könnyek szabadon áramoljanak. Nincs baj ezzel. Ő is ember, aki érez, aki fáradt, aki néha legyengül.
A fa, ami fölé hajolt, gyengéden megszólalt.
– Tudom, hogy elfáradtál. Tudom, hogy most csendben vagy, hogy a könnyek jönnek, nem kell félni tőlük. Mert azok a könnyek nem a gyengeséget jelentik. Azok azt jelentik, hogy érzel, hogy élsz. Hogy most, ebben a pillanatban elég, ha csak pihensz, ha csak itt lehetsz, és nem kell semmit sem elvárnod magadtól. Itt, ezen a padon nem kell erősnek lenned. Megengedheted magadnak, hogy gyenge legyél, hogy a fáradtságot elengedd, hogy a könnyeket ne tartsd vissza. Megkönnyebbülhetsz.
A lány ránézett a fára.
A pad, a fa, a csillagok – mind vigyáztak rá. Nem kértek tőle semmit, nem várták el, hogy felálljon és folytassa, hogy erős legyen. A csend, ami körülvette, biztonságot adott, és megengedte, hogy érezze, hogy nem kell semmit sem tennie. Senkinek sem. Önmagának sem.
Mert néha nem kell válasz. Csak egy hely, ahol megengedheted magadnak, hogy gyenge legyél. Ahol elég, ha csak létezel. Ha engeded a fáradtságot, a könnyeket, és nem kell szégyellni őket. Ahol csak pihenhetsz egy pillanatra, ahol nem várnak tőled semmit. És valahol, egy öreg pad a világ végén, pontosan erre született.
