(A képet mesterséges intelligencia készítette. )
Alíz álmatlanul forgolódott az ágyában. Az éjjeliszekrényen pislákoló lámpa fénye megvilágította a szoba sarkait, és halványan derengett a falra akasztott diploma, amelyre annyira büszke volt. Hosszú évek kitartó tanulása, vizsgák, éjszakákba nyúló könyvtári ülések végre meghozták gyümölcsüket: mérnökként végzett, ráadásul kitüntetéssel. Egyik professzora segítségével most egy neves német cég ajánlatát tartotta a kezében – egy olyan munkát, amelyről álmodni sem mert volna. Magas fizetés, fejlődési lehetőség, külföldi tapasztalat.
Mégis, a gondolatai egyre visszakanyarodtak a fiatal férfihoz, akit néhány hete ismert meg. Márk olyan könnyedséggel lépett be az életébe, mintha mindig is ott lett volna a helye. Egy kávézóban találkoztak, ahol Márk véletlenül meglökte Alíz jegyzeteit, és bár az elején bosszankodott, a beszélgetés, amely aznap délután kibontakozott, megváltoztatta az egész napját. Azóta szinte minden nap beszéltek vagy találkoztak. Márk egyszerre volt humoros és komoly, könnyed és mély. Valami megfoghatatlan erő vonzotta hozzá.
De vajon elég lehet-e mindez, hogy feladja a karrierlehetőséget? Vajon érdemes-e itthon maradni egy alacsonyabb fizetésű állásért és egy szerelem ígéretéért? Alíz érezte, hogy az egész élete ezen a döntésen áll vagy bukik.
Napok óta csak töprengett. Beszélt a szüleivel is, akik próbáltak objektív tanácsot adni, de nem tudták elrejteni, mennyire örülnének, ha maradna.
– Persze, menned kell, drágám, hiszen ez egy óriási lehetőség! – mondta az édesanyja, de a hangja mögött ott bujkált a fájdalom.
Az édesapja csendesebben közelített:
– Alíz, mi mindig mögötted állunk, bárhogy is döntesz.
A szavak megnyugtatóak voltak, de nem segítettek választani.
A legnehezebb azonban a Márkkal való beszélgetés volt. A fiú őszinte volt:
– Nem foglak visszatartani, Alíz. Menj, ha úgy érzed, ott a helyed. De tudd, hogy itt mindig várni fogok rád.
Ez a mondat egyszerre fájt és adott reményt. A szíve minden dobbanásával érezte, hogy Márk az, akire mindig is várt. De mi van, ha mindezt csak azért érzi, mert az élet egy nehéz döntés elé állította?
Alíz minden érvet és ellenérvet leírt egy füzetbe, majd áthúzta az egészet. Az értelem és az érzelem harcát vívta. Úgy érezte, mintha két különböző élete között kellene választania. A döntés kulcsa azonban végül ott volt benne: ráébredt, hogy nem a külföldi munka vagy Márk az igazi kérdés, hanem az, hogy mitől érzi magát teljesnek.
„Hány évet áldoztam az oktatásra, miért ne élném meg azt, amit elértem? De ha itt maradok, lemondok valamiről. És ha ezt választom, tényleg boldog leszek-e? Van-e olyan, hogy igazi boldogság?”
Alíz szüntelenül e kérdések körül forgott, mintha a válaszok csak egy lépésnyire lennének tőle. A külföldi munka lehetősége olyan csábító volt, de valami mégis arra késztette, hogy visszaforduljon. Lehet, hogy amit keres, nem egy új országban, hanem itthon, az otthoni kapcsolatokban találja meg?
Egy vasárnap reggelen, amikor a nap első sugarai beszűrődtek a szobájába, Alíz rájött, hogy a boldogságot nem a külső körülmények adják. Boldog lehet ott is, ahol szeretve érzi magát. Tudta, hogy itthon marad. Bár a kockázat nagy, bízott önmagában. Ha Márkkal működik, akkor egy új élet kezdete lehet. Ha nem, még mindig képes lesz egy másik utat találni.
Aznap este elment Márkhoz. Ahogy megérkezett, a fiú az ajtóban várta.
– Döntöttem – mondta Alíz, és egy mosollyal hozzátette: – Itt maradok.
Márk szemében megjelentek a könnyek, de csak szorosan átölelte őt, mintha attól félt volna, hogy ez az álom is tovaszállhat.
– Köszönöm – súgta a fülébe.
És Alíz ekkor érezte először, hogy a helyén van.
Az élet pedig különös módon igazolta Alíz döntését. Alig telt el néhány hónap, amikor egy neves magyar cég megkereste egy ajánlattal. Olyan pozíciót kínáltak, amelyről korábban csak álmodott – és a fizetés is versenyképes volt. Alíz szinte nevetett az irónián: talán tényleg igaz, hogy amikor az ember a szívére hallgat, a világ is összehangolja magát.
Ahogy kéz a kézben sétáltak egy napsütéses délutánon, Alíz megállt, és Márk szemébe nézett:
– Tudod, Márk, te vagy az én megoldásom kulcsa.
Márk elmosolyodott, és válaszolt:
– És te az enyém. De most már tudjuk, hogy a megoldás bennünk van, nem külső tényezőkben. Ez a szeretet és az együttlét titka.
Ebben a pillanatban Alíz érezte, hogy minden a helyére került. Az élet ugyan próbára tette, de a szívében már régóta ott lapult a megoldás, csak bátorság kellett hozzá, hogy meglássa.
