A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kapu. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kapu. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. március 5., szerda

A két kapu



A régi kapu nyikorgott, ahogy Barbara finoman meglökte. A rozsda már beleette magát a vasba, de a futórózsák burjánzása eltakarta az idő nyomait. Az illatuk megcirógatta az arcát, mintha a múlt egy gyengéd érintéssel próbálná visszatartani.
Léptei alatt kavicsok roppantak, ahogy beljebb merészkedett a kertbe. Az öreg hársfa még mindig ott állt a kőpad mellett, amelyen egykor annyi időt töltött nagymamájával. A rózsalugas illata összefonódott a levenduláéval, a mindenféle virágok élénk színfoltként ragyogtak a bársonyos fűben. A lombok között madarak csiviteltek, s a nap fénye áttört az ágak résein, aranysávokat festve a földre.
Leült a kőpadra, és hagyta, hogy a régi emlékek átszőjék a lelkét. Ekkor egy gyengéd érintést érzett az arcán. Ahogy felnézett, nagymamája mosolygó szemébe pillantott – azokba a mély, bölcs szemekbe, amelyekben mindig ott volt a válasz.
– Drága Barbara – suttogta a nagymama, ujjaival finoman végigsimítva az arcát –, ne félj elengedni azt, ami volt, mert a múlt nem gát, csak gyökér. A jövő kapuja előtted áll, de csak akkor léphetsz át rajta, ha már nem a múlt fájdalmán át nézel rá, hanem a remény fényével.
Barbara szíve megtelt melegséggel. Lassan felállt, és a kert másik végében megpillantotta az új kaput. Fehérre festett faoszlopai között lila akác futott felfelé, illata belengte a levegőt. A túloldalon napfényes tisztás nyúlt el, és a fák lombja között új ösvények csalogatták.
Mielőtt átlépett volna rajta, boldogan visszanézett. Nagymamája még ott állt, mosolyogva nézett rá, tekintetében szeretet és nyugalom ragyogott. Barbara meghatódva visszaintett, és abban a pillanatban a nagymama alakja lassan szertefoszlott, mintha mindig is a kert része lett volna.
A futórózsák illata még mindig kísérte, de most már tudta: nem a múlt láncaiként, hanem a jövő ígéretét hordozva. Mély levegőt vett, és határozott léptekkel elindult az új kapu felé.

2025. március 1., szombat

Álom kapuja



Halkan száll a csend, mint hűs lehelet,
Lágyan öleli körül testedet a sötétség,
A szemek lassan lecsukódnak,
Minden gond, mint füst, eloszlik.
Az álom kapuja most megnyílik,
Benned rejtett csodák kelnek életre,
A lelked szárnyra kél, könnyed, szabad,
A világ odakint már nem számít.
Szép tündérek halkan énekelnek,
Szent harmónia ringat téged,
A csillagok fénye, mint lágy tánc,
Édes álom, mindent elringat.
Most már nem kell semmit kérned,
Minden vágyad a csöndben oldódik,
Az álom szárnyán lebegve élsz,
Halkan, csendben útra kélsz.
Aludj szépen, a békét keresd,
A csillagok őrzik álmaidat,
Míg a reggel finoman felébred,
Te ott leszel, ahol a csend ölel.

2025. február 10., hétfő

Múlt, Jelen, Jövő



( A képet mesterséges intelligencia készítette.)


A szél suttogva játszott az idő fonalával. Láthatatlan kezek sodorták össze a múlt emlékeit, a jelen pillanatait és a jövő titkait egyetlen, végtelen szövetté. A három idő egymásba fonódott, mint a hullámok a folyón, amely sosem áll meg, csak változik.
Éva a tó partján állt, lábujjaival érintve a hideg homokot. A víz felszínén egy gyermekarc derengett – saját ifjúkori énje, aki csillogó szemekkel nézte a világot. Emlékezett arra a napra: akkor még hitt a varázslatban, abban, hogy az idő nem ellenség, hanem titkos barát, aki mindig mellette marad.
A jelen súlya azonban más volt. A test öregedett, a lélek olykor fáradtan pihent meg a percek között. Mégis ott állt, érezte a nap melegét, hallotta a madarak énekét, és tudta, hogy ez a pillanat most minden, ami igazán létezik.
És a jövő? Egy ismeretlen ösvény, amelyre már rálépett. Vajon milyen arc néz majd vissza rá a tó tükrében évek múlva? Vajon emlékezni fog erre a pillanatra, erre az érzésre?
Az idő nem vonal volt, hanem kör. A múlt nem múlt el, a jövő már itt volt, és a jelen… a jelen volt a kapu mindhárom között.
Éva sóhajtott, majd mosolyogva belépett a vízbe. Talán épp most teremtette meg szebb jövőt.

2025. január 1., szerda

Új esztendő, új lélegzet

( A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem. )


Január elseje, az új esztendő első lélegzete,
a reggel friss, mint a harmatcsepp,
az égbolton a tegnap fénye még dereng,
de már tisztul – remény költözik helyébe.

Csend ül a világ peremén,
az ünnep lüktetése már távol.
Most minden lassú, méltóságteljes,
mint egy frissen bontott napló lapjai.

Új kezdet, tiszta ígéretek,
szavak és tettek még érintetlenek.
Körülöttünk az év tágra nyitott ablak –
bármerre lépj, bármit, de alkoss!

Hidd el, az évben rejlik az ígéret,
hogy lehet több, mint puszta napok sora.
Ne félj írni a történetet!
Merj színt vinni, merj nagyot álmodni!

Hozzon a napokba nevetést,
a szívekbe békét, szeretetet,
csillogást a szemekbe,
és áldást minden embernek!

Január elseje – új év első napja,
itt állsz a küszöbén.
Hát lépj be bátran, szelíd mosollyal,
és legyen ez az év csupa fény!