A Fájdalom Csendje

Rideg a világ, kihűlt minden,

Jégcsap nőtt a szívekben,

A szemekben fátyol ül,

Arcokon a bú már rég megül.

Az utcák csendje az éjben zenél,

Mindenki egyedül, senki se él.

A lelkek kihaltak, elvesztek,

A mosolyok az arcokról eltűntek,

A szavak értelmetlenek lettek,

Nem érezni mást, csak reménytelenséget.

Az álom is porrá vált, elfeledett,

A boldogság szó ismeretlen lett.

Ilyen lett a világ, reményvesztett,

Mint anyját elveszített gyermek,

Kit nem ölelnek már át a szerető kezek;

A bánat súlya lelkeken egyre nehezedett.

A sötétben csak a fájdalom beszél,

A hiány a szívekben csendesen megtelepedett.

Szeretet nélkül élni nem lehet,

Nélküle a szív hamuvá lesz;

Kihűl, mint a ház, mit nem fűtenek,

A lélekben a vágy és a remények elvesztek.

A világ csak árnyék, ha a szív nem él,

Az élet csak harc, minden csak álarc.

Szeretet hiánya halálhoz vezet,

A sötétség behálózza a szíveket.

A szívet szeretettel mindig fűteni kell;

Csak így élhet az ember, ha szívéből árad a fény,

Mert a szeretet az, ami éltet és hoz reményt;

A szeretet nélkül minden elveszett, ha fény nem ragyog a szívekben.

Az idő tükre

Az idő tükre fényt vetít felém,

mely ráncokban őrzi a múlt szelét.

Minden emlék egy színes festmény,

melyből születik a költemény.

Bölcsesség szőtte, mint életfonál,

mely köti a múltat a jelenhez.

A tükörbe nézve látom magam,

belül mindig fiatal maradok.

A ráncok közt mély bölcsesség rejlik,

tudás és tapasztalat, mi éltet.

Mint álmok szárnyán repül a pillangó,

az élet színeit felfedi nékem.

A tükrön át látom a világot,

hol boldogság és bánat együtt jár.

Minden nevetés egy csillaggyümölcs,

mely éjjel ragyog, szívem fénye már.

A tükör nem mindent mutat,

az igazságot a lélek érti.

Mert ami látható, az csak felszín,

a mélyben rejtőzik a szeretet.

Így hát megélem a nap csodáját,

elmerülök a pillanat mélyén.

Az idő tükre bár mást is mutat,

én akkor is járom a saját utam.

Minden egyes lépés új szimfónia,

a szív dobbanása a jelen dallama.

A nevetés olyan, mint a szellő,

a szeretet fonál körbefon engem.

Így megélem az élet ajándékát,

és tudom, hogy a lélek fiatal.

Mert a lélek tükre örök és szép,

az idő szőtte életünk meséjét.

Szeretet karjaiban

Mint lágy szellő, ha éjben útra kél,

Anya karjában a bánat elvész.

Az ölelésében csenddé válik a szél,

S a szívem újra otthonába ér.

Ölelése, mint álom, szelíd dal,

Mely szárnyra kel, mint a vágyak lángja.

Anya karja, szent béke, nyugtató,

Mely szeretetet ad, szívem boldogító.

Mint tengerpart, hol lágyan ér a víz,

Anya karjában minden fájdalom szűnik.

Szívébe zárva ringat, s elrepít,

Hol nincs, mi bánt, csak boldog álmom hív.

Az ölelésében megnyugszik a szív,

Mint puha párnán szunnyadó csoda.

Mert Anya öle mindig hív, szeret,

Szeretete az, mi mindig velem ragyog,

Ölelése, szívemben örökre marad.

Pergamen és Én

Keresem, kutatom, ki is vagyok én.

Hol van a helyem, ki az, akinek velem van helye?

Hol találom azt az otthont, ahol szeretnek,

és ahol én is szeretve, boldogan lehetek?

Soraimat pergamenre vetem,

remélve, hogy egyszer majd megértenek.

Író vagy költő lennék? Magam sem tudom,

de érzem, hogy írnom kell – ez az én utam, ezt akarom.

Gyermekeim felnőttek; elszálltak, mint madarak –

mint fészkükből repülők, messze szálltak.

Emlékszem, kicsik voltak, az udvaron játszottak,

most, mint felnőtt madarak, messze repültek.

De velem maradnak mindig az emlékek,

mint napfény, mi melegíti a szívem,

s mint a zöldellő fák között a hűs szellő,

tartja a lelkem – mindig velem jön.

Most élem az életem, amíg még megtehetem.

Talán tíz évem van hátra – ki tudja, mi jöhet még?

Ki vagyok én? Talán a sors válaszát megadja.

Most érkeztem el oda, hogy életem mélyét kutatva járom utam;

figyelem és élvezem mindazt, ami megérint.

Millió érzés és gondolat árad belőlem –

vágyak törnek fel, mint tavaszi szellő.

Most pedig megvalósulásra várnak,

mint virágok a napfényben.

Hagyom szabadon áramlani őket – hiszen mindez én vagyok.

Én vagyok – vagy talán még csak most válok azzá?

Az idő elhozza a választ – így lesz az igazán jó.

Őszülő fejemmel már nem harcolok az idő ellen;

minek is? Annyi napot megéltem már.

Az idő olyan, mint egy folyó – sodor,

elkerülhetetlen, akár akarjuk, akár nem.

Jöjjön, aminek jönnie kell – már nem állok ellen.

Napról napra formálódom, és ma már egy dolog számít igazán:

a szeretet, ami napfényként ragyogja be az életem –

melegével ölel körül, és a legsötétebb pillanatokban is világosságot hoz.

Hiszen minden pillanatban ez az, ami valóban fontos:

milyen nyomot hagyok a világban, mit számít valójában?

Milyen örökséget adok át a gyermekeimnek

az élet útján – a történetem ívét.

Gyermeki Remény

Külváros koszos utcáin,

Egy gyermek, éhesen kukázik.

Rongyos ruháin a hideg áthatol,

Fázik, és éhes, de nem szól.

Csendesen, kitartóan kutat,

Talán jut valahol egy falat.

Kék szemeiben a könnyek,

Nem az örömtől jönnek.

A háború elvett tőle mindent,

Szerető szülőket, családot.

Szívében félelemmel, de hittel,

Jobb jövőt vár a reménnyel.

Lesz, aki újra ölelje,

Meleg étellel etesse.

Puha ágyba fektesse,

S többé el ne engedje.

A sötét utcán tovább lép,

Bízik benne, hogy várja még,

Egy világ, hol béke van,

S nem kell félnie, remegve élnie.

Talán egyszer

Talán egyszer a fény utat talál,

S az éj sötétjét áttörve szárnyal.

Mint csillag, mi fénye utat mutat,

S vezeti lépteid, mint álmaidat.

Talán egyszer a szél is megpihen,

Szelíden suttog, csendesen.

Mint tenger, vihar után csendben ring,

Szívedbe békét, új álmot hint.

Talán egyszer a könnyek elapadnak,

Helyette a szemed ismét ragyog.

Mint fák tavasszal, zöldül a remény,

Minden seb gyógyul, újra él a fény.

Talán egyszer a boldogság is hív,

S mint a madár, szárnyalni tanít.

Most még távolinak tűnik a hegytető,

De tudd, felérni oly gyönyörű!

Ezer arc

 

A legsötétebb éjben is van egy szikra,

elbújik, de sosem alszik el.

Mélységekben, benned, bennem, mindannyiunkban,

ott lappang a fény –

mint rejtett tűz, amely lassan ébred,

de ha rátalál a szél, fellobban.

Az ember maga egy titok,

ezer arc mögé zárt ragyogás,

akár a megfáradt csillagok az ég peremén,

mégis világítanak a távoli messzeségben.

Minden seb, minden árnyék alatt

ott a tiszta forrás, a szeretet vize –

csak meg kell találni, csak meg kell érezni.

Mert nincsen olyan lélek,

ami ne hordozna csodát.

Minden tekintet egy történet,

minden szív egy különleges zene,

és ha meghallod a dallamot,

tudni fogod, hogy ott van a fény.

Minden ember különleges,

mint a hópelyhek –

egyediek, mégis együtt alkotnak

valami végtelen szépséget.

Ne félj a sötétségtől,

mert az csak a fény másik arca.

Benned is ott él a csoda –

varázslat, amit senki más nem hozhat a világra.

Gyertya, Aurora Amelia Joplin és Bahus Antal Katalin közös verse

 

A gyertya lángja szélben táncol,

Csendes fényén az éj csak ámul.

Fényével álmot sző a falra,

Lassan fogy, s az időt hallgatja.

Oly törékeny a gyertya lángja.

Mégis piciny fényét szétárasztja.

Féltve vigyázd kicsi gyertya,

Lángod legyen fényt hozó.

Mikor az éj sötétje körbe jár,

Remény fényét gyújtja a gyertyafényes láng,

Tartsd hát magasan, kicsi láng,

Mert veled a világ is csodát vár.

Lehet kicsi a gyertya ereje,

Mégis a sötét menekül előle.

Elég néha egy kicsi csoda!

Mi a világot megváltoztatja.

Macskacicó

Egyszer volt, hol nem volt, egy király,

Három fia volt, kik nősülni készek már.

Apjuk pálcákat dobott a magasba,

Mindnek megmutatta: merre van az útja.

A legnagyobb grófok földjére ment,

A középső bárók közt talált helyet.

De a legkisebb búsan nézett, szegény;

Erdő felé indult, s tudta, nincs remény.

Bolyongott az erdőben, magányosan járt,

Menyasszonyt ott hogyan találhatna már?

Ám de ekkor egy szép macska felbukkant,

Követte őt, soha nyugton nem hagyta.

Otthon a király virágot kért tőlük;

Menyasszonytól hozzanak, csokor virágot kapjanak.

A két nagy büszkén ment el újra,

De a kicsi búsult, ez lett a szíve búja.

Macskacicó mégis segített neki;

Ezüst, arany virággal állt elő neki.

A legszebb csokor lett az övé végül;

Mindenki csodálta, dicsérettel ellátta.

Új parancs jött: kendőt is kell hozni;

A nagyok mentek, nekik s nem okozott gondot.

De a kicsi megint csak bánatos lett;

Macskacicó azonban ismét csodát tett.

Aranyból, ezüstből font kendőt szépen;

Hazavitte, s a király dicsérettel mérte.

Végül minden fiúnak a menyasszonyát várta;

A legkisebb búsult, de Macskacicó újból várta.

Ekkor Macskacicó varázslatot hozott,

Gyönyörű királylány lett, csak úgy ragyogott.

Elátkozott volt, de most szabad lett,

S a királyfi szeme erre, jól kikerekedett.

Hazatértek együtt, volt nagy lakoma;

A legkisebb királyfi párja volt a legszebb.

Boldogan éltek, amíg csak léteztek;

Szerelmük élt, amíg szívük együtt zenélt.

Hű Társ

Egy kutya több, mint puszta állat,

Nem is hinnéd, ő a hű barát,

Figyel minden mozdulatodra,

Érez minden érzést veled együtt.

Úgy szeret, ahogy vagy te mindig,

Nem számít, a világ mit hisz,

A lelked társa ő, mindig igaz,

Szemében te hős vagy és vígasz.

Megérzi, ha bánatod szed szét,

Melléd bújik, szíve mindig tiéd,

Elveszi minden fájdalmadat,

Cserébe a hűségét adja.

Kiszagolja a veszélyt messze,

Életével megvéd, ha kellene,

Sokkal több ő, mint egy állat,

Igazi kincse ő a családnak!

Szülőföldem illata

Alföld az én szülőföldem,

Ide köt minden emlékem,

Gyermekéveim csendben élnek,

Mint a széllel játszó fények.

Sebes-Körös, a mi folyónk,

Múltat sodró, emléket hordozó,

Illata úgy száll szerteszét,

Mint az idő, mely lassan eltűnő.

Mennyit fürödtünk a folyóban,

Játszottunk boldogan, gondtalan,

Télen a gáton szánkón suhantunk,

A ránkfagyott nadrágban is játszottunk.

A fekete nejlonon csúsztunk messzire,

Kacajunk, mint madár szállt az egekbe,

Feledhetetlen napok, pillanatok lettek,

Szívembe vésődtek, soha el nem vesznek.

Szülőföldem, te mindig itt leszel,

Bár a barátok messzire mentek el,

Ladány illata itt marad velem,

Mint egy álom, melynek szívemben a helye.

Sokszor álmodom még róla,

A régi utakon járok titokban,

Hallom a szél suttogását,

Érzem Körösladány sajátos illatát.

Látlak Téged

 

Látlak téged, szólnod sem kell,

Minden érzésed mélyen beszél,

Hallom, mint az erdő neszét,

S látom, mint nyíló virág ébredését.

Látlak téged csendesen,

Beszélsz hozzám szüntelen,

Szavak nélkül értelek,

Mint felhőt ölelő fény érezlek.

Látlak téged a szívemben,

Nem csak a két szememmel,

Érzéseink összekapcsolódnak,

Mint múlt és jövő, amik egybeolvadnak.

Álmodok veled

Éjszaka, mikor édesen álmodol,

Meglátogatlak csendesen, más birodalomból.

Lelkemmel megsimogatlak kedvesen,

Nézlek, és álom világodba belépek.

Együtt álmodom veled, édesem,

Hisz álmodat vigyázom szüntelen.

Minden éjjel veled maradok,

Hiszen a te részed vagyok.

Ha eljön a reggel, búcsúzom,

Finom arcodra lehelem csókom.

Bár reggel van, álmom veled él,

Egy életen át szívemben őrzöm én.

Angyalok szárnyai

 

Fent az égen, csillagok közt,

Angyalok szállnak felhők fölött.

Szárnyuk könnyű, fényben úszó,

Lelkünket őrzik minden úton.

Jelenlétük halk, mint hajnali szél,

Amikor az álom lassan elér.

Ők vigyáznak minden léptünkre,

Álmainkat suttogják fülünkbe.

Ha a szívünk néha nehéz,

Angyalszárny simítja szívedet.

Csillanó fényük távolról virít,

Ott vannak, hol a szív sír.

Békét hoznak, halk vigasztalást,

Ölelik a szíved, mint varázst.

Áldásuk mindig velünk van,

Szeretetük kifogyhatatlan.

Szív-szívhez szól

 

Nem vártalak, és mégis eljöttél,

Mint hajnali fény, csendben nőttél,

Szívem zárt ajtaja most kitárult,

Szívemben a remény újra feltárult.

Megérzem, ha fátyol borul rád,

Mert a szíved most az enyémhez száll,

Távol lehetsz, de mégis itt vagy velem,

Szavaid hídon át érnek szüntelen.

Barátnőm lettél, igaz és mély,

Mint csillag, mely örökké csak ég,

Nem kerestelek, mégis rád találtam,

S szívemben örökre helyet kínáltam.