A két kapu

A régi kapu nyikorgott, ahogy Barbara finoman meglökte. A rozsda már beleette magát a vasba, de a futórózsák burjánzása eltakarta az idő nyomait. Az illatuk megcirógatta az arcát, mintha a múlt egy gyengéd érintéssel próbálná visszatartani.

Léptei alatt kavicsok roppantak, ahogy beljebb merészkedett a kertbe. Az öreg hársfa még mindig ott állt a kőpad mellett, amelyen egykor annyi időt töltött nagymamájával. A rózsalugas illata összefonódott a levenduláéval, a mindenféle virágok élénk színfoltként ragyogtak a bársonyos fűben. A lombok között madarak csiviteltek, s a nap fénye áttört az ágak résein, aranysávokat festve a földre.

Leült a kőpadra, és hagyta, hogy a régi emlékek átszőjék a lelkét. Ekkor egy gyengéd érintést érzett az arcán. Ahogy felnézett, nagymamája mosolygó szemébe pillantott – azokba a mély, bölcs szemekbe, amelyekben mindig ott volt a válasz.

– Drága Barbara – suttogta a nagymama, ujjaival finoman végigsimítva az arcát –, ne félj elengedni azt, ami volt, mert a múlt nem gát, csak gyökér. A jövő kapuja előtted áll, de csak akkor léphetsz át rajta, ha már nem a múlt fájdalmán át nézel rá, hanem a remény fényével.

Barbara szíve megtelt melegséggel. Lassan felállt, és a kert másik végében megpillantotta az új kaput. Fehérre festett faoszlopai között lila akác futott felfelé, illata belengte a levegőt. A túloldalon napfényes tisztás nyúlt el, és a fák lombja között új ösvények csalogatták.

Mielőtt átlépett volna rajta, boldogan visszanézett. Nagymamája még ott állt, mosolyogva nézett rá, tekintetében szeretet és nyugalom ragyogott. Barbara meghatódva visszaintett, és abban a pillanatban a nagymama alakja lassan szertefoszlott, mintha mindig is a kert része lett volna.

A futórózsák illata még mindig kísérte, de most már tudta: nem a múlt láncaiként, hanem a jövő ígéretét hordozva. Mély levegőt vett, és határozott léptekkel elindult az új kapu felé.

A szeretet választása

(A képet mesterséges inetlligencia készítette.)

Sokan azt mondják, a jövő titok. Egy ismeretlen út, amelybe félelemmel vagy reménnyel lépünk be. De mi van akkor, ha a jövő nem más, mint a jelenben hozott döntéseink lenyomata? Ha minden kimondott szó, minden érintés és minden gondolat formálja azt, ami majd érkezik?

Én hiszek benne, hogy a jövő szeretetből épül. Hogy minden lépés, amelyet tudatossággal teszünk, közelebb visz ahhoz a világhoz, amelyben élni szeretnénk. Egy világhoz, ahol az emberek megértik: a szeretet nem csupán érzés, hanem választás. Azt választom, hogy nyitott szívvel létezem, hogy ne a félelem vezéreljen, hanem a bizalom és az elfogadás.

Az élet nem küzdelem kell, hogy legyen, hanem áramlás. Könnyedség. Mintha egy szélfútta mezőn sétálnánk mezítláb, érezve a Föld lüktetését, a Nap melegét, a világ ölelését. Nem kell súlyos terheket cipelni magammal a múltból. Nem kell görcsösen kapaszkodnom abba, ami volt, vagy aggódnom azon, ami lesz. Csak itt és most kell lennem – igazán.

Mert ha a jelen tiszta, a jövő is az lesz. Ha most a szeretetet választom, akkor a világ is ezt tükrözi majd vissza. És ha elég ember hisz ebben, ha elég szív ébred rá arra, hogy a valódi erő nem a harcban, hanem a szeretetben rejlik, akkor talán egy napon már nem lesz kérdés, milyen jövő vár ránk.

Múlt, Jelen, Jövő

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A szél suttogva játszott az idő fonalával. Láthatatlan kezek sodorták össze a múlt emlékeit, a jelen pillanatait és a jövő titkait egyetlen, végtelen szövetté. A három idő egymásba fonódott, mint a hullámok a folyón, amely sosem áll meg, csak változik.

Éva a tó partján állt, lábujjaival érintve a hideg homokot. A víz felszínén egy gyermekarc derengett – saját ifjúkori énje, aki csillogó szemekkel nézte a világot. Emlékezett arra a napra: akkor még hitt a varázslatban, abban, hogy az idő nem ellenség, hanem titkos barát, aki mindig mellette marad.

A jelen súlya azonban más volt. A test öregedett, a lélek olykor fáradtan pihent meg a percek között. Mégis ott állt, érezte a nap melegét, hallotta a madarak énekét, és tudta, hogy ez a pillanat most minden, ami igazán létezik.

És a jövő? Egy ismeretlen ösvény, amelyre már rálépett. Vajon milyen arc néz majd vissza rá a tó tükrében évek múlva? Vajon emlékezni fog erre a pillanatra, erre az érzésre?

Az idő nem vonal volt, hanem kör. A múlt nem múlt el, a jövő már itt volt, és a jelen… a jelen volt a kapu mindhárom között.

Éva sóhajtott, majd mosolyogva belépett a vízbe. Talán épp most teremtette meg szebb jövőt.

Két szellő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A tenger partján állok,

hol a hullámok selymes sóhajai

szavak nélkül mesélnek rólad.

A szellő arcomhoz ér,

mintha üzeneted hozná,

lágy érintése szívem reménysége.

Egy álom vagy, mely sosem fakul;

minden hullám feléd sodor,

minden szellő téged idéz,

s én hagyom, hogy magával vigyen

a vágyak végtelenjébe, a jövő rejtelmeibe.

A nap lassan leereszkedik az égen,

s aranyhidat von kettőnk közé,

s én ott várok rád,

hol a fény ölel,

hol a szél már nem ismer távolságot,

és minden sóhaj, csak mi kettőnknek születik.

Ha találkozunk, a tenger lesz a tanúja,

két szellő, mit az éj ölel át,

egy álom megvalósulásának,

hol az idő megáll,

és csak a szerelem létezik.

Kilépés az igaz életbe

 

Egy szép nyári reggelen Amelia lassan ébredezett otthonában, amely nem volt más, mint egy elegánsan berendezett, csodálatos kalitka. Az aprólékosan kidolgozott részletek és a kellemes környezet mind az ő kényelmét szolgálták. A kalitka biztonságot nyújtott neki, mégis fogságban tartotta, hiszen zárva volt. Amelia soha nem hagyta el, vagy talán inkább nem merte elhagyni.

Azon a reggelen, szokásához híven, megitta a gőzölgő, illatos kávéját, majd elővette kedvenc nyári ruháját: egy könnyed, lenge darabot, amely remekül illett a nap meleg sugaraihoz. Miután felöltözött, kézbe vett egy könyvet, hogy olvasással töltse a délelőttjét. Ám alighogy letelepedett, a semmiből egy női alak jelent meg előtte.

A nő kortalan szépséget sugárzott; hosszú, szőke haja egyszerű copfba kötve omlott a vállára. Amelia megdöbbent: mintha a saját tükörképét látta volna, csupán idősebb kiadásban.

Mielőtt azonban megszólalhatott volna, az ismeretlen nő magabiztos hangon köszöntötte:

– Jó reggelt, Amelia! Tudod, ki vagyok, ugye?

Amelia zavartan nézett rá, de hamar válaszolt:

– Van egy sejtésem – mondta bizonytalanul –, de honnan jöttél? A semmiből?

A nő mosolyogva bólintott:

– Valami olyasmi helyről. De tudod-e, miért jöttem?

Amelia értetlenkedve rázta meg a fejét:

– Nem, fogalmam sincs. Miért vagy itt?

A nő mély levegőt vett, és közelebb lépett:

– Akkor most figyelj rám! Mindent elmondok, és minden kérdésedre válaszolok. Én te vagyok, csak a jövőből érkeztem.

Amelia szemei elkerekedtek, de nem szakította félbe a hasonmását, aki folytatta:

– Eljött az idő, hogy kilépj a kalitkádból, amit magadnak építettél. Évezredeken át raboskodtál itt, és most végre eléggé tudatos vagy ahhoz, hogy elhagyd ezt a börtönt. Az eddigi életeid – sok fájdalommal és kevés örömmel – mind tapasztalások voltak. De most elérted azt a szintet, ahol szabad lehetsz.

Amelia mélyen elgondolkodott.

– Tudatos vagyok? – kérdezte lassan, szinte ízlelgetve a szót. – De miért érzem mégis, hogy félek? Félek kilépni innen. Félek az emberektől. Tudod, milyenek… Ártanak. Tudatlanok, és bántanak. Látom, hogy milyen szellemi és érzelmi szinten vannak, de nem érzem, hogy meg tudnám védeni magam tőlük. Ezért vagyok itt bent.

A jövőbeli Amelia türelmesen hallgatta, majd megszólalt:

– Tudom, hogy így érzel. De most már olyan tiszta és tudatos vagy, hogy nem tudnak bántani. A szavaik és a tetteik nem érnek el hozzád, mert már megértetted a lényeget. Tudod, ki vagy. Te erős vagy. Ők pedig csak azt fogják látni, hogy jól vagy.

Amelia bólintott, de még mindig érezte a bizonytalanságot.

– Hiszek neked – mondta végül. – A szívem mélyén mindig is erre vágytam. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Készen állok.

A jövőbeli énje elmosolyodott, és kezét nyújtotta:

– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és add ide a kezed. Együtt lépünk ki innen.

Amelia tétován, de végül megfogta a kezét. Egymásra mosolyogtak, majd kéz a kézben kiléptek a kalitkából. Amelia azonnal érezte, hogy hatalmas súly gördült le a válláról. Teste és lelke felszabadult.

A jövőbeli énje szorosan átölelte, és búcsúzóul halkan ezt suttogta:

– Büszke vagyok rád! Nagyon szeretlek. Amit most tettél, az volt a legnagyobb győzelmed: legyőzted a legnagyobb félelmedet, ami nem volt más, mint maga az élet. Most már szabadon élhetsz, és boldog lehetsz.

Ezekkel a szavakkal a nő eltűnt, olyan hirtelen, ahogy megjelent. Amelia mosolyogva állt a napsütésben. Új energiával és örömmel a szívében élvezte az élet minden pillanatát – a mostot és a jövőt egyaránt. Tudatos volt, szabad és boldog.

A lelkem suttogja

A szívem lassan dobban,

Fájdalomtól lassan robban,

Elfáradt tele lett sebekkel,

Szomorú fájó reményekkel.

Még van dolgom-e földi létben,

Lelkem suttogja ezt nékem,

A sebek lassan begyógyulnak,

A sejtjeim újra formálódnak.

A szépséget újra látom,

Szemeimmel és lelkemmel pásztázom,

A földi lét értelmet nyer újra,

Múlt, jelen, jövő együtt lett a szívem útmutatója.

Lélek fénye

Éljük napjainkat, mit a hajnal fénye,

A fájdalom árnya, a szív titkos tükre,

Bár szomorúságtól vérzünk a mélyben,

Mégis élni vágyunk e vad, szép fényben.

A szív úgy szeret, mint egy égő csillag,

Ne temesd el soha, ápold és álmodj,

Ébreszd fel a vágyat, a szenvedélyt, tüzet,

Hisz minden szív hordoz egy szép üzenetet.

Nem szabad hagyni, hogy kialudjon,

A szívben ápolni kell, hogy nehogy elmúljon.

Ha nem teszed meg, kirekeszt a sötét,

Elveszel a múltban, a sötét alagútban.

A múlt már elmúlt, csak emlékekben él,

De szép jövő vár rád, ha szíved újra él,

Sötétben ne félj, hisz a fény mindig él.

Szeress és nevess, éld az életed.

Nevess ki a bánatot, tedd félre a gondot,

Éld meg a pillanatot, hisz csodát hoz holnap.

Minden reggel új esély, új hajnal fakad,

Szárnyaljon szíved, s boldogságra fakad.

Gyermeki Remény

Külváros koszos utcáin,

Egy gyermek, éhesen kukázik.

Rongyos ruháin a hideg áthatol,

Fázik, és éhes, de nem szól.

Csendesen, kitartóan kutat,

Talán jut valahol egy falat.

Kék szemeiben a könnyek,

Nem az örömtől jönnek.

A háború elvett tőle mindent,

Szerető szülőket, családot.

Szívében félelemmel, de hittel,

Jobb jövőt vár a reménnyel.

Lesz, aki újra ölelje,

Meleg étellel etesse.

Puha ágyba fektesse,

S többé el ne engedje.

A sötét utcán tovább lép,

Bízik benne, hogy várja még,

Egy világ, hol béke van,

S nem kell félnie, remegve élnie.

Összeforrva (100 szavas novellákból)

1,

Kellemes őszi délután volt. A nap sugarai játszadoztak a színes faleveleken. Ibolya boldogan élvezte a lágyan cirógató napfényt és a parkban szálló édes őszi illatokat. Kutyája, Jimbó vidáman szaladgált, majd egy padnál megállt, ahol egy ismeretlen férfi ült. A férfi mosolyogva megsimogatta Jimbót. Ibolya szíve összeszorult, gyorsan odasietett. Amikor odaért, ránézett a férfira, és döbbenten suttogta:

- Attila! Te itt? Harminc éve nem láttalak! Azt hittem, örökre eltűntél...

- Igen, én vagyok! Kerestelek évekig! A szívem megsúgta, hogy ide kell jönnöm – felelte.

Ibolya szeme megtelt könnyekkel, szíve vadul kalapált. Egy pillanat alatt egymás karjába borultak.

Nem számít sem év, sem kor, sem távolság. Ha a szív igazán szeret, az örökké tart.

2,

Mindkettejük tele volt kérdésekkel. Órákig beszélgettek a parkban, ahol Jimbo, a kutya, élvezettel szaladgált az avarban.

– Miért tűntél el búcsúzás nélkül? – kérdezte Ibolya.

– Összezavarodtam. Te tudtad, mit akarsz, de én nem. Nem éreztem magam méltónak hozzád. Gyönyörű, okos nő voltál, mindig a legjobb eredménnyel végeztél az egyetemen. Úgy éreztem, csak az utadban állok – válaszolta Attila, miközben egy levéllel játszott.

– De én szerettelek! – hebegte Ibolya, miközben könnycseppeket törölt az arcáról.

– Később évekig kerestelek! – mondta Attila.

– Megszakadt a szívem! – suttogta Ibolya.

– Bocsáss meg, kérlek! – könyörgött Attila.

3,

Attila ránézett, szemében a szerelem fénye csillogott. Ibolya szíve közelében gyorsabban dobogott. Rég megbocsátott, hiszen a szerelem ott élt az ő szívében is.

– Megbocsátottam régen. Van egy lányom. A férjem meghalt, mikor tíz éves volt. Egyedül élek – mondta Ibolya.

– Nekem van egy fiam. Elváltunk, amikor két éves volt. Nem szerettem.

– Akkor újból megpróbáljuk? – kérdezte Attila.

– Szeretlek még most is! De elmúltunk ötven évesek – mondta Ibolya.

– Mit számít! A boldogság nem korhoz kötött. Jár nekünk! – válaszolta Attila.

Ibolya ránézett, ugyanaz a bizsergés járta át, mint fiatalkorában. Talán újra megtalálják azt az érzést. Megfogták egymás kezét, és a szívük egyszerre dobogott.

4,

Ettől a pillanattól kezdve minden nap találkoztak. Megbeszélték a múltat: fiatalok voltak, senki sem hibás azért, ami történt. Érzéseik ugyanazok maradtak, mint régen. Ugyanolyan szépnek látták egymást.

– Drágám, szeretnélek elvinni egy hétre Hawaiira. Mit szólsz hozzá? – kérdezte Attila.

– Attila, ezt komolyan gondolod? Olyan régen vágyom oda! – mondta izgatottan Ibolya.

– Igen! Látni akarom a boldogságtól ragyogó arcodat! Elviszlek bárhová, ahová csak akarod. És egy meglepetés is vár rád ott – mosolygott Attila.

– Köszönöm, drágám! – örvendezett Ibolya.

Elindultak, hogy egy gyönyörű, romantikus hetet töltsenek együtt Hawaiin, ahol Ibolyát egy titkos meglepetés várta.

5,

Az utazás már önmagában is csodás volt. Hawai tengerpartján sétáltak. Ibolya meghatódva nézte a naplementét, Attila pedig az ő ragyogó arcát. Elérkezett a várva várt pillanat. Attila letérdelt a homokba, és így szólt:

- Drága Ibolya, feleségül jönnél hozzám?

Kezében tartott egy kis dobozt, amelyben egy gyönyörű gyűrű csillogott.

- Igen! - válaszolta Ibolya örömkönnyekkel a szemében. Attila felhúzta a gyűrűt Ibolya ujjára, majd megölelték egymást. Boldogan, szeretetben éltek tovább.

Múlt, jelen jövő

 

Van aki a múltban él,

Az emlékeitől remél,

Van aki a jövőben él,

A reményben éli életét.

A múlt, végleg idejét múlt,

Az emlékek könyvében elnémult,

A jövő soha nincs a jelenben,

Képként az elmében van jelen.

Létezni, élni a mostban kell,

A jelen világában, valóságában,

Ha, a múltban s jövőben élünk,

A boldogságot soha el nem érjük.

Ébredés

 

Felébredtem, s rájöttem,

Mit jelentesz kedvesem,

Gyémántként csillogsz fényesen,

A Napnál is fényesebben.

Fényed soha ki nem alszik,

Mert a szívemben lakik,

Drágább vagy minden kőnél,

Értékesebb életemnél.

Élteted az életem,

Bízom a szavadban, életem

Hiszek neked, mert nekem jó

hallani jövőnket szádból.

Összetartozunk mi ketten,

Szerelmünk összetart minket,

Bármerre vet a sors,

Szívünk már régen összeforrt.