Isten érintése

A tél, mint egy titkos festőművész,

Fehérre festi a tájat, s csendet varázsol.

A fák, mint bóbiskoló szobrok,

Ágaik közt álmodnak a hópelyhek.

A fák gyökereik mélyén titkot rejtenek,

Csendes álmok közt fényben fürödnek.

Várják, hogy a tavasz újra hívja őket,

De most pihennek a hófehér időben.

A hópelyhek, mint angyalok érintései,

Leheletük a csendet táncoltatja.

Titkokat hozva, az égi mennyből,

Isten érintéseként lágyan leszállnak.

A szél, mint egy titkos dal,

A fáknak suttog, vén kérgeikben öreg történeteket keres.

Fehér füstként érinti meg az éjt,

Miközben a hó, mint halk mosoly,

Ölelgeti a földet szeretetben, csendben.

A fák mélyebb álmát a tél hívja életre,

Mikor a keze mindent elcsendesít.

A hideg nemcsak fagy, hanem melegség is,

Mely a természet mélyén álmodozva létezik.

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Kifogyhatatlan toll

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

Nem tudom, honnan jön, csak azt érzem, le kell írnom, belső késztetés. Valami vezérel. Egy szó, egy dallam, egy érzés, egy kép, egy arc, egy virág, egy fa – minden meg tud ihletni. Ami vezérel, az a szeretet. Olyan, mintha egy magasabb erőtől kaptam volna egy tollat, melyből soha ki nem fogy a tinta. Isten egy örökké fogó tollal ajándékozott volna meg. Írok a fejemben, akkor is, ha már aludnom kellene. Írok, ha kávézok. Jön és jön. Lehet szerelem, lehet fájdalom, egy hópehely a téma – bármi. De mindig ott a szeretet minden alkotásomban. Imádom a rímeket, de a szabadverset is. Nem véletlen szabadvers: ott jobban át tudom adni érzéseimet. Napi szinten írok, életem része. Nem a siker vezérel, hanem az, hogy átadjam mindazt, amit már tudok az életről. Ha egy embert megérint az alkotásom, már megérte leírni.

Gyermekként túlságosan érzékeny voltam. Nem ismertem, mi a szeretet – azt csak felnőttként éltem meg igazán. Mindig csendes, visszahúzódó voltam, és a könyvek, a rajzolás világában találtam menedéket. A túlérzékenységem egyszerre áldás és átok: óriási érzelmi mélységeket és magasságokat élek meg. Talán épp emiatt tudok írni, mert mindent intenzívebben érzek.

A múltam tele volt nehézségekkel, amelyek megtanítottak küzdeni, elfogadni és hinni abban, hogy minden fájdalom rejt magában valami értékes tanítást. Az első versemet akkor írtam, amikor szerelmi bánatban szenvedtem, szívfájdalomban született.

Amikor írok, megszűnik körülöttem minden, ami körbe vesz. Mintha egy másik dimenzióban lennék. Szabadon. Ahol nincs fájdalom, bánat – csak én és az, amit alkotok, teremtek. Az, ami szeretettel van tele.

Írok, mert hiszem, hogy van értelme, és írok, mert ez az életem, a szenvedélyem.

Ki Tudja?

Ki tudja, mit érzek?

Ki tudja, mit gondolok?

Ki sejti, mire vágyom?

Ki tudja, milyen vagyok?

Ki tudja, mit szeretek?

Ki tudja, hogyan élek?

Ki tudja, miről álmodom?

Ki tudja, mit remélek?

Ki tudja a válaszokat?

Ki tudja, hogyan írok?

Ki tudja, hogyan festek?

Ki tudja, mi az, mi ihlet?

Ki tudja, mi van bennem?

Mélyen a szívemben?

Ki lát bele a lelkembe?

Isten látja, senki más!

Nem ismer senki sem,

Amit lát, az semmi sem,

Egy darab, mi lehetne más?

Szilánk, és semmi más.

Szilánkok, a lélek darabjai,

Sorok, mint folyók, úgy zúgnak,

Szélben csendesen hullámzanak,

Csodaszép versben dalolnak.

Megállt az idő

Megállt az idő, mint mikor fülledt a levegő,

Nem mozdul semmi, néma lett mindenki,

A Nap pihen, csend honolja be a végtelent,

Megdermedt levegő, a fájdalom érezhető.

A szavak elhaltak, az érzések elakadtak,

A szív sír, láthatatlanul ejti könnyeit,

Nem látja senki, csak az angyalok,

Szeretetükkel űzik el a szívből a bánatot.

Álmunkban meglátogatnak, szeretnek,

Suttognak, szüntelen énekelnek,

Az emberi létezés kihívás, nem képzelgés,

Isteni szeretet nélkül nehéz minden egyes lépés.

Az Isteni Üzenet

Sötét gödörbe süllyedve tehetetlenül,

Sikítanál, de fájdalom vesz körül,

Éget a szívfájdalom, akár a tűz,

De te némán, csendben mindent eltűrsz.

Beragadtál, menekülnél, de nem tudsz,

Két kezeddel könyörögve segítségért fordulsz,

Egyedül vagy, csak Isten tudja, mi bajod,

Kezeivel a kezedet fogja, de Te ezt nem tudod.

Simogatja fejed, és szólítja neved,

Halld hát az Isteni üzenetet!

A fájdalomtól nem látsz, nem hallasz,

Pedig önmagadnak így ellent mondasz.

Csendesedj le, és sírd ki magad,

A könnyeiddel eltűnnek a sötét falak,

Leomlanak, és fénysugárként a szívedbe,

Megérkeznek az Isteni szavak.

Érdemes élni

Borongós tavaszi napon Hana hazafelé tartott a munkából az autójával. Dühös, és elkeseredett volt, mert ma kapta meg a felmondólevelét. Pont őt és egy kollégáját bocsátották el a szerkesztőségtől. Soha nem hiányzott, odaadóan dolgozott. Miért pont én? Nem értette, talán mert nem volt olyan szimpatikus a főnöknek. Mindent megcsinált, amit kért, a legrosszabb munkákat is, nem ellenkezett. Hát ez van, nem tud mit tenni. Könnyei potyogtak. Nem elég, hogy még fel sem dolgozta, azt, hogy a párja két hónapja elhagyta egy másik nő miatt, még ez is. Bízott benne, nem ő lesz az, akit elküldenek A gondolatai csak úgy cikáztak, érzései kiabáltak. Nincs elég tartalék pénze, mert nem keresett sokat, az albérlet sokba kerül. Mi lesz, ha nem talál pár héten belül új munkát? Hová költözik? Miből él meg? Meg az sincs, akit felhívjon, hogy legalább megossza a fájdalmait valakivel. Most nagyon hiányoztak a szülei, akiket tíz éve veszített el egy autóbalesetben. Észre sem vette, hogy egyre gyorsabban vezet annyira elborították a fájdalmas érzések. Egyszer csak a másik sávból egy autó áttért az ő sávjába és hirtelen nekicsapódott az autójának, és bumm. Nagy fényesség vette körül, és egy alakot vélt felfedezni.

– Meghaltam? A mennyben vagyok? - kérdezte az ismeretlen, fényes alakot.

– Nem haltál meg, csak itt vagy velem egy másik világban. Gábriel angyal vagyok, az őrangyalod. Még nem jött el a te időd… Szeretnék átadni neked valamit, amire most a legnagyobb szükséged van. Elmondom, hogy fel fogsz épülni, nem vészes a sérülésed. A szüleid azt üzenik, nagyon szeretnek, és arra kérnek téged, bízz magadban, és bízz Istenben, az angyalokban. Eddig hit nélkül éltél. Nem lehet hit nélkül és szeretet nélkül élni. Nyisd meg a szívedet. Tudom, sok fájdalmat átéltél, nagyon sokat szenvedtél, de te egy értékes, csodás nő vagy. Tehetséges író. Minden okkal történik az életedben, majd később megérted. Most térj vissza a testedbe, és tudd, én veled vagyok az utad minden lépésénél.

Hana kinyitotta a szemét, és egy kórházi ágyon ébredt. Kicsit szédült, ahogy végignézett magán, azt látta, a bal karja eltört, be volt gipszelve, a teste sajgott. A nővérke azonnal hívta az orvost.

– Jó napot kívánok, kedves Hana - köszöntötte az orvos.

– Hogy érzi magát? - kérdezte. -  Köszönöm, hát el tudnám képzelni jobban is magam. - válaszolta Hana

– Van egy jó hírem magának. Mégpedig az, hogy senki nem tudja, hogyan élte túl az autó balesetet. A másik sávból át sodródott autó okozta a balesetet. Frontálisan önnek ment. Az autója totálkárosra tört. Úgy feszítették ki az ajtót, hogy önt kiszabadítsák. Enyhe sérüléseket szenvedett, magával egy csoda történt, Hana! Pár napig bent tartjuk, és utána hazamehet.

Hana csak ámult bámult az elhangzottakon. Emlékezett mindenre, amit átélt, addig, amíg eszméletlen volt.  Gyorsan erősödött, így hazaengedték.

Szabadidejében könyvet írt, amit nemrég fejezett be. Több kiadóhoz is elküldte kéziratot, de vagy nem tetszett nekik, vagy válaszra sem méltatták. A könyv egy misztikus és fantasztikus történet keveréke. Egy másik bolygón játszódik, ahol a szeretet nem létezett, és egy idegen érkezik a bolygóra, aki megtanítja szeretni az ott élő lényeket, sok-sok tanítás, és küszködés árán. Így a bolygó a szeretet bolygója lesz. A könyv címe is latinul Amor bolygó. Ahogy hazaérkezett készített egy teát magának, és megnézte az üzeneteit. Hát mit lát? Egy kiadónak tetszik a kézirata, és egyeztetést kér, amikor személyesen is megbeszélnék a továbbiakat. Minden, amit leírtak, a feltételek, tetszettek Hanának. Boldogság járta át a szívét. Fel is hívta őket és megbeszéltek egy időpontot. Hátradőlt és mosolygott. Eszébe jutott Gábriel angyal, és érezte is őt. Igen, hitetlen volt, bezárta a szívét, nehogy valaki bántsa, és fájdalmat okozzon neki. Most már hisz, Istenben is, és önmagában is.  Lelki békét kezdett érezni, amit soha nem érzett ezelőtt. Olyan végtelen nyugalmat és szeretetet, ami Gábriel angyal energiájához volt hasonló. Tudta, most már minden nap hálát ad azért, hogy él, és az Istennek, hogy megtalálta. A kiadóval a lehető legjobban megegyezett, és megkérték a könyv folytatására. Így az anyagi helyzete is helyreállt. El is kezdte írni a második kötetet.

Egyik napon vásárolni indult, mikor a bevásárló központban összetalálkozott egy régi gyerekkori barátjával, már vagy tizenöt éve nem látták egymást. Elkezdtek beszélgetni, és beültek egy kávézóba. Hana tudta, érezte, a srác nagyon intelligens, és még jóképű is. A munkája meg újságíró. Gondolta ilyen nincs. Vagy mégis? Minden kezdett szépen helyreállni az életében. Boldog volt, mert tudta, nincs egyedül. Isten vele van, és Gábriel őrangyal is. A lelki békéjét megtalálta.

Reggeli Hála

 

Milyen szépen éledezik minden,

A természetnél szebb nincsen,

Friss virágillat, madarak éneke,

Ébredező napsugár melengető fénye.

Erre ébredezni maga a csoda,

Harmatos cseppek csillognak,

Napfényben egyre csak pompáznak,

A felhő mögül a napsugarak kukucskálnak.

Hálás vagyok minden percért,

Át is élem drága kincsként,

Köszönöm, Istenem, neked e perceket,

Minden reggel hálát adok neked.

Isten velem van

Tizenöt éves lányként elővettem egy füzetlapot, és leírtam a szüleimnek, hogy miért döntöttem úgy, hogy véget vetek az életemnek. Könnyeimmel küszködtem, ahogy írtam a sorokat, a betűk csúnyákra sikeredtek, hiszen nem arra figyeltem, hanem a bennem levő fájdalmas érzésekre. Senkit sem érdekelt, hogy mi van velem, észre sem vették, mi történik bennem. Hiszen soha senki sem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok. Nem kívánt gyermekként láttam meg a napvilágot. Anya, már amikor terhes volt velem, akkor is azt kívánta, bárcsak meg sem születnék. Örök titok marad talán, miért nem akart engem. Nagybátyámtól tudom, már a terhesség alatt elkezdett iszogatni. Annyira stresszes volt, hogy amikor már terhes volt velem, elkezdett hullani a haja, és amikor megszülettem, elveszítette a nagy haját. Teljesen megkopaszodott. Valamit titok lengett körbe engem, amit anyám magában hordozott, és szenvedett tőle. Gyönyörű, egészséges, nagy fekete hajjal és hófehér bőrrel, kerek, fekete szemekkel születtem meg, nagyon szép kislányként. Az éppen szükséges dolgokat megkaptam, de mintha idegen lettem volna, egy seb a testen, egy fekély, egy ölelést, egy jó éjt puszit sem, még jó szót sem kaptam. Legfeljebb tiszta ruhát. Otthon azt mondogatták nekem, nem vagyok elég ügyes, nem vagyok elég szép, duci vagyok, és a testvérem az okosabb és ügyesebb.

Így már az óvodában úgy éreztem, hogy nem érek semmit, értéktelen vagyok. Nem mertem az emberek szemébe nézni, mert úgy éreztem, nem vagyok elég jó. Ezért kezdtem bezárkózni. A fiú testvéremet, na őt imádták a szüleim! Ő volt a mindenük. Mivel bátyám látta, hogyan bánik velem édesanyám, ő is hasonlóan bánt velem. Piszkált, gúnyolt napi szinten, sőt terrorizált, amikor csak tehette. Mindennap a fejemre tette a párnát és azzal fojtogatott, egészen addig míg majdnem megfulladtam. A szüleim ebből semmit sem láttak. Próbáltam segítséget kérni, de semmi választ nem kaptam. Később már meg sem próbáltam elmondani, mert láttam, semmi értelme, nem érdekli anyát. Pici lányként nem tudtam, nem értettem, miért bánt engem a testvérem, mindannak ellenére én szerettem őt. Volt, hogy este lerúgtam a takarót, és kiabáltam: Anya! Anya! Hátha odajön hozzám és betakar, hogy addig is érezzem az anyai szeretetet, de úgy be volt rúgva, hogy meg sem hallotta. Így hát kénytelen voltam én magam betakarózni, nem lehettem több, mint ötéves. Apa sokat dolgozott, de munka után késő estig, néha éjszakáig is kocsmában töltötte az idejét. Viszont ő szeretett, éreztem, a maga módján, néha pici koromban még az ölébe is vett. Ennyi emlékem van. Nem mertem beszélni, megszólalni, féltem. Lesütött fejjel jártam már óvodáskoromban is. Szégyelltem, hogy mit, azt nem tudom. Anya azt mondta, semmit sem szabad elmondani arról, ami itthon történik. Ezt az egy mondatot többször is elmondta, jól megjegyeztem. Később még az orvosoknak sem mertem, hiszen azt hittem, azzal rosszat teszek, pedig kérdezték, minden rendben van otthon?

Az iskolában sem mertem megszólalni, annyira félénk, érzékeny voltam. Jól tanultam, habár soha nem segítettek, és nem nézték meg, készen van-e a házi feladatom. Tíz évesen rendeltem meg a Nők Lapja újság hátoldalából kivágott megrendelőlapon a Két Lotti című könyvet. Ez volt életem első könyve, Imádtam! Hála az égnek, ezért anya nem haragudott. Nagyon sokszor kiolvastam. A könyvek voltak a barátaim, nagyon sokat olvastam később is. Imádtam szárnyalni, a történetekbe belebújni. Képes voltam hajnalig is olvasni. Sőt, az iskolapadba is elrejtettem, és órán is olvastam. Nem értettem, a szüleim miért isznak, miért az alkoholt választják, és miért nem szeretnek, figyelnek rám. Jó kislány voltam. Anya egyre jobban ivott, eltorzult az alkoholtól, beszélni sem tudott. Nyugtatóra ivott, ezt később tudtam meg Szégyelltem. Azt hittem, mindenki látja azt, amit én. Látta, érezte, hogy nem szeretem én sem őt, és sokat kiabált velem. Semmi sem volt jó neki.

Egyszer csak elkezdetem betegeskedni, egyre többet, és egyre jobban fájt a fejem. Apukám biztatására elvittek orvoshoz, vizsgálgattak évekig. Sok gyógyszert kellett szednem. Hónapokat töltöttem minden évben kórházban. Végül azt mondták, ez nem fizikai eredetű, hanem lelki. A sok gyógyszer sem tudta elnyomni a sok fájdalmat, amit a szívemben cipeltem. Ügy döntöttem tizennégy évesen, nem szedek többet be egy szemet sem, kidobtam őket a kukába. Fájdalomcsillapítót néha vettem be, de semmilyen nyugtatót soha többet. Ekkor már késő volt, kamasz lány lettem, teljesen bezárkóztam a szeretet nélküli, rideg élet, az anyai szeretet hiánya miatt. Hiszen senki nem volt mellettem, nem volt, aki csak egy jó szót szólt volna, aki megölelt volna, aki megsimogatott és megdicsért volna, ha jó jegyet vittem haza. Egy szót sem szóltak hozzám. Én egy érzékeny lelkületű kamaszlány voltam. Úgy gondoltam, nem kellek senkinek, nem vagyok értékes, nincs senkinek szüksége rám. Életemben egy ölelést sem kaptam, pedig még egy állat is megnyalogatja a kicsijét, de engem senki nem szeretett. Nem is tudtam milyen az, de mélyen vágytam rá. Szép kamaszlány lettem. Az otthoni helyzet egyre rosszabb lett, elviselhetetlen volt számomra látni azt, hogy hol az egyik, hol a másik szülőm fekszik részegen a lakásban. Nem tudtam senkihez sem fordulni, nem volt sem nagymamám, sem nagyapám, sem keresztanyám, senkim sem volt. Egyedül voltam magányosan a nagy fájdalmaimmal.

A fiúk elkezdtek felfigyelni rám, és udvarolgatni. Egyre többet mentem el otthonról. Továbbtanultam középsuliban, és lett egy barátnőm, de neki sem mertem elmondani a bennem lévő sok fájdalmat. Szerettem hozzájuk menni, oda is költöztem tizenöt évesen. Egy hónap után jött csak értem apa, addig fel sem tűnt senkinek, hogy nem vagyok otthon. Onnan jártam iskolába, ott senki nem bántott, kedvesek voltak velem a barátnőm szülei. Nem igazán érdekelt az iskola, mert nem szerettem a zárkózottságom miatt közösségbe járni. Egy szép nyári napon megszólított egy helyes barna fiú a strandon: Nem szeretnék-e este elmenni szórakozni vele. Tudtam ki ő, nagyon jóképű volt, úgy döntöttem, miért ne. Igent mondtam. Akkor este történt egy olyan dolog velem, ami mindent megváltoztatott a későbbiekben az életemben. Amikor először megöleltük egymást, egy olyan finom energia járt át mind a kettőnket, én nem is gondoltam, hogy létezik ilyen. Olyan volt, mint én. Érzékeny és finom jellemű. Egyre többet találkoztunk, és beszélgettünk.

Viszont már annyira elhatalmasodott rajtam a depresszió, a sok sötét fájdalom, hogy már ez sem segített. Nem tudtam mit kezdeni ezekkel a sötét érzésekkel. Nem akartam élni, készültem már arra, hogy valamilyen úton-módon elmegyek ebből a világból. Senkinek nem fogok hiányozni. Túl szeretetszegény családba születtem, nem illetem bele. Kikészítettem hatvanhat szem Andaxint, amit anya szedett, és erre ivott. Gondoltam, ez elég lesz arra, hogy örökre elaludjak. Be is vettem éjfél körül az összes szemet. Két nap múlva a kórházban ébredeztem, ki voltam kötözve, karjaim szinte feketék voltak a sok véraláfutástól a sok infúzió miatt. Mielőtt felébredtem, egy csodás helyen jártam, ahol fényesség volt, és nyugalom… meg szeretet. Valaki beszélt hozzám. Isten? Vagy Angyal? Azt nem tudom, Csak arra emlékszem, hogy olyan jó volt ott lenni. Amit mondtak, arra nem emlékszem, csak arra, hogy megnyugtattak. Végül, amikor kinyitottam a szemem, első tiszta gondolatom az volt, hogy Isten azt akarja, hogy éljek, és soha többé nem csinálok ilyet. Az orvos szólt anyának, hogy felébredtem. Ő fölém hajolt, és azt sziszegte: -Miért csináltad? Tiszta ideg vagyok! Szeretet nem volt a szavaiban. Csak problémát jelentettem neki. Nem voltak benne biztosak, hogy életben maradok. Két nap után hazaengedtek. Nem tudtam, hogy lesz tovább, de azt tudtam, valahogyan ki fog alakulni. Anya, apa semmit nem szóltak hozzám, nem kérdeztek semmit, hogy miért csináltam. Szüleim folytatták az életüket a szokott módon.

Viszont énbennem sok minden megváltozott. Mintha újjászülettem volna, mintha kaptam volna egy új életet. Igen, Istent kaptam meg magam mellé, meg a segítő angyalait. Soha nem hallottam Istenről, csak káromkodásként a szüleimtől. De most már nem voltam egyedül. Éreztem, hogy az Isten és az angyalok szeretete ott van velem, és fogják a kezem. Isten szeretete a szívembe költözött tizenöt évesen. Folytatás következik….