Egyedül

Ész szépet ígér,

szív mélyet remél,

valóság néha kér,

az út kanyarog,

csak hallgat, nem beszél,

az élet zenél, hegedül,

dönteni kell – egyedül.

Hattyúk szerelme

A tó víztükre lassan aranylik a lemenő nap fényében.

Két hattyú siklik egymás mellett – mozdulataik tükröződnek a vízen.

Nincs zaj, csak a víz halk fodrozódása,

és tolluk lágy susogása, ahogy egymáshoz érnek.

Tollazatuk hófehéren ragyog,

mint a nap utolsó sugara, mely csak őket érinti.

Karcsú nyakuk finoman hajlik egymás felé,

szárnyaik alatt a víz sima, nyugodt tükörként feszül.

Fejüket egymás felé hajtják,

minden mozdulatukban ott a hűség – az örök összetartozás.

A nap lassan lebukik,

a hattyúk mégis ott maradnak,

egy hófehér párként a tó aranyszín vásznán,

mint örök eskü a víz tükrén.

Szerelmük – csendes ígéret,

mely örökre szól a vízen, mint a víz moraja.

Lehunyom a szemem

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Testem fáj, lelkemben nyugalom,

Az álom súlya elnyom, fáradt vagyok,

Mégis, ott, mélyen, egy csendes helyen,

Rátalálok a békére, mikor lehunyom szemem.

Éjjel dolgozom, mikor minden elnémul,

Mindenki alszik, de gondolataim ébrednek,

Hajnal felé végre lepihenek,

A lélek halkan dúdol, s álmot hoz nekem.

Álomvilágban újjászületek,

Szabadon, boldogan repülhetek,

Új nap hív, vár, szívem írni vágyik,

Lelkem üzenetét küldi hozzám.

A piros könyv

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Emília belépett a régi könyvesboltba, ahol a poros polcok között, mintha az idő megállt volna, a csend uralkodott. Egy percre megállt, hagyta, hogy a levegő átjárja. Az egész bolt olyan volt, mintha a múltat őrizte volna. A könyvek vastag borítói, a régi bőr kötésű kötetek mind egy-egy titkot rejtettek. Az eladó, egy középkorú férfi, volt, aki eddig sosem tűnt fel neki, felnézett rá. A tekintete furcsán komoly volt.

– Ezt keresi? – kérdezte, miközben Emília is éppen a könyvért nyúlt. Emília ledöbbent. Miért pont most találkozott ezzel a könyvvel? Miért pont ő? Valami vonzotta, de egyben izgatottságot is érzett.

– Igen… – válaszolta lassan, de nem tudta, miért. A könyv annyira ismerős volt neki. A férfi, aki ezúttal nem tűnt távolságtartónak, úgy figyelte őt, mintha valami fontos dolog történne.

– Ez a könyv különleges – mondta a férfi, majd odalépett hozzá. – Nagyon kevesen tudják, hogy az írót sokáig elfelejtették. De a könyv, amit a kezében tart, az egy rejtélyes könyv.

Emília elgondolkodott. A könyv borítóján piros betűk ragyogtak, és a cím titokzatosnak tűnt. Egy pillanatra elmerült a sorok között, de aztán úgy érezte, hogy a férfi valami többet akar mondani.

– Miért éppen én? – kérdezte halkan. – Miért adta nekem ezt a könyvet?

A férfi mosolygott, és a válasz nem érkezett azonnal. Mintha valamit rejtegetett volna a szemeiben. Emília egy pillanatra felnézett a könyv borítójára. A cím: „A titkos fejezetek”.

– Mert ez a könyv az önmagunk megtalálásáról szól – válaszolta végül a férfi. – A legfontosabb része nem a történet, hanem az, hogy miként olvasod.

Emília ahogy végiggörgette az oldalakat, mintha a szavak életre keltek volna. A történetben valami olyan ismerős érzést talált, amit nem tudott megmagyarázni. A könyv sorai között Emília egy titokzatos mondatot talált: „A szerelem nem csupán egy érzés, hanem a találkozás egy titkos, elkerülhetetlen pillanat."

Az idő mintha lelassult volna. Valami megmagyarázhatatlan vonzás indult el benne. Mintha ez a könyv pontosan azt a pillanatot írta volna le, amit ő is keresett, amit eddig sosem talált meg.

Miközben a férfi mellett állt, hirtelen megértette, hogy miért volt ez a találkozás fontos. A férfi, aki eddig furcsán viselkedett, mintha mindent tudott volna róla, mintha látta volna a lelke legmélyebb rejtelmeit.

– Miért érzem úgy, hogy már találkoztunk? – kérdezte, miközben közelebb lépett hozzá.

A férfi szemei találkoztak az övéivel, és mintha valami ismerős fény villant volna meg benne.

– Mert mindig is itt voltál – válaszolta Gabriel, a férfi hangja mélyebbé vált, miközben egy lépést tett előre, hogy közelebb kerüljön hozzá. A két lélek között egy titkos kapcsolat szövődött, amit egyikük sem tudott megmagyarázni, de mindketten érezték, hogy valami igazán különleges dolog kezdődik el. Nem szóltak semmit, csak hagyták, hogy az érzések szavak nélkül beszéljenek.

Gabriel óvatosan megfogta Emília kezét, és egy könnyed mozdulattal maga felé húzta. A férfi ajka érintette az övét, és egy titkos csókban szövődött össze a múlt, a jelen és a jövő. A szerelem nem csupán egy érzés volt. Az egész történet, amit a könyv lapjain olvastak, most valósággá vált.

Miután elváltak egymástól, Gabriel szemei csillogtak.

– Tudtad, hogy ez lesz? – kérdezte Emília mosolyogva, miközben az őszinteség teljesen átvette a hatalmat.

Gabriel halk nevetéssel válaszolt.

– Nem tudtam, hogy pont így, de tudtam, hogy valami igazán fontos történik most közöttünk. Miért más ez, mint a könyv? Mert a mi történetünk a legszebb fejezet.

Emília ránézett, és minden kétsége eltűnt. Most már tudta, hogy a könyv, amit megtalált, valójában egy titkos ajtót nyitott a lelkük között. És ahogy a férfi mellett állt, úgy érezte, hogy az ő történetük csak most kezdődik igazán.

Kívánom...

Kívánom, hogy ma új utat találj,

A nap ragyogjon rád, mint fénylő király,

Hozzon örömöt minden pillanat,

Szívedben boldogság ébredjen.

Kívánom, hogy a szellő lágyan simogasson,

Minden perc ajándékként táncoljon,

Nevess, álmodj bátran, élj a mának,

A jelenben a most pillanatának.

Kívánom, hogy a remény legyen veled,

És a szeretet öleljen körbe téged,

Hogy ragyogjon rád a fény,

Mosolyogj mindenre, mert az élet szép!

A Végtelen béke

(A kép saját festményem.)

Két lélek lebeg csendben, hangtalan,

Fényből szőtt ösvény vezeti őket boldogan.

Időnek s térnek már nem rabjai,

Érzésük válik végtelen tengerré, sejtelmes öröklétté.

Angyalok kezei óvón nyúlnak feléjük,

Fényfátyol borul rájuk, halk oltalomként,

Minden mozdulatukban szeretet dereng,

Szárnyaikkal átölelik a végtelent.

Szavakra nincs szükség, hisz minden tiszta,

Két lélek újra egyesül, összeforrva.

Nincs múlt, nincs jövő, csak most van,

Örök találkozás a fénylő hajnalban.

Csillagok őrzik titkos mosolyukat,

Az angyalok sugara áldást ad.

S amikor a világ újra zajra ébred,

Lelkükben ott marad a csend – a végtelen béke.

Átváltozás

(Saját festményem)

Szikla peremén, mély erdő ölén,

nyirkos csend a puha köpenyén.

Szárnya fénylik, mint titkos igék,

bábként álmodik, s csak remél még.

Moha tapad rá, gyökér öleli,

szívében a fény feldereng.

Várja a szellőt, súgjon valamit,

hogy merjen repülni, útnak indulni.

Benne ég a nap, még fél táncolni,

szárnya alatt reszket álom-háló.

Egy percre még tartja a régi bilincs,

gyönyörű szárnyait lassan bontja ki.

S aztán, mint hajnal könnyű csókja,

kibomlik benne a csoda —

egy pillangó, ki csendben született,

szárnyait kitárja, s mindenki csodálja.

Valahol

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Talán végre elérkezett az álom,

a vágy, mi csendben lappangott szívemben.

Valahol egy csoda születik halkan,

s a szívem arra vár, hogy valaki szeressen.

A legnagyobb vágy, mi bennem él,

hogy nem vagyok többé egyedül,

és valaki lát, érzékeny a létemre,

s azt mondja, szeret, hogy ő itt van nekem.

A csendben, mikor minden elcsitul,

érzem, hogy nem is vagyok egyedül,

hisz egy pillanatra végre megérzem,

hogy valahol él az igaz szerelem.

Érzem, létezik valahol, valahol ő,

aki látja mindazt, mi láthatatlan.

Annak látható, kinek szíve tiszta,

s ő valóban látja azt, aki vagyok: törékeny és tiszta.

Álmodó

Lelked fénye ragyogva szól,

Belső békéd, mint egy toll.

Nyugodtan pihenj, álmodj szépen,

Szeretet ölel, mindig ébren.

Lelked fénye, tiszta, szép,

Álmok szállnak, halk és mély.

Nyugtató csendben pihenj hát,

Szeretet ölel, álmodban át.

A lélek otthona

Behunyom a szemem,

és lassan felemelkedem –

mint széllel táncoló levél,

elhagyva a zajt, a terhet, a gondokat.

Oda, ahol a láthatatlan világ

szelíd fényekből és hangtalan dallamokból létező ölelés.

Érzem, ahogy áthat, átsimul rajtam,

ahol nincs fájdalom,

csak valami tiszta, örök lágyság.

Szeretem a földi életet, igen,

minden poros szépségével,

minden küzdésével együtt –

de néha nehéz, kegyetlen, könyörtelen,

mint sötét foltok a fény mögött.

Ott fenn azonban mennyei muzsika szól,

szinte megfoghatatlan,

mégis bennem rezeg,

mintha csillagok dalolnának

az ismeretlen terek peremén.

Fénye finoman körbeölel,

dallama úgy simul hozzám,

ahogyan itt, a Földön, ritkán –

mert ott minden hang

szeretetből fakad.

Érzem: nem vagyok egyedül.

Nem vagyok soha egyedül.

Végtelen karok tartanak,

túl minden határon.

Persze itt lent is él a szeretet –

néha gyönyörű,

néha még erősebb is talán,

de ilyen tisztán,

ilyen feltétlenül

ritkán mutatja arcát.

Kinyitnám a szemem…

mégsem teszem.

Ebben a pillanatban

minden, ami vagyok,

helyére simul –

hiszen otthon vagyok.

Ezt az érzést nem engedem,

nem eresztem.

Beleírom a szívembe,

oda rejtek egy apró darabját,

hogy amikor majd újra látok,

akkor is velem maradjon.

És így, lassan,

nyugodt lélekkel

kinyitom a szemem.

Végtelen csend

Lelkem csónak, ring a létben,

szél sodor el messzi fényben.

Sorsom hív, egy hangtalan dal,

tenger mélyén titokat hall.

Vágyam szárnyát égnek adom,

álmom partját úgy akarom,

Végtelenben nincsen perc,

csak béke, mely szeretve ölel.

A tavasz ébredése

A reggel még hűvösen ölelt át, ahogy a fű lágyan hajladozott a szellő játékára. A fák ágai között halk susogás hallatszott, mintha a természet magához térne, és a fák, mint élő lények, újjáéledtek a tavasz hívására. A levegő tele volt friss illatokkal, a fű és a föld nedves, tiszta illatával, amely az újrakezdés reményét hozta el.

A fák alatt ibolyák bontották szirmaikat, és a tavaszi nap fénye egyre erősebben simogatta a bőrömet. A hűvös reggel lassan átadta helyét a meleg, simogató napsütésnek. A szellő, mint egy kedves barát, csendesen cirógatta az arcomat, miközben a táj minden egyes részlete új energiával töltött meg.

A fák rügyeztek, a virágok kinyíltak, és a fű zöldjét egy-egy színpompás virág tarkította. A táj ébredése olyan volt, mint egy dallam, melyet a szellő hozott el, és minden egyes lélegzetvétellel egyre erősebbé vált. A világ friss energiát kapott, és mindez egy új kezdetet ígért.

Én úgy éreztem, mintha a természet beszélne hozzám, minden fűszál és virág egy-egy üzenetet adna át. A friss levegő, a tavaszi nap melege és a fák suttogása mind azt mondták:

"Élj, lélegezz, és adj magadnak esélyt a megújulásra."

A Nap és Szél játéka

Egy csodás nyári délután, mikor a Nap meleg aranyfénye elárasztotta a rétet, Lillácska és az anyukája a puha fűben feküdtek. A levegő friss és édes volt, mintha minden egyes lélegzetvétellel új életet kaptak volna a virágok. Különleges illatok terjengtek a réten: a levendula lágy, nyugtató illata keveredett a nefelejcsek frissességével, a kamilla édesen fűszeres illatával és a pipacsok élénk virágporos fuvallataival. Minden egyes virág mintha suttogott volna egy rejtett üzenetet, miközben a szél finoman érintette őket. A fű, ami körülölelte őket, végtelen nyugalmat árasztott.

A réten a virágok nemcsak illatukkal, hanem színeikkel is ragyogtak. A pipacsok vörösessége, a margaréták fehérsége, a kék ibolyák és a lila levendulák mind együtt táncoltak. A rét egy élő festményként terült el előttük, mintha a Föld magához ölelte volna a Nap fényét, és életre keltette volna a színeket.

A madarak a közeli erdőben csicsergő dalokat énekeltek. Az Ég kékjében a puha felhők lassan vándoroltak, mintha egy rejtett táncot járnának az Ég és a Föld között. A Nap hol elbújt mögöttük, hol újra felbukkant, mintha épp egy varázslatos játékot játszottak volna.

Lillácska, az öt éves kislány, szeretett a réten virágokat szedni. Anyukájával együtt koszorút készítettek, amit a fejükre tettek. Anyukája volt a királynő, ő pedig a hercegkisasszony, aki szívesen kérdezett, így fedezte fel a világot. Ahogy a felhőket figyelte, egyszer csak megszólalt:

– Anya, nézd, az ott olyan, mint egy oroszlán! – mutatott az égre, ahol egy hatalmas felhő formája tényleg egy oroszlán alakját idézte.

– Igazad van, kincsem. De nézd csak ott, előtte meg egy nyuszi formájú felhő van! Mintha kergetné a nyuszit. – válaszolta az anyukája mosolyogva, miközben Lillácska szemei csillogtak a kíváncsiságtól.

– Tényleg!

– Anya, a Nap és a felhők ilyenkor játszanak egymással? Szerintem igen. Szerinted is? A szél fújja a felhőket, ugye? Ő is játszik velük?

– Valóban olyan, kincsem – válaszolta anyukája szeretettel.

– Ahogy te is látod, egy csodálatos játék folyik az Égen, és most mi is részesei vagyunk.

Lillácska mosolygott, majd egy újabb kérdés szökött fel ajkára:

– Anya, amikor vihar van, akkor is játszik a szél és a felhők egymással? A Nap ilyenkor nem akar játszani? Haragszik rájuk, mint amikor én megharagszom Zsófira, mert nem akar velem játszani az oviban? Azért lesz fekete és sötét az Ég?

Az anyukája egy pillanatra elgondolkodott, majd halkan, lágyan válaszolt:

– Kincsem, a Nap sosem haragszik. Amikor vihar van, a szél és a felhők akkor is táncolnak, csak éppen akkor más a játékuk. De ne feledd, hogy a Nap mindig ott van, még akkor is, ha éppen nem látjuk. Csak egy kicsit elrejtőzik, hogy pihenhessen, és újra ragyogva visszatérjen, amikor a felhők elvonulnak. Ahogyan néha mi is pihenünk egy kicsit, hogy aztán új erővel éljük tovább a napunkat. Az Ég és a szél másképp játszanak, és így teremtenek varázslatot az Égbolton. Amikor villámlik, akkor jelenik meg a varázslat az Égbolton.

– Értem, anya.

– Itt az ideje hazamenni, kicsi lány! – szólt az anyuka.

– Jó, rendben! – válaszolta Lillácska.

Nevetgélve szedtek egy-egy csokor szép réti virágot, miközben sétáltak haza. Lillácska boldogan mesélte este apukájának el a Nap és a felhők játékát.

Csepp fény

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Fájdalmas könnyek hullottak le arcomról,

Szeretetté váltak, mint fénysugár, mi úgy ragyog.

Szellő ölelte őket, vitte, vitte messze,

Szerte szét, hogy érintsék a szíveket,

melyek elvesztek a semmiben.

Megérintik azok szívét, kik szeretetre vágynak,

Kiknek egy csepp fény új reményt adhat.

Ezért kell a fényt sugároznunk, tovább adnunk,

Hiszen minden lélek csodát rejteget,

a szívében ott van valahol az igaz szeretet.

A két kapu

A régi kapu nyikorgott, ahogy Barbara finoman meglökte. A rozsda már beleette magát a vasba, de a futórózsák burjánzása eltakarta az idő nyomait. Az illatuk megcirógatta az arcát, mintha a múlt egy gyengéd érintéssel próbálná visszatartani.

Léptei alatt kavicsok roppantak, ahogy beljebb merészkedett a kertbe. Az öreg hársfa még mindig ott állt a kőpad mellett, amelyen egykor annyi időt töltött nagymamájával. A rózsalugas illata összefonódott a levenduláéval, a mindenféle virágok élénk színfoltként ragyogtak a bársonyos fűben. A lombok között madarak csiviteltek, s a nap fénye áttört az ágak résein, aranysávokat festve a földre.

Leült a kőpadra, és hagyta, hogy a régi emlékek átszőjék a lelkét. Ekkor egy gyengéd érintést érzett az arcán. Ahogy felnézett, nagymamája mosolygó szemébe pillantott – azokba a mély, bölcs szemekbe, amelyekben mindig ott volt a válasz.

– Drága Barbara – suttogta a nagymama, ujjaival finoman végigsimítva az arcát –, ne félj elengedni azt, ami volt, mert a múlt nem gát, csak gyökér. A jövő kapuja előtted áll, de csak akkor léphetsz át rajta, ha már nem a múlt fájdalmán át nézel rá, hanem a remény fényével.

Barbara szíve megtelt melegséggel. Lassan felállt, és a kert másik végében megpillantotta az új kaput. Fehérre festett faoszlopai között lila akác futott felfelé, illata belengte a levegőt. A túloldalon napfényes tisztás nyúlt el, és a fák lombja között új ösvények csalogatták.

Mielőtt átlépett volna rajta, boldogan visszanézett. Nagymamája még ott állt, mosolyogva nézett rá, tekintetében szeretet és nyugalom ragyogott. Barbara meghatódva visszaintett, és abban a pillanatban a nagymama alakja lassan szertefoszlott, mintha mindig is a kert része lett volna.

A futórózsák illata még mindig kísérte, de most már tudta: nem a múlt láncaiként, hanem a jövő ígéretét hordozva. Mély levegőt vett, és határozott léptekkel elindult az új kapu felé.

Sosem vagy egyedül

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ha elfáradsz, ha könnyed hull,

A szívedben is könny csordul,

Tudd, hogy mindig ott a fény,

Mely átkarol és elkísér.

Bánat és vágy kezed fogja,

Mégis őrzöd tiszta szíved,

Szeretetre szomjazó lélek,

Tudd, hogy sosem vagy egyedül.

Ott a nap, mely rád nevet,

A szél, mi lágyan átölel,

Egy szó, egy dal, egy halk sóhaj,

A szeretet él mindenhol, ahol vagy.

Öleld magadhoz a fényt, a szépet,

Adj még – de fogadj is végre!

Mert megérdemled, mert jár neked,

Mert szeretni téged is lehet.

Szeress engem

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

Mert szívemben ott rejtőzik a fájdalom,

Kezeid, melyek gyengéden simítanak,

Eloszlatják minden könnyem, fájdalmam.

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

Ölelj, hogy érezzem a biztonságot,

Mert nálad otthonra lel a lelkem,

Szíved ritmusára elcsendesedik bánatom.

Szeress engem, Szeress engem, töröld le könnyeim,

A fájdalom elhalványul, ha karjaid között vagyok,

Minden szó, amit suttogsz, enyhíti bánatom,

És a világ akkor válik boldoggá, ha magadhoz ölelsz,

Szíved szívemmel egyszerre dobban.

Álom kapuja

Halkan száll a csend, mint hűs lehelet,

Lágyan öleli körül testedet a sötétség,

A szemek lassan lecsukódnak,

Minden gond, mint füst, eloszlik.

Az álom kapuja most megnyílik,

Benned rejtett csodák kelnek életre,

A lelked szárnyra kél, könnyed, szabad,

A világ odakint már nem számít.

Szép tündérek halkan énekelnek,

Szent harmónia ringat téged,

A csillagok fénye, mint lágy tánc,

Édes álom, mindent elringat.

Most már nem kell semmit kérned,

Minden vágyad a csöndben oldódik,

Az álom szárnyán lebegve élsz,

Halkan, csendben útra kélsz.

Aludj szépen, a békét keresd,

A csillagok őrzik álmaidat,

Míg a reggel finoman felébred,

Te ott leszel, ahol a csend ölel.

Tavaszi szellő

Két galamb ül egy ág hegyén,

szellő ringatja könnyedén.

Virágzó fák közt fény ragyog,

pillangók tánca tavaszt hoz.

A tavasz lágyan rám nevet,

suttogja: élni érdemes.

Szívekben ébred új remény,

s a dallam száll a fák ölén.

Lágy illat száll a fák alatt,

rügyekben titkos szó fakad.

Két galamb röppen, száll tova,

szerelmük él, s viszi a szél.

Téli álom

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Fagy csókolja az éj sötétjét,

ezüstbe öltözik a táj,

hópehely száll, selymes érintés,

csendben ring, mint halk sóhaj.

Jégcsap csillan, mint könnyű ékszer,

a fák ágain pihen el halkan,

a tél varázsa, mint tündértánc,

ragyogó fényt hint szerteszét.

Hófehér álmok puha ölelése

betakar mindent, nesztelen,

s a szél egy régi dalt mesélve

simítja meg a szívemet.

Tükröződik a tó álma,

jeges szél suttog a part fölött,

s a tél birodalmát hópalástjában

a Jégkirálynő vigyázza a csendet.

Tündöklő jégvirágok nőnek a fákon,

melyek fagyos karjaikkal ölelik a hajnalt,

és minden lépés csendes, mint a lélek sóhaja,

mely a téli csodák ölelésében talál haza..