Örökké a mennyekben

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Szemedben csillagok fénye ragyog,

szívedben dallam, égi titok.

Ölelésed, mint lágy szellő, suhan,

szerelmünk örök, nem múlik soha.

Idő nem számít, nincs múlt, se jelen,

csak a végtelen ég, és benne a szerelem.

Lelkünk egy dallam, fényben lebeg,

a mennyek kapuján túl is veled.

És ha a földi lét csenddé simul,

angyali szárnyunk az égbe indul.

Fényként ölelünk csillagot, holdat,

boldogan élünk, összefonódva.

Múlt, Jelen, Jövő

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A szél suttogva játszott az idő fonalával. Láthatatlan kezek sodorták össze a múlt emlékeit, a jelen pillanatait és a jövő titkait egyetlen, végtelen szövetté. A három idő egymásba fonódott, mint a hullámok a folyón, amely sosem áll meg, csak változik.

Éva a tó partján állt, lábujjaival érintve a hideg homokot. A víz felszínén egy gyermekarc derengett – saját ifjúkori énje, aki csillogó szemekkel nézte a világot. Emlékezett arra a napra: akkor még hitt a varázslatban, abban, hogy az idő nem ellenség, hanem titkos barát, aki mindig mellette marad.

A jelen súlya azonban más volt. A test öregedett, a lélek olykor fáradtan pihent meg a percek között. Mégis ott állt, érezte a nap melegét, hallotta a madarak énekét, és tudta, hogy ez a pillanat most minden, ami igazán létezik.

És a jövő? Egy ismeretlen ösvény, amelyre már rálépett. Vajon milyen arc néz majd vissza rá a tó tükrében évek múlva? Vajon emlékezni fog erre a pillanatra, erre az érzésre?

Az idő nem vonal volt, hanem kör. A múlt nem múlt el, a jövő már itt volt, és a jelen… a jelen volt a kapu mindhárom között.

Éva sóhajtott, majd mosolyogva belépett a vízbe. Talán épp most teremtette meg szebb jövőt.

Csendes Érintés

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ha belépsz abba a csendbe, ahol élek,

minden, ami szürke volt, fénybe öltözik.

A pillantásod, mint egy halk dallam,

amit csak a szívem hallhat,

és ettől megrezdül minden.

Az érintésed – több, mint csupán érintés:

hullámok, melyek partokat formálnak,

kavicsokat simítanak,

de a szívem szikláját is

szelíden homokká oldják.

Nem beszélünk. Minek is?

Minden szó csak megtörné a csendet,

amit magunkra öltöttünk, mint egy régi,

meleg takarót.

Csak nézlek, és tudom, hogy veled vagyok:

nem a világban, hanem a lelkedben.

Amikor hozzám hajolsz,

az idő eltűnik,

ajkad könnyű, mint a nyári éjszaka friss illata,

és elhozza az álmainkat, a holnapot,

és azt a végtelen, hangtalan ígéretet,

hogy a szerelmünk sosem ér véget.

Én történetem

Miért félünk élni?

Miért rettegünk boldognak lenni,

miért félünk önmagunkká válni?

Miért könnyebb mások útját követni,

mint reggel a nap fényét boldogan élvezni?

Tesszük, amit várnak tőlünk,

miközben az idő homokként pereg.

Fejünket kapkodva látjuk,

mennyi ösvényt hagytunk érintetlen,

álmaink, amiket sosem éltünk meg.

Én megálltam.

Megálltam, és láttam, hogy az idő elszökik,

talán még tíz évem van, hogy igazán éljek.

Nem sok, de elég ahhoz, hogy ne féljek,

és most éljek végre, szabadon.

Nem mások életét akarom élni,

nem mások vágyait követni,

Hagyom, hogy az idő érintsen,

a hajnal ott ér, ahol engem akar.

Szívemben örömmel, szabadon lélegzem.

Figyelek magamra, szeretettel,

hiszen minden nap egy megíratlan sor,

és most már tudom: ez az én történetem.

Az idő rohan, de most már nem bánom,

mert amit megélhetek, az az enyém,

és senki sem vehet el belőle egy percet sem.

Lélek testvérek

Az éjszaka csendje mindkét világra leereszkedett. Amira New Yorkban, a város nyüzsgése után egy csendes, sötét szobában feküdt. Lassan álomba merült, és lelkének fénye egy másik dimenzióba emelkedett. Tokióban Keiko, a cseresznyefák árnyékában pihenő nő, szintén álomra hajtotta a fejét. Lelkük elszakadt a fizikai világtól, és találkozott egy olyan helyen, amely túlmutatott tér és idő korlátain.

A birodalom, ahol találkoztak, szinte túl gyönyörű volt ahhoz, hogy valóságos legyen. A földet gyémántként ragyogó homok borította, és minden "lépésük" alatt apró fények táncoltak. Az ég lilás-rózsaszín színeiben kavargott, mintha a hajnal és az alkony összeölelkezett volna. Az aranyló levelekkel borított fák között egy kristálytiszta folyó hullámzott, amely a végtelenségbe tűnt.

Amira lelke sugárzó volt, mint a nap első sugarai, melyek áttörnek a hajnal fátylán. Fénye aranyban és mély borostyánban ragyogott, szelíd melegséggel árasztva el mindent maga körül. Keiko lelke ezzel szemben a hold ezüstös fényében ragyogott, sejtelmes kék és ezüst árnyalatokkal táncolva. Lelkük egymás felé lebegett, mintha vonzaná őket valami, ismeretlen erő.

Amira hangja lágyan csendült:

– Szia! Érzed ezt? Mintha mindig is ismertük volna egymást.

Keiko lelke körül halványan villant a fény, mintha mosolygott volna.

– Szia! Igen. Olyan, mintha az időn és téren túl mindig is kapcsolódtunk volna. De miért vagyunk itt?

A folyóparton álló hatalmas kristálykönyv lassan megnyílt, és aranyló szavak jelentek meg a lapjain. A két lélek közelebb lebegett, és együtt olvasták:

„A lelkek, amelyek tiszta szándékkal keresik egymást, mindig megtalálják az utat. Az élet értelme nem más, mint egymásra találni, megérteni, és megosztani a fényt.”

Amira fénye halványan rezdült, mintha sóhajtott volna.

– Az élet értelme... néha annyira távolinak tűnik. Olyan, mintha folyton keresném, de sosem találnám meg.

Keiko halk, derűs fénye körülölelte őt.

– Talán azért, mert nem a célt kell keresni. Hanem azt, hogy mit és kit találunk az úton. Nézd csak – mutatott a könyvre.

Egy újabb szöveg jelent meg:

„Minden lélek egyedi, és mindenkinek feladata van. De a legnagyobb küldetés az, hogy megtanuljunk együtt ragyogtatni a fényt, a szeretetet.

Amira és Keiko lelkének fénye összefonódott, mintha táncra keltek volna. A beszélgetésük egyre mélyült, miközben a birodalom csillogó tája visszhangozta szavaikat.

– Vajon miért találkoztunk? – kérdezte Amira.

– Talán azért, hogy emlékeztessük egymást arra, hogy nem vagyunk egyedül – felelte Keiko. – Mindig van valaki, aki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, és ugyanazokat a válaszokat keresi.

A folyó hullámai halk dallamot suttogtak körülöttük, mintha az univerzum egyetértett volna. A két lélek lassan körbefonta egymást, fényeik egyetlen, ragyogó áramlássá váltak.

– Tudod, mit hiszek? – kérdezte Amira. – Hogy a lelkek között nincs távolság. Csak az idő. És néha az is eltűnik.

Keiko fényesen ragyogott, mint a hold, amikor teljes pompájában világít.

– Ha igaz, amit mondasz, akkor mindig találkozni fogunk. Akár itt, akár máshol.

Ahogy a birodalom lassan elhalványult, és az álomból valóságba tértek vissza, mindketten tudták, hogy valami fontosat hagytak ott, amelyet sosem fognak elfelejteni.

És amikor a valóságban, Japán egy apró kávézójában, teljesen véletlenül egymás szemébe néztek, nem voltak szavak, csak egy halk suttogás a lelkük mélyén: „Tudtam, hogy újra találkozunk.”

Egy pillanatra csendben álltak, majd egyszerre léptek közelebb. Nem volt szükség magyarázatra vagy kérdésekre. Keiko szelíden megszólalt:

– Szia Amira!

– Mintha mindig is ismertelek volna.

Amira bólintott, könnyek csillogtak a szemében.

– Szia Keiko!

– Mert lélkek testvérek vagyunk, még ha az életünk külön utakon is jár.

És boldogan megölelték egymást. Fényeik most először érintették egymást a valóságban is. Az álombéli birodalom ígérete valóra vált. A híd, amely lelkük között épült, most már a földi létezésemben a valós életben, is örökre összekötötte őket.

Különös idegen

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna.

Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat.

„Hová tartok most? Csak menekülök, vagy remélem, hogy valami csoda történik? De vajon a csodák megtalálnak, ha közben én sem tudom, mit keresek?”

A vonat lassan zakatolni kezdett, az ablakon túl a táj sötétségbe burkolózott. Violette elővette a naplóját, és a szokásos módon írni kezdett, amikor halk köhintést hallott.

– Elnézést, szabad itt?

Violette felpillantott, és meglepődött. Egy magas, jóvágású férfi állt előtte. Harmincas évei végén járhatott, de kortalan kisugárzása volt. Mintha egyszerre lett volna fiatal és bölcs. Hullámos, fekete haja tökéletesen rendezetlenül omlott a homlokába, sötét szemei szinte világítottak a halvány vonatfényben. Fekete bőrkabátot viselt, amitől kissé titokzatosnak tűnt, de mosolyában volt valami megnyugtató. Kezében egy egyszerű papírpohár kávé volt.

– Persze, nyugodtan – mondta.

A különös idegen leült, de mielőtt beszélni kezdett volna, körbenézett. Olyan volt, mintha valamit fürkészne a levegőben. Előhúzott egy régi, antik zsebórát, és megforgatta az ujjai között.

– Tudja, ez a vonat nem mindennapi.

– Ezt hogy érti?

Az idegen hátradőlt, és mosolygott.

– Az ilyen késő esti járatok mindig azoknak valók, akik keresnek valamit. Nem tudom, hogy maga mit keres, de az arcán látom, hogy keresi.

Violette megmerevedett. A különös idegen olyan pontosan olvasta őt, mintha a naplójába nézett volna.

– Talán igaza van. De azt sem tudom, mit keresek. Egyszerűen csak... elvesztem.

A férfi bólintott, majd finoman megérintette az asztal peremét, mintha egy ritmust követne.

– Tudja, nem az a baj, ha eltévedünk. Az a baj, ha meg sem próbáljuk keresni az utat. Mindenki azt hiszi, hogy az állomás számít. Pedig néha a legnagyobb csoda maga az utazás.

Violette elgondolkodott. Az idegen szavai szokatlanul mélyek voltak, mintha nem csak őt, hanem valami nagyobb igazságot is megcéloztak volna.

– Maga olyan, mintha... többet tudna erről a vonatról. Ki maga?

Az idegen halkan felnevetett, de nem volt gúnyos a nevetése, inkább valami ősi derű áradt belőle.

– Csak egy utas. Akárcsak maga. Csak annyi a különbség, hogy én tudom, hová tartok.

– De mégis... kicsoda maga?

Az idegen mosolya mélyebb lett, és Violette úgy érezte, mintha egyszerre lenne megnyugtató és felkavaró.

– Egy útitárs. Talán több is annál. De a nevek néha kevésbé fontosak, mint az, amit hátrahagyunk.

Valami különös kisugárzás áradt belőle, olyan megfoghatatlan nyugalom, amit még sosem tapasztalt. Az idegen egyszerre tűnt halandónak és valami többnek, mintha a jelenlétével többet látna a világból, mint mások.

A vonat hirtelen lassítani kezdett, majd megállt. Violette kinézett az ablakon, de semmi nem látszott, csak az alagút mély sötétsége.

– Mi történik? Nem kellett volna még megállnunk?

Az idegen az órájára pillantott, majd felállt.

– Az idő néha megáll. Főleg akkor, ha döntést kell hoznunk.

– Mit akar ezzel mondani?

Az idegen közelebb hajolt hozzá. Az illata fenyőre és friss levegőre emlékeztette Violettát, mintha egy hegytetőn állna.

– Maga válaszokat keres. De a válaszokat nem mások adják. Néha el kell tévednünk, hogy rátaláljunk. Most viszont itt kell leszállnom.

– De hát itt nincs állomás!

Az idegen hátralépett, és elmosolyodott.

– Néha a legfontosabb állomások nem a térképen vannak.

Ezzel eltűnt a kocsi másik végében. Violette utána indult, de már csak a zsebórát találta ott, amit az ülésen hagyott.

A vonat újra elindult, és egy kicsiny állomáson állt meg. A táblán ez állt: „Új Kezdet”. Violette szinte ösztönösen leszállt. Az állomás mellett egy ösvény vezetett az erdőbe, ahol halvány, aranyszínű fény derengett. Valami vonzotta oda, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná.

Ahogy elindult, érezte, hogy a zsebórát szorítja. A mutatók nem mozogtak, mégis úgy tűnt, mintha minden perc jelentőségteljesebb lenne, mint eddig.

És ekkor megértette. Szíve mélyén tudta, hogy a különös idegen, akivel beszélt, nem lehetett ember. Angyal volt, vagy talán valaki más – egy Bölcs Mester, aki azért jelent meg, hogy emlékeztesse: az élet útvesztőiben is ott van a fény.

Violette aznap este rátalált valamire, amit régóta keresett. A válaszokat megkapta, de idő kell, mire minden összeáll benne. A vonat messze zakatolt mögötte, de ő már nem nézett vissza. Az ösvény előtte volt – az ösvény, ami végre az övé volt.

Az ajándék, az idő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Karácsony ünnepe újra közeledik,

Szeretet és fény a szívekbe költözik.

Hittel, reménnyel telik meg minden lélek,

Családok gyűlnek, ünnepelnek, békében élnek.

Angyalok szárnyán fény érkezik,

Áldás borítja be a világ részeit.

Béke és szeretet költözzön minden házba,

Karácsony dala szálljon fel az Égi magasságba.

Hallgasd meg a csend halk üzenetét,

Tisztán, szerényen készülj az ünnepre,

Figyelj magadra, légy kedves, óvatos,

Ne hagyd, hogy a rohanás elragadjon most!

Hiszen nincs fontosabb a szeretetnél,

A kedvesen együtt töltött időnél.

Az ajándék csak egy tárgy, oly múlandó,

Viszont az együtt töltött idő a szívekben soha el nem múló.

Bennünk él a csoda

A tükör csak lelkem fényét mutatja,

mint hernyó, aki már látja a pillangót,

szárnyak színét, szabadság ígéretét,

még titokban, de ott van benne,

várva a pillanatot, hogy kibontakozzon.

Csodák léteznek –

csendben jönnek,

mint a hajnal sugara,

lágyan, észrevétlen.

Egy mosoly, egy érintés,

egy fuvallat, mi átölel,

és én rájövök:

a csoda mindig itt van.

Az idő morzsákra szedi,

hogy ne egyszerre égessen,

hanem lassan töltsön meg.

És ha megállunk,

visszanézünk az útra,

minden rejtett fény –

minden apró csoda –

összeáll egy ragyogó egésszé.

Mert mi magunk vagyunk a csoda.

Szavaink gyógyítanak,

kezünk, mellyel felemelünk, segítünk másoknak,

szívünk reményt hint.

Bennünk él az élet varázsa,

minden lélegzet egy új lehetőség,

fényt hozunk oda,

ahol árnyék lappang.

Tudatos lépések

Ahogy a földön lépek,

a lépéseim szelíd emlékek.

Minden lépés egy új világ,

hol az út formál, s a szív tovább lát.

Göröngyös ösvény, mi hív és vár,

hol árny és fény kezet fog már.

Kavicsok közt virág terem,

suttogja csendben: lépj velem.

Tudatos lépteim hangja zeng,

visszhangja mély, belül reng.

Nem rohanok, az idő tanít,

minden lépésem új ívet ír.

És ha az ösvény véget ér,

nem keresek mást, felnézek az égre.

Bennem az út, bennem a cél,

a lépés maga az élet, s a fény.

A két szív története

 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Volt egyszer egy különleges világ, ahol minden szív a saját fényével világított. A ragyogó szívek fényesen tündököltek, míg a sebzettek fénye alig pislákolt. Ebben a világban élt egy sebzett szív, amely körül csak száradt, tüskés bokrok nőttek. A szív belsejében mély sebek húzódtak, és bár valaha álmokat és vágyakat rejtett, ezek már rég elvesztek a fájdalom és csalódás sötétjében.

A szív gazdája gyakran sírt, mert úgy érezte, hogy a környezete soha nem fogadja el. Egy nap azonban, amikor már szinte reményt vesztett, találkozott egy másik szívvel, amely olyan fényesen ragyogott, hogy elűzte körülötte a sötétséget. A ragyogó szív körül virágok nyíltak, és minden lépését harmónia kísérte.

– Te mitől ragyogsz ilyen fényesen? – kérdezte a sebzett szív. Hangjában vágyakozás és hitetlenség keveredett.

– A szeretettől – válaszolta egyszerűen a ragyogó szív.

– De hogyan? Honnan van benned ennyi szeretet? – faggatta tovább a sebzett szív.

– Önmagamból. Azt tanultam meg, hogy ha szeretem önmagamat, a fényem újra és újra fellobban – mondta a ragyogó szív, mosolyogva.

– Megtanítanád nekem is? – kérte halkan a sebzett szív, akinek fénye most még inkább halványult.

– Szívesen. De neked kell kitartónak lenned – hangzott a válasz.

A sebzett szív és a ragyogó szív együtt töltötték az időt. Az első napok nehezek voltak. A sebzett szív gyakran elkeseredett, úgy érezte, képtelen megtanulni szeretni önmagát. Egy éjszaka különösen sötét volt körülötte, és már-már feladta volna. Ekkor a ragyogó szív közelebb lépett, és a saját fényéből egy „szeretetmagot” ültetett a sebzett szív kertjébe.

– Ez csak egy mag. Nem nő meg azonnal, de ha ápolod, lassan gyökeret ereszt, és szárba szökken – mondta, majd visszalépett a virágai közé.

Ahogy telt az idő, a sebzett szív elkezdte gondozni a magot. Eleinte nem történt semmi, de napról napra érezte, hogy a kertje kezd átalakulni. A száradt bokrok helyén lassan zöldellni kezdett a táj, és a szív mélyéről előbújtak a rég elfeledett álmok és vágyak. A sebzett szív rájött, hogy minden seb egy tanítás, és ezek nélkül nem lenne az, aki.

Hónapokkal később a két szív együtt állt a kertben, amely most már virágokkal volt tele. A sebzett szív már nemcsak önmagát világította be, hanem környezetét is. Fénye lassan elért egy távoli pislákoló szívhez, amely éppen olyan sebzett volt, mint ő egykor.

– Látod? – mondta a ragyogó szív. – A szeretet fénye nemcsak téged gyógyít, hanem másokat is. Most már te vagy az, aki segíthetsz.

A sebzett szív mosolygott. Már nem volt szüksége arra, hogy mások elfogadják, hiszen megtanulta, hogy a szeretet belülről fakad. És most már ketten világítottak, fényük pedig lassan beragyogta az egész világot.

A bölcs idő utazó

(A képet mesterséges intelligencia készítette.

A nap lassan ereszkedett le az égbolton, aranyfénybe burkolva a végtelen dűnék hullámait. Az apró homokszemek úgy ragyogtak, mintha mindegyikük egy-egy külön kis csillag lenne, amely a sivatag végtelenjében rejtőzik. A szél lágyan suttogott, meséket hozott magával, melyeket csak az hallhatott, aki figyelni tudott.

Egy magányos utazó lépkedett a homokban, lassan, megfontoltan. Ruháját a homok és az idő koptatta, de a kezében tartott homokóra érintetlennek tűnt. Az üvegben lassan, egyenletesen peregtek a szemek. Nem sietett, nem kapkodott, mintha az időnek nem lenne hatalma fölötte.

Egyszer csak egy másik alak tűnt fel a távolban. Egy fiatal nő, aki egy nagyobb homokórát cipelt a karjában, két kézzel ölelve. Az utazó megtorpant, de nem lepődött meg. A nő is megállt, és szemügyre vette őt.

– Te is keresed a végét? – kérdezte a nő halkan, miközben közelebb lépett. A hangja olyan volt, mint a szél, amely óvatosan súrolja a dűnéket.

– Nem – felelte az utazó. – Én már tudom, hogy nincs vége. Csak a pillanat számít, amíg pereg.

A nő elmosolyodott, de mosolya mögött szomorúság bújt meg.

– Az én homokórám más – mondta, és felmutatta a karjában tartott üveget. – Minden egyes szemért küzdenem kellett. Van, amit sosem akartam elengedni, és van, amit már rég magam mögött hagytam volna.

Az utazó közelebb lépett, és óvatosan megérintette a homokóra hideg üvegét.

– A harcaink adják meg az értékét. De nézd csak, itt van még mindig a kezedben. Ez azt jelenti, hogy van időd dönteni, mit kezdesz vele.

A nő pillantása az utazó homokórájára siklott.

– A tiéd mintha sosem fogyna el – mondta halkan, kérdőn.

Az utazó elmosolyodott, de nem válaszolt. Csak nézte, ahogy a nap lebukik a horizont mögé, és az ég narancsból mélykékre vált.

– Ha eljön az éjszaka, és úgy érzed, nem tudod, merre menj tovább, gondolj a dűnékre. Minden lépés új rajzolatot hagy maga után. És az idő, amit most elvesztegetettnek érzel, egyszer majd életed legszebb pillanata lesz.

A nő könnyekkel a szemében bólintott.

– Miért mondod ezt? Úgy beszélsz, mintha tudnád, mi vár rám.

Az utazó halványan elmosolyodott, majd lassan megfordult, és eltűnt a dűnék között. A homokóra, amit maga után hagyott, üres volt, mintha sosem pergett volna benne homok.

A nő kereste az utazót, de az nem volt sehol. A szívében különös béke született. Megértette, hogy minden egyes homokszem egy ajándék, amely az időt, a pillanatot jelképezi.

És amikor végre letette saját homokóráját a földre, a szél gyöngéden körbetáncolta, elcsendesítve minden félelmét. Az éjszaka beköszöntött, de ő már tudta, merre tart.

Idő Szárnyán

 

Talán egyszer megérint a béke, mint puha szellő,

hegyek felett lebegve, felhők között suhan,

ahol az igaz szeretet ébred a csendben,

és minden pillanatban ott pihen a nyugalom.

Talán egyszer valóra válik egy álom,

fájdalmas múltunkból tiszta fény ragyog,

mint rejtett kincs, mélyben szunnyadó öröm,

melyet csak a lélek legmélyén találhatok.

Talán egyszer harmóniát találok,

ahol a felhők átölelik a hegyek gerincét,

s mint könnyű pillanat, suhan el a bánat,

hogy helyette a béke töltse meg szívemet.

Talán egyszer elérhető lesz minden,

kezemmel érinthetem a távol csöndjét,

ahol nyugalom lesz a legfőbb kincsem,

és az idő halk szárnyán tovább suhan az élet.

Az idő tükre

Az idő tükre fényt vetít felém,

mely ráncokban őrzi a múlt szelét.

Minden emlék egy színes festmény,

melyből születik a költemény.

Bölcsesség szőtte, mint életfonál,

mely köti a múltat a jelenhez.

A tükörbe nézve látom magam,

belül mindig fiatal maradok.

A ráncok közt mély bölcsesség rejlik,

tudás és tapasztalat, mi éltet.

Mint álmok szárnyán repül a pillangó,

az élet színeit felfedi nékem.

A tükrön át látom a világot,

hol boldogság és bánat együtt jár.

Minden nevetés egy csillaggyümölcs,

mely éjjel ragyog, szívem fénye már.

A tükör nem mindent mutat,

az igazságot a lélek érti.

Mert ami látható, az csak felszín,

a mélyben rejtőzik a szeretet.

Így hát megélem a nap csodáját,

elmerülök a pillanat mélyén.

Az idő tükre bár mást is mutat,

én akkor is járom a saját utam.

Minden egyes lépés új szimfónia,

a szív dobbanása a jelen dallama.

A nevetés olyan, mint a szellő,

a szeretet fonál körbefon engem.

Így megélem az élet ajándékát,

és tudom, hogy a lélek fiatal.

Mert a lélek tükre örök és szép,

az idő szőtte életünk meséjét.

Szívből Figyelni

A szeretet, mint elhagyott madár,

szárnyát nem tárja, ha nincs, aki vár.

Néha dal lenne, de csendben marad,

ha nem hív a lélek, nem érzed jól önmagad.

Figyelmünk fáklya, mi utat mutat,

ha kihunyt, a világ dermedt és fakó.

Mint eltévedt csónak sodródik a parton,

nélküle minden céltalan, hontalan.

Az idő, mint folyam, mit kő zár el,

s mi nem vesszük észre, hogy sodor el.

A napok elfolynak, ha nem figyelünk,

és üres marad minden, mit nem szeretünk.

De ha tekinteted találkozik a fénnyel,

minden pillanat tükröződik a lélekben.

Figyelmeddel színezd meg a napot,

s a szeretet fénye szívedben újra lobban.

Megállt az idő

Megállt az idő, mint mikor fülledt a levegő,

Nem mozdul semmi, néma lett mindenki,

A Nap pihen, csend honolja be a végtelent,

Megdermedt levegő, a fájdalom érezhető.

A szavak elhaltak, az érzések elakadtak,

A szív sír, láthatatlanul ejti könnyeit,

Nem látja senki, csak az angyalok,

Szeretetükkel űzik el a szívből a bánatot.

Álmunkban meglátogatnak, szeretnek,

Suttognak, szüntelen énekelnek,

Az emberi létezés kihívás, nem képzelgés,

Isteni szeretet nélkül nehéz minden egyes lépés.

Elfelejtett szó

 

Egy elfelejtett szó,

mint múlt emléke,

Titkok világába tévedt,

Fény nélküli várban réved.

Egy elfelejtett szó,

Álomban tárt ajtó,

Hol titkok nyílnak,

A szavak elmúlnak.

Eltűnt álmok világa,

Elveszett érzelmek múltja,

Az idő homokjába tévedt

Az elfelejtett szó végleg.

Gyöngyszemek VII.

 

A mostani gyöngyszemekben a félelmeket fogom egy kicsit kifejteni. Nagyon sok féle félelem létezik. Mi, is a félelem? Miért is félünk, oly sok mindentől? Mi ennek az oka? Nagyon sok oka van. A félelem a bizonytalanság el nem fogadása. Ha elfogadjuk a bizonytalanságot, akkor kalanddá változik. Lehetnek gyerekkori félelmek, lehetnek iskolában ért traumák, lehetnek családban történt traumák, lehetnek szerelmi csalódások, testvér által, szülő által, házaspár által okozott traumák, félelmek, bármi lehet. Lehet előző életből hozott félelem. Rengeteg oka lehet, hogy tele vagyunk félelmekkel. Pici gyermekként ki sem tudjuk védeni, ha fájdalmat okoznak nekünk. Hiszen sem a tudtásunk, sem az érzelmi, szellemi fejlődésünk nem elég érett rá. Ezeket aztán tovább cipeljük ahogy felnövünk. Egyet nem szabad elfelejtenünk, és meg kell értenünk, mégpedig azt, hogy minden szülő az ő legjobb szellemi, lelki, érzelmi tudása szerint neveli fel gyermekét. Ha sérülések értek, és nem azt kaptad mit szerettél volna, ne hibáztasd a szüleidet. Ők ennyire voltak képesek. Nem tudtak többet, szebbet, jobbat adni. Nekem is idő kellett, hogy ezt megértsem. Sokáig hibáztattam a szüleimet. Viszont, amikor megértettem, megkönnyebbültem, mert elengedtem a sok fájdalmat, és haragot, amit sokáig cipeltem magammal. Fel kell ismerni a problémát, felül kell emelkedni rajta, hiszen csak addig van hatalma felettünk amíg hiszünk benne. Ezután eltűnik, és felszabadulunk. Meg kell kérdezned magadtól: készen állok a változásra? Csak akkor léphetsz túl a félelmeiden, és gyógyulhatsz meg. Ne a problémára figyelj, mert akkor azt erősíted meg, és az növekszik, a fókuszodat másra kell irányítani áthelyezni. Ezekután a probléma szépen eltűnik, és felszabadulsz, gyógyulsz lelkileg, és fizikailag egyaránt. Meg megszeretném említeni a megbocsájtást. Mindenki csinált butaságokat, követett el a múltban hibákat. Emiatt bűntudatot, szégyenérzéseket cipelünk magunkban. Meg kell bocsájtani magunknak, ezek a félelmek is nagyon megkeseríthetik a mindennapjainkat. El kell őket engedni. Az már a múlt, az már nem te vagy. Abból sokat tanultál, és fejlődtél. Ha így tekintesz a régen elkövetett félelmekre, bűnökre, hidd el jobb lesz, jobban fogod érezni magadat. Este lazulj el, lélegezz, és figyeld magadat. Szeresd azt, aki vagy, még ha ezer hibád is van. Akkor is szeresd magad. Nincs tökéletes ember. Így vagy jó, így vagy értékes, mert nincs belőled még egy. Egyedi vagy. Nagy ölelés Aurora Amelia Joplin. Folytatás következik….

Gyöngyszemek IV.

A sok jó tanácsomból, bízom benne, sikerült valamit beiktatni a mindennapjaidba, kedves olvasó. A napi tizenöt percet, vagy a lélegzést és ellazulást. Tudom, nem egyszerű, de ha eldöntöd, akkor sikerül, csak el kell határozni. Amiről most szeretnék neked írni, az pedig egy nagyon komoly és egyben nehéz életszakasz, a lelki fájdalom. Szerintem szinte mindenki keresztül megy vagy szerelmi bánaton, vagy elvesztett egy szerettét, vagy lehet az bármi, hiszen mindenki különböző, és másként él meg egy- egy életeseményt. Ha most éppen nagyon fáj, mert egy olyan történt az életedben, akkor azt tudom javasolni, hagyd hadd „fájja ki” magát. Hagyj időt magadnak, ha kell, sírj, ki kell jönnie a fájdalomnak. Nem kell siettetni a gyógyulást, néha nagyon tud fájni. Szépen gyógyulsz, és a lelked is fejlődik. Lassan elengeded, úgy, ahogy neked jó. Nem kell harcolnod, ne tedd. Hagyd a folyamatot, szépen a te tempód szerint elmenni. Nem könnyű, tudom. Magam is átéltem. Volt, ami fél évig is eltartott nekem. Sokat sírtam, volt, hogy mindennap. Ennek a folyamatnak most így kell lennie, sokat tanulsz belőle, ha még most nem is látod. Mindig lesz melletted valaki, aki segít, még ha csak néha van ott melletted, a puszta jelenléte is segít. A sors oda rendeli, csak figyeld meg. Ha önmagaddal azonos vagy, illatodat, lényedet megérzik, akiknek szükségük van rád. Megjelenik az életedben az, akire éppen szükséged van. Ami neked rendeltetett úton van feléd, és megérkezik a megfelelő időben, és előbb vagy utóbb összekapcsolódik veled, a lényeddel. Légy türelmes, még ha néha nehéz is türelmesnek lenned. Addig is éld az életedet a jelenben, mostban. Lélegezz sokat (mélyeket), az segít, ha kifújod a sok fájdalmat. Hiszen ha belélegzel, akkor minden egyes lélegzettel az életet választod. Továbbra is azt tanácsolom, napi tizenöt percet próbálj meg magadra figyelni. Lélegezz, jó(?) mélyeket, és lazulj bele önmagadba, szeresd magadat minden hibáddal együtt. Hiszen Te így vagy Te. Az, aki szeret, az szeret a hibáiddal együtt. A gyöngyszemek negyedik része, remélem, segített, hogy kicsit jobbá tedd a mindennapjaidat. Jön folytatás. Nagy ölelés neked Aurora Amelia Joplintól!