(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
A felhők fodros öleléséből született minden hópehely, és miközben puha ölelésüket elhagyva aláhulltak, az égbolt végtelen kékjébe kapaszkodva néztek szét a világban. Ezúttal is milliónyian indultak útnak, mind egyedi, mind különleges. Közöttük két apró, még tapasztalatlan hópehely sodródott: Szellőcske és Harmatfény.
– Ugye, milyen csodálatos? – kérdezte izgatottan Szellőcske, miközben a napfény megcsillant kristályos szirmaikon.
– Igen, de egy kicsit félek – vallotta be Harmatfény. – Mi lesz, ha leérünk? Mi vár ránk odalent?
Egy idősebb hópehely, Vénusz, hallotta a beszélgetést, és közelebb sodródott hozzájuk. Különös nyugalom áradt belőle, mintha már ismerné az utat.
– Semmi okod félni, Harmatfény – szólt barátságos hangon. – Az életünk rövid, ez igaz, de minden pillanatát meg kell élni. Nézz csak körül!
A három hópehely lenyűgözve figyelte a tájat. Alattuk szikrázó havas mezők terültek el, ahol az erdők zúzmarával borított fái nyúltak az ég felé. A messzeségben hegycsúcsok meredeztek, mint óriások fehér süvegben, a völgyeket kanyargó patakok és apró falvak tarkították.
– De mi lesz, ha elolvadunk? – kérdezte Harmatfény reszketve. – Mi marad belőlünk?
– Épp ez a szépsége – felelte Vénusz. – Mikor elérjük a földet, eggyé válunk valamivel, ami nagyobb nálunk. Egy patak, egy tó, vagy talán egy folyó része leszünk. És talán egyszer újra hópehellyé válhatunk.
– De akkor vége lesz mindennek! – sóhajtott Harmatfény.
– Csak annak lesz vége, amit most ismerünk – nyugtatta őt Szellőcske. – Gondolj csak bele, milyen izgalmas lehet az új élet!
Ahogy közeledtek a földhöz, az idő kezdett melegedni. Az első napsugár megérintette Vénusz kristályszárnyait, aki lassan olvadni kezdett.
– Ne félj, Harmatfény – szólt Vénusz utoljára, mielőtt eltűnt volna egy harmatcseppben. – A világban minden körforgás. Talán egy nap újra találkozunk.
Harmatfény és Szellőcske lassan földet értek egy hatalmas, érintetlen hómezőn. Az egyik szikrázó hegy lábánál pihentek, és az ég felé néztek. Ott fent újabb és újabb hópelyhek érkeztek, hozva magukkal a csillogó égi történetet.
Harmatfény már nem félt. Egy utolsó sugár simogatta meg testét, mielőtt ő is eggyé vált a földdel. Úgy érezte, Vénusznak igaza volt: a vég egy új kezdet. A hómezőn egy apró patak kelt életre, amely csilingelve szaladt lefelé a völgybe. És benne ott volt Harmatfény, Szellőcske és Vénusz – az élet végtelen körforgásában.
A tájat betöltötte a csend, csak a szél dúdolta halkan az időtlen dalt: „Nincs vég, csak átalakulás.”
