Karácsonyi Angyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A hó puha takaróként borította be a kis falut, amely a hegyek lábánál húzódott. A fenyőfák ágai roskadoztak a hó súlya alatt, és az apró házak ablakaiból meleg fény szűrődött ki. A hópelyhek táncoltak a levegőben, mintha maga a tél is ünnepelte volna a karácsony közeledtét. A faluban mindenki lázasan készült az ünnepre; az utcákon gyermekek sikongattak, hóembereket építettek, és szánkók csúsztak le a domboldalakról.

Az erdő szélén állt egy kis ház, amelyben a Farkas család élt: Anna és Péter, a szülők, valamint a két gyermek, a nyolcéves Lili és az ötéves Bence. Karácsony estéje volt, és a család már izgatottan várta, hogy meggyújthassák a gyertyákat a fenyőfán. Lili és Bence úgy döntöttek, hogy elmennek egy utolsót szánkózni, mielőtt elkezdődne az ünneplés. Anna aggódott a közelgő hóvihar miatt, de a gyermekek addig kérlelték, míg végül beleegyezett, hogy elmehessenek a közeli dombra.

Azonban a hóvihar hamarabb érkezett, mint bárki várta volna. A szél egyre erősebben süvített, és a hó sűrű függönyként hullott az égből. A gyermekek nehezen találtak vissza az erdei ösvényre, amely eltűnt a hó alatt. A világ fehérsége mindent elnyelt, és Lili kezét szorosan fogva Bence sírni kezdett.

Otthon Anna és Péter észrevették, hogy a gyermekek túl régóta nem tértek vissza. Az apa sietve felkapta a kabátját és a lámpását, hogy elinduljon utánuk. Anna könnyek között maradt otthon, imádkozva, hogy minden rendben legyen.

A domb tetején Lili megpillantott valamit a hóesésen túl. Egy halvány fény tűnt fel az erdő szélén, mintha valaki várna rájuk.

– Gyere, Bence, arra menjünk! – mondta, és húzta maga után kisöccsét.

A fényhez közeledve egy apró, ódon házikóra bukkantak, amely korábban sosem volt ott. A házból egy idős nő lépett ki, mosolyogva, mintha éppen őket várta volna.

– Gyertek, gyermekeim, melegedjetek meg! – mondta lágy hangon, és bevezette őket a házába.

A kályha melege átjárta átfagyott kezüket, és az idős nő forró teával kínálta őket.

– Ne féljetek, apátok már közeledik. A csillagok segítenek neki megtalálni az utat.

Péter valóban a sűrű havazásban botorkált, és már-már elveszítette a reményt, amikor megpillantotta ugyanazt a fényt az erdő mélyén. Berohant a házba, és megölelte a gyermekeit. Könnyeivel küszködve köszönte meg az idős nőnek a segítséget, aki csak csendesen mosolygott.

Amikor a család hazaindult, és visszanéztek, a házikó már nem volt sehol. Az erdőben csak a hópelyhek táncoltak tovább, mintha semmi sem történt volna.

Otthon, a karácsonyfánál Lili halkan megkérdezte:

– Anya, szerinted ki volt az a néni?

Anna elmosolyodott, és magához ölelte gyermekeit:

– Talán egy angyal, ő vigyázott rátok.

Aznap éjjel a hó elcsendesedett, és a csillagok szikráztak az égen. A Farkas család összebújt a kandalló előtt, szívükben hálával és szeretettel. Karácsony estéjén ráébredtek arra, hogy a legnagyobb csoda nem a hóesés, a fa alatti ajándékok vagy a csillagok fénye – hanem az, hogy együtt lehetnek, bármi történjék is.

Tiszta szívek Karácsonya

Szegény család szomorkodik,

Karácsony este közeledik,

Hat gyerek várja izgatottan,

Szívük szakad meg a bajban.

Édesanya, okos asszony,

Összehívja a családot,

Elmondja a gyerekeknek:

Ajándékot készítsenek.

Színes papír, kis ragasztó,

Nem is kell más hozzávaló.

Egyet készít mindenki,

Ami majd a fát díszíti.

Meleg kalács sült illata,

Karácsony szép pillanata.

A díszek a fára felkerültek,

Kicsi szívek megörültek.

Hirtelen nagy fényesség lett,

A fa alatt ajándék lett,

Angyali üzenet érkezett,

Minden szem megkönnyezett.

A fán a díszek életre keltek,

Szívformává átöltöztek,

Szívvel, szeretettel készültek,

Sok csokivá teremtődtek.

Volt nagy öröm, kacagás,

Boldoggá vált a nagy család.

Szívük olyan tiszta volt,

Az angyal ezt tudta jól.

Tiszta szívek Karácsonya,

Angyal, ki mindezt jutalmazta.

Boldogan nézte a családot,

A szeretet mindent elvarázsolt.

A bőrönd

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Angelika aznap hajnalban csendesen készülődött. A falu álmos csendje körülölelte a házat, ahol oly sok éven át élt, de ezen a reggelen már tudta, hogy ez az otthon nem őt szolgálja többé. Rájött, hogy mindaz a sok szeretet, gondoskodás, amit a családjába fektetett, soha nem tért igazán vissza hozzá. Életének minden mozzanata, minden áldozata a férje és gyerekei szolgálatában telt – ő maga sosem kapott viszonzást.

Okos és intelligens nő volt Angelika, és tudta, hogy ennek a felismerésnek most végre tettekben kell testet öltenie. Mindig is szerette a könyveket, a történetek világát, ahol a hősök eljutnak a saját igazságukhoz és boldogságukhoz. A könyvek világában talált menedéket, amikor saját életében a szeretet, amit adott, sosem tért igazán vissza hozzá. Ahogy most a bőröndjét csomagolta, életében először a saját boldogságára gondolt.

Amikor fiatalon megismerkedett Lajossal, még hitte, hogy a férfi társa lesz mindörökre, de a valóság fájdalmasan másként alakult. Lajos idővel fásult lett, egyre kevesebbet adott magából. Angelika mindent megtett érte és a családért, míg férje figyelmet és kedves szavakat már egyáltalán nem adott. Ő volt az, aki mindig szolgálta, vigasztalta és ápolta őt, és sosem várhatott viszonzást. A mindennapok szürkeségében Lajos nem kényeztette, nem adta vissza azt a figyelmet és törődést, amit Angelika nyújtott neki. Csak elvárások voltak, amelyek mind Angelikára nehezedtek.

A gyermekeit – akik számára élete értelme voltak – odaadással és szívvel nevelte fel. A munka, amit elvégzett, és a szeretet, amit évekig rájuk szánt, mind az ő boldogulásukat szolgálta. És ahogy felnőttek, érezte, hogy egyre inkább kihasználják az ő erejét és odaadását. Míg egy anya szeretete természetes, Angelika felismerte, hogy amikor felnőtt gyerekei ismét visszatérnek hozzá, mert az életükben valami nehézséggel szembesülnek, az már nem az a természetes gondoskodás, amit egy szülő a gyerekéért megtehet. Bár szeretni fogja őket élete végéig, tudta, hogy most már a saját életére kell figyelnie.

Aznap reggel, amikor végre mindent átgondolt, egyetlen döntése minden korábbi fájdalmát felülírta. Összepakolt, hogy elmenjen.

Nem akarta, hogy búcsúzkodás legyen. Tudta, ha vár még, ha belenéz gyerekei szemébe, akik már felnőttek, de mindig visszajöttek hozzá, ha valami rosszul alakult az életükben, nem lesz ereje kilépni. Rájött, hogy szereti őket, és talán ők is szeretik őt – de nem elég csak szeretni. Megértette, hogy amíg ő ott van, mint a mindig biztos háttér, nem lesz számára változás. Így egy levelet hagyott az asztalon, csendben becsukta az ajtót maga mögött, és elindult egy új élet felé.

A levele egyszerű volt, de szívhez szóló:

„Drága Gyerekeim! Egész életemben ti voltatok a legnagyobb örömöm. Mindenemet nektek adtam: a szívemet, a szeretetemet, az időmet. Most mégis el kell mennem. Megértem, hogy nehéz lesz, és talán fájni fog, de tudnotok kell, hogy azért megyek, mert végre meg kell találnom önmagamat. Oly sok éven át vártam, hogy engem is megértsetek, de mostanra már tudom, hogy csak én segíthetek magamon. Szeretlek benneteket, és szeretni is foglak mindig. De most el kell engednetek engem. Szeretettel, Anyátok.”

Amikor később a gyerekek hazaértek, döbbenten olvasták édesanyjuk levelét. Először nem értették, majd lassan felfogták, hogy Angelika döntése nem ellenük szólt, hanem érte, és egész életében most először saját magáért hozta meg.

Angelika, miközben elindult az úton, minden lépésnél kicsit szabadabbnak érezte magát. Minden egyes lépéssel egyre könnyebb lett a szíve. Ahogy az új élet felé vette az irányt, tudta, hogy ez az út csak az övé. Érezte, hogy a béke, amire mindig is vágyott, már ott van benne – és tudta, hogy soha nem késő megtalálni önmagát.

A falu távolodó látképe mögött, ahol minden otthonos és megszokott volt, Angelika nem szomorúságot érzett. Inkább a hála könnyei szöktek a szemébe. Mindent megtett azokért, akiket szeretett, és most végre megtett mindent önmagáért is. Egy élet, egy bőrönd, és egy új kezdet – végre szabad volt.

Huszonnyolc évesen

 

Huszonnyolc évesen,

Néha már úgy érzem,

Százéves lettem,

Megvénhedtem.

Mint az öreg fa,

Mely a kiszáradást várja,

Elhullajtja levelét,

Mint én életem erejét.

Elfáradtam a szegénységben,

Eleven gyermekeim nevelésében,

Egyedüli küszködésben,

Szerelem nélküli létezésben.

2004.06.14.

Gyíkocska

A gyíkocska napozott,

Csodálkozott nagyot,

De nem harapott,

Csak ámuldozott.

Letört a pici farka,

Segítsünk hát rajta!

Legyen újra farka,

Ne legyen két darabba.

Ragtapasz kell neki,

Össze kell illeszteni,

Hiába ragasztgatom,

Annyira sajnálgatom.

Ne aggódj kispajtás!

Ki nő a kis farka újra,

A természet nagyon tudja,

Egész lesz a kis gyík újra.

Zelda boszi szíve

 

Hol volt, hol nem volt, volt egy Boldog világ, hol az emberek nem ismerték gonoszságot. Náluk nem létezett, csak a szeretet. Gyönyörű helyen éltek, a fák pompáztak, a virágok illatoztak, az emberek mosolyogtak. Takaros házikókban éltek, a virágok pompáztak az ablak alatt, és illatuk bejárta házakat. Az emberek tették- vették dolgaikat, a gyerekek játszottak, kergették a színes pillangókat, labdáztak, és énekeltek. Távol a Boldog világtól, egy hegy tetején élt egy kővárban Zelda, a gonosz boszorkány. Több ezeréves volt, és nagyon csúnya. A háta görnyedt, púpos, arca rücskös és szemölcsös, az orra nagy és hegyes. Haja ritka és szürke színű volt. Egy nagy vörös kendő volt mindig a fején. Járta a világokat és mindenkinek csak ártott, rávette az embereket, hogy másokat bántsanak, elültette a gonoszságot az emberek szívébe. Hiszen ő velejéig romlott volt. A kedvenc szórakozása az volt, hogy békává varázsolta az embereket, vagy kővé. Történt egy nap, hogy rátalált a Boldog világra. Fel is kiáltott örömében:

 – Ez az! Itt mennyi boldog ember van, na nem sokáig! Kiélvezhetem a gonoszságomat! Megrontom mindegyiket! - kacagott gúnyosan Zelda, a boszi.

Volt egy macskája, mindenhová magával vitte, hozzá beszélt állandóan. Kihez is beszélt volna? Nem volt senkije. A macska fekete színű volt és nagyon sunyi, ráadásul jó kövér, mert Zelda mindig tömte étellel. Lusta volt, mindig csak feküdt. Turbó volt a neve, ami pont az ellenkezője volt annak amilyen a macska volt. Turbó imádta Zeldát, és Zelda is őt. Eljött az este, Zelda elővette a seprűjét, szólt Turbónak, hogy indulás, és hopp már Turbóval a hátán repültek is a boldog világba. Zelda már alig várta, hogy újra bánthassa az embereket, jókat kacagott és visongatott repülés közben. Berepült egy házba és odaállt az egyik ember ágya mellé és elmondta a varázsigét.

 – Fieri ranae! (Legyél béka!) - mormolta Zelda. Várta, hogy valami történjen, de semmi. Elmondta még egyszer, még egyszer. Most sem történt semmi. Nagyon mérges lett. Mérgében hátára vette Turbót, és hazament.

Gondolkodott, miért nem működött a varázsige? Vakargatta a rücskös fejét, de nem jött rá. Visszament másnap, harmadnap, és újra próbált békává varázsolni most egy másik embert, de semmi. Kudarcot vallott Zelda. Már nem is érdekelte, hogy miért nem működik varázslata. Azt érezte, vágyik oda, a Boldog világba. Nappal is ment, és láthatatlanul figyelte őket. Úgy döntött, hogy megjelenik nekik. Kedvesen fogadták, beszélgettek vele az emberek, és étellel, itallal kínálták. Minden nap ment hozzájuk. Észre sem vette, hogy addig-addig járt oda, hogy a szívéből eltűnt a gonoszság. Vajon miért tűnt el? A Boldog világ, ahol csak szeretet volt, kezdte átjárni Zelda szívét. Ahogy a szíve változott, Zelda külseje is megszépült, eltűnt a sok szemölcse, arca szép lett, mint a szíve. Mindenkinek segített, soha többet nem bántott senkit. Minden este körbevették a gyerekek, és mesét mondott nekik. Zelda boldog, jóságos boszorkány lett, aki mindenkit szeretett, és őt is megszerették az emberek.