Eltűnt Dudus

Egy kellemes nyári estén történt, amikor már nap is lemenőben volt, hogy a négyéves Gabika elkezdte keresni a maciját. Kereste kutatta az egész szobát felforgatta, de hiába. Dudus nem volt sehol. Benézett az ágy alá hátha oda bújt, de ott sem volt a maci. Már kezdett álmos lenni és a maci volt az alvókája anélkül nem tudott elaludni. Nagyon elkeseredett.

– Hol vagy Dudus? Merre bújtál el? Gyere elő! Szólította maciját Gabika, abban reménykedve hátha előjön. Kicsi volt még és beszélgetni szokott a Dudus macijához.

– Anya, Apa, nem találom Dudust, a macimat! Hol lehet? – kiabálta könnyeivel küszködve a kisfiú.

Anyukája elkezdte keresni először a szobájában, aztán az egész házban, de sehol sem volt.

– Apa, nincs sehol Dudus maci. Enélkül nem tud elaludni Gabika. Kint lehet valahol az udvaron. Nem szokta kivinni, nem is láttam, hogy kivitte volna a házból. Talán Füles a kiskutya vihette ki az udvarra. – mondta az anyuka.

– Az lehetséges. Mindjárt megnézem kint. – válaszolt az apuka.

Már kezdett sötétedni. A szürkületnek vége volt. Zseblámpával elindult kifelé az apuka és egyszer csak ott termett mellette pizsamában Gabika. Apa és fia együtt keresték az eltűnt mackót.

– Apa szerinted kint van Dudus? Eltévedt és nem talál haza? Miért ment el, hiszen én mindenkinél jobban szeretem? – kérdezte elszontyolodva a kisfiú az apukáját.

– Nem tudom Gabika, de szerintem nem ment el, csak kijött szétnézni az udvarra. Lehet nem talált vissza, vagy elfáradt és elaludt. Nyugodj meg! Biztosan megtaláljuk. – válaszolta az apuka.

Gabika már a könnyeivel küszködött, mert Dudus volt a kedvenc játéka. Mindig vele volt pici baba kora óta.

Mindenhová bevilágítottak, a fák alá, a bokrok közé. Nagy, hatalmas kertjük volt, tele fákkal és bokrokkal, sok, sok virággal. Már csak a hold és a csillagok világítottak. Gabika a pici lábacskáival ott sertepertélt az apukája mellet, és figyelte, ahogy minden bokorba és fa alá bevilágít a zseblámpával. Megzizzentek a levelek, fura hangok hallatszottak, emiatt Gabika összerezzent gyorsan átölelte az apukáját. Hiszen csak a zseblámpa kicsi fénye által láttak valamit, a fák lombjai nem igazán engedték beszűrődni a hold és csillagok fényét.

– Apa én félnék egyedül, szerinted Dudus nem fél a sötétben? Te itt vagy nekem, de ő egyedül van. – kérdezte Gabika kíváncsian várva a választ az apukájától.

– Szerintem Dudus nem fél, mert tudod kik vigyáznak rá? – mondta az apukája.

– Kik vigyáznak rá Apa? – kérdezte.

– Hát a tündérek! Ők azok, akik este is itt vannak a virágok, a fák és a bokrok körül. Mindent felügyelnek A mi szemeinknek láthatatlanok, de most is itt vannak és figyelnek minket is. Ők csupa szeretetet árasztanak. Nem csak a természetre, hanem miránk az emberekre is. Tudod este meglátogatják a gyerekeket is, és segítenek elaludni nektek, gyerekeknek. – mondta az apukája.

– Tényleg Apa? Akkor nem fél. És lehet énekelnek neki, és vigyáznak rá. Csak találnánk már meg, mert annyira hiányzik nekem. – válaszolta a kicsi fiú.

– Nézd csak ki alszik itt a bokorban? A te mackód! Úgy látom jól van, nem esett baja. – adta oda apuka a macit.

– Szia Dudus! Megvagy végre te kis szökevény! Annyira hiányoztál! – kiáltott fel boldogan Gabika, és magához ölelte szeretetteljesen a maciját.

– Akkor most már bemehetünk a házba, megtaláltuk a macit! Késő van és ideje lefeküdni kisfiam! – mondta az apuka.

– Megyek Apa! Szeretném megköszönni a tündéreknek, hogy vigyáztak az én macimra. – válaszolta Gabika.

– Rendben. – mondta mosolyogva az apuka.

– Kedves Tündérek! Köszönöm szépen, hogy vigyáztatok az én drága Dudusomra! – mondta Gabika

Biztos volt benne, hogy a tündérek ott vannak és figyelik őt. Mosolyogva indult be a házba a macijával.

Amikor már mindketten beértek a házba Gabika boldogan elmondta az anyukájának, hogy Dudus jól van! Szorította, ölelte a mackóját. Anyukája betakarta, apukája megsimogatta, és egy jó éjt puszit adtak neki. Mosolyogva aludt el Gabika, ezen az estén. Nem is kellett a szüleinek mesét mondaniuk neki.

A szív szava

 

Írta: Aurora Amelia Joplin és Rose Logan

 

(Aurora Amelia Joplin)

 

Augusztus vége volt, fülledt meleg már kora reggel. Még egy kis szellő sem áramlott be az ablakon. Amanda az ágyon feküdt és azon gondolkodott, hogyan mondja meg az anyjának, hogy terhes. Még csak tizenhét éves és tanulnia kell. Azt sem tudja a két fiú közül melyik lehet a gyermeke apja. Otthon minden káosz, anyja folyton részeg. Jönnek mennek a férfiak a házban. Nem is érdekli az anyját mi van vele, el van a saját világában. Meg kell találnia azt a pillanatot amikor józan, és lesz rá pár perc figyelme. Nem tarthatja meg hogyan nevelné fel? Szeretné a szíve mélyén, mert lenne, akit szerethetne, és lenne, aki szeretné. Ilyen helyen, ahol most él nem szülhet gyereket. Miből élne meg? Meggondolatlan volt, hitt a fiúknak, a szép szavaknak, igen elcsábították. Annyira jól esett neki, hogy szerették, és ölelték. Naivan viselkedett, de már nem tud ezen változtatni. Tanult belőle. Hallotta, hogy az anyja felkelt és kávét főz. Megpróbálja elmondani neki, hiszen a babát el kell vetetnie. Ebben csak az anyja tud segíteni, van benne tapasztalata. Félt, hogy kiabálni fog vele, de elébe állt.

 

– Anya! Beszélnünk kell. Bajban vagyok! Terhes vagyok! – mondta félve Amanda.

 

– Na, még csak ez hiányzott. Miért nem vigyáztál? Ki az apja? – válaszolt mérgesen az anya.

 

– Nem tudom. Két fiúval voltam. – mondta a lány.

 

– Meg akarod tartani? Hogyan nevelnéd fel? Vagy el akarod vetetni? – kérdezgette az anyja.

 

– Ha elveteted nem biztos, hogy lehet még valaha gyereked. Ha megtartod fel kell nevelni. Ez komoly dolog, egy életre szóló. Az iskolát is be kellene fejezned. Van még egy lehetőség. Kihordod és intézetbe adod, onnan ki kerül egy családhoz, lehet jó helyre kerül a baba, és szépen felneveli az a család amelyikhez kerülhet, ha kiveszik az intézetből. Kérsz segítséget, és támogatnak addig, amíg meg nem szülsz. Gondold át, te döntesz. – magyarázta el anyja a lehetőségeket.

 

Amanda visszament a szobájába és gondolkodott. Egy élet van a pocakjában. Döntött. Kihordja és bízik abban, hogy jó helyre kerül majd a kicsi. Anyja elkísérte, és meglepően támogatta, segítette Amandát. Az iskolát is folytatta terhesen. A pici szépen fejlődött, és elérkezett az ideje a szülésnek. Félt, és szomorú is volt mert tudta, mikor megszül akkor látja először, és utoljára. Az ő gyermeke, és a legjobbat akarja neki. A szíve mélyén érezte, lehet találkozni fog vele majd a jövőben. Gyönyörű kislánya született. Nagy fekete hajjal, egészségesen. Amit meglátott rajta az a kézfején lévő pici szív alakú anyajegy volt. Ennek végtelenül örült, mert, ha a jövőben találkozna vele erről fel tudja ismerni. A kislánynak a Jáde nevet adta. Elvették tőle és intézetbe került a kicsi. Hivatalosan is lemondott róla. Hazament a kórházból, megerősödött, befejezte az iskolát, és elkezdett dolgozni. Sokszor eszébe jutott a kislánya Jáde. Teltek az évek, élte az életét.

 

A kicsi Jáde is szépen fejlődőtt. Az intézetben élete a mindennapjait. Gyönyörű szép okos kislány lett belőle. Nagy szerencséjére egy ott dolgozó nevelő nő már akkor a szívébe zárta amikor odakerült. Úgy szerette, mint a saját lányát. Corának, mert így hívták a nevelőnőt nem volt saját gyermeke még csak férjnél sem volt soha. A kicsi Jádéval sokat foglalkozott, mindenre megtanította. Segítette a tanulásban is, sőt még a lelkivilágára is gondja volt. Esténként ott ült Jáde mellet és olvasta neki az esti meséket. Sokat játszottak együtt, mert Cora nevelőnő elvitte magával kirándulni, sétálni. Jadénak ő volt a pótanyukája, nagyon szerették egymást. Hirtelen elteltek az évek, és eljött a búcsú ideje. Jáde betöltötte a tizennyolcadik életévét, befejezte a tanulmányait. Mennie kellett az intézetből. Cora segített neki munkát és albérletet találni. Egy étteremben lett felszolgáló.

 

– Drága Jáde! Ugye meglátogatsz engem? Nagyon fogsz hiányozni nekem! – szólt kedvesen könnyeivel küszködve Cora.

 

– Ez nem kérdés, hiszen nekem te vagy az anyukám, és az is maradsz! Minden nap fel foglak hívni. Tudni fogod, hogy vagyok, és én is tudni akarom te, hogy vagy drága Cora néném! – válaszolta sírva Jáde.

 

Szorosan megölelték egymást és elbúcsúztak.

 

Jáde beköltözött az albérletébe, a kis bőröndjéből kipakolt, mivel nem volt túl sok mindene. Azon gondolkodott most mi lesz vele? Dolgozik, keres egy kis pénzt összegyűjti. Azon gondolkodik milyen lehet a valós élet? Holnap lesz az első napja az étteremben. Izgult, hiszen még soha nem dolgozott. Vajon hogyan fognak vele bánni? Milyen lesz a főnöke? Kedves? Ezer meg ezer gondolat cikázott a fejében. Nagy, nagy nehezen elaludt, de előtte felhívta a drága Corát, beszélgettek egy kicsit, Cora megnyugtatta, hogy biztosan minden rendben lesz, és aludjon nyugodtan.

 

 

(Rose Logan)

 

Eljött a másnap reggel Jáde álmosan lecsapta az ébresztő órát, 5:30. Még egyszer ránézett az órára á hirtelen tudatosult benne, hogy mennie kell dolgozni. Felpattant villámgyorsan, ki szaladt a fürdőszobába gyors zuhanyzás, öltözködés, kifutott a konyhába egy korty kávé,

 

– Júj ez hideg! – szisszent fel. Közben gyorsan lófarokba gumizta csodálatos ébenfekete haját. Kiviharzott ajtaján, le a lépcsőkön futott át a parkon keresztül megállt a zebra előtt, idegesen igazgatta haját. A kávézó a zebra túloldalán volt szerencsére. Végre a lámpa zöldre váltott, át-sietett gyorsan. Belépett a kávézóba. Egy érces hang így szólt:

 

– Elkésett, kislány. – mondta a hang.

 

– Sajnálom uram!

 

– Nem fordul elő többé. – válaszolta reszkető hangon Jáde.

 

Hátra rohant átöltözött, utána nekilátott a munkának. A rendelések felvételekor mindig kedvesen válaszolt és bájosan mosolygott a vendégekre. Hazaért 23:45 örült, amit főnöke mondott:

 

– Meg vagyok magával elégedve. – kislány. Emlékezett visszagondolva szavaira. Fáradtan ámbár boldogan lezuhanyozott és bezuhant ágyába altatni sem kellett. Másnap ugyanúgy indult a gyönyörű lány napja. Kora hajnal zuhanyzás, öltözködés, korty kávé rohanás le a lépcsőkön át a zebrán, gyors ruhacsere és beállt felszolgálni. Az idő kint esőre váltott. Már minden vendég elégedetten sietett haza az esőt látva. Csak egy kivételével ott ült a sarokban, újságját bújva néha-néha belekortyolt kávéjába. Jáde odament a fiatalemberhez, néma csendben várt egyszer csak így szólt:

 

– Parancsol még valamit? – kérdezte. Váratlanul a fiatal férfi felnézett az újságja mögül. Elakadt a szava a lányt látva maga előtt. Egy gyönyörű karcsú, ébenfekete hajú, csodaszép kék szemű lány állt várva, hogy végre megszólaljon. Jáde megismételte a kérdést.

 

– Kér még valamit? – mosolygott. A férfi sármos volt kék szemű barnás-szőke hajú jól szituált. Megbabonázta Jáde külseje. De feleszmélve kábulatából így szólt dadogva:

 

– Neem kérek semmit! – Köszönöm kisasszony. – válaszolta Matt. A férfi mégis csak meggondolta magát. Az éppen már távolodó Jádét látva.

 

– Kisasszony! – hangzott el a mondat onnan a távoli sarokból. A lány visszasietett az egyetlen vendéghez. – mosolygott és kedvesen megszólalt ismét.

 

– Mit parancsol uram? – kérdezte Jáde miközben tekintetük egymáshoz tévedt.

 

– Még egy kis kávét szeretnék, ha nem fárasztó. – kérte Matt kedvesen a pincérlányt.

 

– Ugyan uram! – nem tesz semmit ez a munkám. – felelte mosollyal az arcán. Visszasietett a pulthoz, a kávé még forró volt egy szempillantás alatt már a vendég előtt állt.

 

– Tessék uram, öntött a sármos férfi poharába kávét.

 

– Köszönöm! – mondta Matt kedvesen.

 

– Kérem kisasszony hozná a számlát? – kérte Matt udvariasan.

 

– Természetesen!

 

A fiatal férfi belekortyolt kávéjába, lerakott 1 dollárost az asztalra. Felállt az ajtó felé nézve elindult.

 

– Akkor a viszontlátásra – mondta a férfi visszanézett egy pillanatra a lányra.

 

Ahogy teltek múltak a hetek és hónapok, Jáde egyre jobban bele rázódott a munkájába, ha kellett kolléganőit is kisegítette, hogy helyettesítette őket. Főnöke is igazán meg volt vele elégedve. Az a bizonyos sármos fiatal férfi Matt minden egyes nap ott volt, egyre szorosabb lett a kapcsolatuk. Sokszor találkoztak a kávézón kívül is.

 

(Aurora Amelia Joplin)

 

Jade és Matt egyre több időt töltöttek együtt, mert komoly vonzalom alakult ki közöttük. Jádénak Matt volt az első szerelme, és furcsa érzések kezdték átjárni. Megismerték egymás mivel sokat beszélgettek. A fiú az édesapja vállalkozásánál dolgozott. Matt türelmes volt és ki várta mikor érhet Jádéhoz hozzá. Ahogy kísérte haza a lányt megkérdezte.

– Megengeded nekem, hogy megcsókoljalak? – kérdezte halkan Matt.

– Igen! – válaszolta a lány.

Összeforrtak az ajkaik. Első csókjuk édes volt, és mámorító. Szerelmesek voltak és nagyon kívánták egymást. A fiú tudta várnia kell, mert Jádénak ő az első. Annyira megszerette a lányt, nem akarta elveszíteni. Úgy érezte ő az igazi, és mást nem tudna elképzelni a gyermekei anyjának. Szép is, és okos érzékeny finom lelkű lány. Minden nap találkoztak. Jáde tudta most már készen áll arra, hogy Matt a karjaiban tartsa és szeresse. A fiú egy nap egy csokor rózsával várta a lányt. Jáde boldogan fogadta el a virágot. Matt hazakísérte. Boldogan olvadtak egybe. Finoman szerette Matt és a lehető legédesebben szerette ahogy egy férfi szerethet egy nőt. Lassan szépen készítette fel a lányt, csókokkal halmozta el. A lány szintén csókjaival árasztotta el Mattot. Boldog mosollyal ébredtek másnap. Szabadnaposak voltak, így élvezhették újra egymást, csodás napot tölthettek együtt. Jáde érezte ő az, akivel szeretné le élni az életét.

– Drága Jáde! Mit szólnál hozzá, ha hozzám költöznél? Nem kell albérletet fizetned. Minden reggel egymás mellett ébredhetnénk. – kérdezte a fiú.

– Nem is tudom. Nem hamar van még? – kérdezte a lány.

– Miért lenne hamar? Hiszen szeretjük egymást, és jól megértjük egymást. Próbáljuk meg, és majd látjuk, hogy mennyire vagyunk jól el minden nap együtt. – válaszolta Matt.

– Végül is igazad van. – mondta a lány.

Összeköltöztek. Jól el voltak együtt. Jáde továbbra is felszolgálóként dolgozott. Egy nap egy középkorú hölgy tért be az étterembe. Ébenfekete hajú jól öltözött nő szép ápolt arcú foglalt helyet egy asztalnál. Jáde odament és megkérdezte.

– Mit hozhatok? Mit parancsol a hölgy? – kérdezte mosolyogva, kedvesen Jáde.

– Szeretnék valami finomat ebédelni, egy pillanat és választok az étlapról. – válaszolta a hölgy.

Jáde elébe tette az étlapot a hölgynek, és akkor a hölgy meglátta Jáde kézfején a kicsi szív alakú anyajegyet. A szemei kikerekedtek, a szíve gyorsan elkezdett dobogni, a pulzusa szapora lett. Elfehéredett az arca. Jáde megkérdezte gyorsan:

– Hölgyem rosszul van? Hozhatok egy pohár vizet? Segíthetek? – kérdezte.

– Semmi baj, csak egy kicsit megszédültem. Elfogadom a vizet. – válaszolta a nő.

Amanda, mert ő volt a hölgy, felismerte a kislánya anyajegyét. Amanda boldog volt, és izgatott is egyben, hogy hogyan is közeledjen a lányához. Megtalálta! Mennyit kereste, kutatta éveken át. A férjével mindent megtettek. Amanda élete jól alakult. Férjhez ment egy jómódú férfihoz, aki nagyon szerette őt, és mindent megkapott tőle. Boldog élete lett, de gyermekük nem született. Nem sikerült teherbe esnie. Hosszú éveket, sok időt és fáradságot nem kímélve keresték Jádét. Nem találták meg. Most itt áll előtte az ő gyönyörű lánya. Nézte, csodálta, és a könnyeivel küszködött. Gyorsan kigondolta mit is tegyen.

– Meddig dolgozik kedves? Biztosan nagyon elfárad, hiszen elég forgalmas ez az étterem. – kérdezte Amanda a lányát.

– Most este nyolc óráig, ma hamarabb végzek, rövid műszakom van. Valóban forgalmas, és el is fáradok, de szeretem a munkámat.

– Azt látom olyan kedves, és figyelmes. Köszönöm szépen. – mosolygott Amanda, mivel megtudta meddig dolgozik Jáde. Ezt akarta.

– Ugyan, ez a munkám! Természetes számomra. – válaszolta a lány.

Amanda fizetett, jó kis borravalót adott. Mosolyogva elköszönt. Boldogan mondta el a férjének, hogy megtalálta a lányát. Estére készült, mert úgy döntött elébe megy, ha indul hazafele, ő ott lesz, és elkezd vele beszélgetni. Félt is, de tudta mindent el kell mondania neki. Vagy megbocsájt neki, amiért intézetbe adta, vagy nem. Gondolta lesz, ami lesz. Erre várt sok, sok éve. Amanda férje látta mennyire izgatott a felesége, és ő is vele ment. Nem engedte, hogy ő vezessen. Nem ment oda az étterem elé, de ott volt, és várta a fejleményt. Jáde végzett és kilépett az étterem ajtaján.

– Szia! Elnézést! Lenne pár perced a számomra Jáde? Nagyon fontos kérlek! – szólította meg Amanda

– Hogyne persze! Honnan tudja a nevemet? Nem mutatkoztunk be egymásnak amikor itt volt ebédelni az étteremben. – válaszolta meglepődve a lány.

– Sétáljunk egy kicsit, és mindent elmondok. Kérlek, hallgass végig, és eldöntöd mit is akarsz a jövőben velem kapcsolatban. – kérte Amanda.

– Rendben! – válaszolta tisztelettudóan, és kíváncsian Jáde.

– Tudod, én adtam neked a Jáde nevet. Az édesanyád vagyok. Most találtam rád. Az anyajegyed a kézfejeden, az, amiről felismertelek. Hosszú éveken át kerestelek, kutattam utánad. Tudom hibáztam, de akkor nem tehettem mást. Fiatal voltam, és nehéz körülmények között éltem. A legjobbat akartam neked, ami tőlem tellett. Gyönyörű lány lettél. Meg tudsz nekem bocsátani, hogy nem én neveltelek fel?

Jáde megszólalni sem tudott. Mélyen soha nem értette miért mondott le róla az édesanyja. Miért dobta el magától. Hiányzott neki az igazi otthon, a normális család. Az igazi anyai szeretet. Cora volt az, aki szerette, és vigyázott rá egészen addig amíg felnőtté nem vált. Egy kis dühöt érzett és a szíve hevesen kalapált. Vett egy mély levegőt és megszólalt:

– Először is megkérdezhetem, hogy szólíthatom? Nem várja el ugye, hogy két perc után anyának szólítsam? – válaszolta kicsit dühösen és élcelődve a lány.

– Nem dehogy! Amanda vagyok. – válaszolta az anyja.

– Szeretném hallani az egész életemet addig, amíg intézetbe nem adtál engem. Haragudtam mindig rád. Miért dobtál el engem? Miért nem kellettem neked? Millió kérdésem van. – kérdezgetett Jáde.

– Mindent elmondok neked, és válaszolok az összes kérdésedre. – mondta Amanda.

Szépen elkezdte elmondani az egész életét Amanda. Mindent megtudott Jáde. A végén már mindketten elsírták magukat. Jáde is elmondta hogyan nőtt fel, Cora mennyi szeretetet adott neki, és mennyire hálás neki ezért. Amanda hallgatta és nézte. Nem győzött betelni a lányával. Látta nem csak szép, de csupa szív, és okos is.

Későre járt, így elköszöntek egymástól. Megbeszélték holnap folytatják. Amanda meghívta Jádét az otthonába. Sok időt töltöttek együtt. Hiszen nem ismerték egymást. Sok közös volt bennük. Jáde nagyon megszerette az édesanyját, mivel csupa szív volt, már az első beszélgetéskor megbocsátott neki. Amanda megismerte Corát. Hálásan megköszönte neki, hogy gondját viselte a lányának. Jádénak lett egy szép családja.

Matt is örült, mert látta milyen boldog a párja. Édesanyja hihetetlenül örült, és Jáde is, hiszen újra együtt lehettek. Ugyan kimaradt sok-sok év, viszont, ami a hátralévő idő, amit együtt tölthetnek, az az igazán fontos. Három szerető szív, újra együtt dobog.

Legszebb Virág

 

A Nő úgy szeret, mint soha nem szűnő végtelen,

Akkor is ad, ha nem kéred, hiszen erre teremtett,

Szívébe minden belefér, az érzelmekkel is elbír.

Hátán hatalmas szeretet zsákot cipel,

hiszen mindenkinek adnia kell.

Szülő, gyerek, férj, mindenki, aki belefér,

Ragyogását a szeretet adja,

fáradságát a szépsége eltakarja.

Illata mindenkit megnyugtató,

anya illata a rózsához hasonló.

A Nő a férjét úgy szereti,

mint az Istent, úgy tiszteli.

Hogyne tenné, hiszen társa,

a szívének ő a párja.

Szerelme tiszta, mint patak vize,

Megcsillan fénye a víz tükrében,

mint ahogy a szív belsejében,

Ölelése olyan, mint ahogy

A napfény megöleli a Földet.

Olyan értékes drágakő a Nő,

nála szebb virág a Földön sem nő.

Hálás vagyok

 

Hálás vagyok az életért,

a sok kedves emlékért,

A boldogságos percekért,

Gyermekeim mosolyáért.

Hálás vagyok édesanyámnak,

Szerető gondoskodásának,

Aggódó, oltalmazó karjainak,

Sokatmondó bölcs szavainak.

Hálás vagyok magamnak,

A sokféle tapasztalásnak,

Életem rögös útját megjártam,

bölcsességként visszanézett rám.

Nem bánok semmit sem, mit átéltem,

Okkal történtek meg életemben,

Így lehettem az, ki most vagyok,

Szeretetből s hálából adhatok.

Volt, hogy sütött a Nap az életemben,

Sokat volt sötét is az ég felettem,

Volt, hogy mély gödörbe kerültem,

Könnyeimet letöröltem, hittel tovább léptem.

Ha gyermekeim szemébe néztem,

Erőm megnőttek énnékem,

Angyalok fogták a két kezem,

Utamon kísértek szüntelen.

Hálás is vagyok mindeneknek,

Hisz szeretet nélkül élni nem lehet,

Szeretet az, mi életben tart,

Mindent és mindenkit összetart.