(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Az egész nap egyfajta kellemes izgalomban telt. Giovanni meghívott vacsorázni, és én, akár egy tinédzser, izgatottan készülődtem. A tükör elé álltam, és hosszasan néztem magam: fekete, hullámos hajam puhán omlott a vállamra, sötétbarna szemeim csillogtak az izgatottságtól. Ötvenéves vagyok, de a lelkem most olyan fiatalos lendülettel telt meg, mintha az élet épp most nyitná ki előttem egy új fejezetét. Egy finom, krémszínű ruhát választottam, amely kiemelte az alakom, és egy apró ezüst nyakláncot tettem fel.
Amikor meghallottam az autó hangját a ház előtt, a szívem gyorsabban kezdett verni. Kiléptem az ajtón, és ott állt Giovanni. Ötvenhét éves, magas, jó megjelenésű férfi, akinek őszülő haja és mélybarna szemei egyfajta bölcsességet, mégis fiatalos energiát sugároztak. Sötét nadrágot és fehér vászoninget viselt, alakja beleolvadt a toszkán alkonyat aranyló fényébe.
– Viola, elragadó vagy ma este – mondta lágyan, és egy pillanatra végigfuttatta rajtam a tekintetét.
– Köszönöm, Giovanni. Te is igazán elegáns vagy.
Kinyitotta nekem az autó ajtaját, és amint beültem, finoman rám mosolygott.
– Remélem, szereted az igazi olasz konyhát, mert ma este valami igazán különlegeset szeretnék neked mutatni.
A városba vezető úton a táj lágy vonalai suhantak el mellettünk. A toszkán este illatai – levendula, rozmaring és a föld meleg párája – körülöleltek minket.
Giovanni egy hangulatos, kőfalakkal körülvett étteremhez vitt, amelynek terasza egy domboldalról nézett le a szőlőskertekre. A lámpások aranyló fényt vetettek az asztalokra, a levegőben halk zene szállt.
Amint leültünk, Giovanni a borlapért nyúlt.
– Ma egy Brunello di Montalcinót ajánlanék. Mély, gazdag ízvilága tökéletes lesz az esti hangulathoz.
– Bízom benned – mosolyogtam rá.
Az étlapon Giovanni szakértő mozdulattal mutatott rá néhány fogásra.
– Kezdésnek egy burratát rendelnék, friss paradicsommal és bazsalikommal. Aztán próbáld ki a pici alla senesét – egy toszkán különlegességet, fűszeres vaddisznóraguval. És ha marad hely, a desszerthez egy mennyei panna cottát ajánlok.
– Imádom, hogy ennyire értesz az ízekhez! – nevettem fel, és a szemem csillogott a kíváncsiságtól.
A vacsora minden falata egy élmény volt. A bor melegsége lágyan áramlott szét bennem, Giovanni társasága pedig könnyeddé és felszabadulttá tett. Beszélgettünk az életünkről, a munkánkról – ő az étterméről mesélt, én pedig arról, hogyan találtam rá Toszkánára.
– Olaszország mindig is vonzott – mondtam. – De csak most érkezett el az ideje, hogy itt legyek.
Giovanni figyelmesen nézett rám.
– Érdekes, én is így vagyok ezzel. Az ember néha sokáig keres valamit, míg végül megtalálja.
A szemeiben valami különleges csillogott – egyfajta megértés, egy csendes, mély érzés.
Amikor végül elindultunk kifelé az étteremből, a toszkán éjszaka hűvösen simított végig a bőrömön. Giovanni mellettem sétált, és egy pillanatra megállt.
– Viola… – mondta halkan, mélybarna szemeiben különös fény csillant. – Van valami, amit nem tudok megmagyarázni. Mióta először megláttalak, valami megmozdult bennem. Mintha régóta vártam volna ezt az érzést, és most, hogy itt van, nem akarom elengedni.
A szívem hevesebben kezdett verni.
– Giovanni… – suttogtam, de a szavak elakadtak bennem.
Lassan közelebb lépett. Egy pillanat alatt minden hang elhalkult körülöttünk. Csak mi ketten maradtunk, a csend, és a láthatatlan erő, amely egyre erősebben húzott minket egymás felé.
Giovanni tekintete végigsimított az arcomon. Lágy, szinte tétova mozdulattal megérintette a kezem, ujjai finoman összefonódtak az enyémmel. A bőre meleg volt, és az érintése olyan természetes, mintha mindig is így kellett volna lennie.
Láttam rajta, hogy küzd önmagával, hogy próbálja megérteni, mi ez az érzés, ami mindkettőnket magával ragad. De a vonzás erősebb volt a gondolatoknál.
Egészen közel hajolt. A tekintetünk összekapcsolódott, és éreztem a lélegzetét az arcomon. A szívem zakatolt, a mellkasomban egyszerre tombolt izgatottság és valami gyengéd, mégis megmagyarázhatatlan biztonságérzet.
A következő pillanatban Giovanni gyengéden a derekam köré fonta a karját, és úgy húzott magához, mintha attól félne, hogy ha nem teszi, elveszíthet engem. A melegsége körülölelt, a jelenléte bizsergető volt.
– Viola… – suttogta újra, mintha a nevem önmagában is jelentéssel bírna.
Mielőtt még bármit mondhattam volna, ajkai finoman az enyémhez értek. Egy lágy, puha érintés, amelyben benne volt minden kimondatlan érzés. Az idő megszűnt létezni. Csak a csók maradt, és az, ahogyan a testünk egymáshoz simult, mintha mindig is így kellett volna lennie.
Amikor a csók véget ért, egy pillanatig csak néztük egymást, mintha a világ megszűnt volna körülöttünk létezni, és csak mi maradtunk volna, a csenddel és a kimondatlan érzésekkel.
– Ez egy különleges este volt – suttogtam, a hangom remegett az érzésektől.
Giovanni elmosolyodott, és ujjával finoman végigsimított az arcomon.
– És még csak most kezdődik, Viola.
