A pezsgő halkan pezseg a kristálypohárban, miközben
lassan sétálok a bálteremben, egy rokokó kastély csillogó termében. A falakat
aranyozott díszek borítják, a mennyezetet mitológiai jelenetek freskói
díszítik. A hatalmas kristálycsillár ezernyi gyertyájának fénye apró
szivárványokat szór a csiszolt parkettre, ahol elegáns párok suhanó lépteit
követi a zene. A levegőben parfüm illata keveredik a viaszos gyertyák
aromájával, miközben Wolfgang Amadeus Mozart „Menuett és Trio” című darabja
szól a háttérben.
Ruhám halvány rózsaszín selyem, szoknyám abroncsos és
gazdagon rétegzett, csipkékkel és aranyszállal hímzett szegélyei puhán
hullámoznak minden lépésemnél. A fűzős felsőrész szorosan követi az alakom,
aranyszálas díszítése a gyertyafényben finoman csillan. A vállaimat
leheletfinom, áttetsző tüll takarja, amely alig érinti a bőrömet. A hajam
magasra tupírozott, apró gyöngyökkel és rózsaszín tollakkal díszített, ahogy a
kor elegáns stílusa megkívánja. Arcomat finoman díszített maszk fedi: halvány
arany, amelyet apró gyöngyök és csipkék szegélyeznek. Ujjatlan selyemkesztyűt
viselek, és minden mozdulatom visszatükrözi az este eleganciáját.
Kezemben egy kristálypoharat tartok, benne pezsgő
csillog. Az ital apró buborékjai finoman csiklandozzák az ajkamat, miközben
figyelem az álarcosokat. Nézem, ahogy a táncok kavalkádjában a fényes kelmék,
színes maszkok és titokzatos pillantások mind egy különleges történetet
mesélnek.
Egyszer csak érzem, hogy valaki figyel. Felnézek, és
egy magas férfi áll előttem. Arcát fekete selyemmaszk fedi, amely csak a
gyönyörű, mélykék szemeit engedi láttatni. Kabátja ezüsthímzése megcsillan a
gyertyafényben, és ahogy egy lépéssel közelebb jön, könnyedén meghajol előttem.
– Úgy tűnik, egyedül van ebben a csodálatos
forgatagban – mondja lágy, mély hangon.
– Egyedül? – mosolygok rá, miközben szemem
szórakozottan végig pásztázza a termet. – Csak addig, amíg valaki el nem hív
egy táncra.
– Akkor úgy tűnik, hogy megérkezett a pillanat –
válaszolja egy titokzatos mosollyal, és kezét nyújtja. – Engedje meg, hogy én
legyek az, aki elviszi táncolni.
A zene felhangosodik, és a keringő ritmusára kezdek
lépdelni a férfival. Minden egyes lépésünk tökéletes összhangban van, mintha a
tánc örökre a miénk lenne. A maszkja mögött ott vannak azok a gyönyörű, mélykék
szemek, amelyek minden fordulatnál rám szegeződnek. Úgy érzem, ezek a szemek
mindent tudnak rólam, minden gondolatomat, titkomat ismerik, mégis valami
titokzatos fátyol mögé rejtik a sajátjukat.
– Ismerjük egymást? – kérdezem végül, a zene lágy
hullámai fölé emelve a hangomat.
– Talán – feleli, egy pillanatnyi hatásszünet után. –
De az is lehet, hogy csak ma este kell megismernünk egymást.
A szavai egyszerre titokzatosak és megnyugtatóak.
Ahogy a zene lassan a végéhez közeledik, a teremben a többi vendég tapsolni
kezd, de nekem úgy tűnik, hogy a világ megszűnik körülöttünk létezni. A férfi
finoman elenged, egy mély meghajlással, és mielőtt bármit mondhatnék, eltűnik a
tömegben.
Még utána fordulok, próbálom követni, de már sehol sem
látom. A terem fénye lassan elhalványul, mintha a gyertyák lángjai kihunynának,
a zene halk zúgássá olvad, és a tömeg is mintha eltűnne körülöttem.
A következő pillanatban kinyitom a szemem. Az ágyamban
fekszem, körülöttem a reggel tompa fénye. Az éjszaka emléke azonban még mindig
ott lüktet bennem – a tánc, az érintés, a szavak. De legfőképpen azok a
gyönyörű kék szemek, amelyek a maszk mögül rám ragyogtak. A szemek, amelyek még
most is ott ragyognak a gondolataimban, titokzatosak, mintha egy másik világból
jöttek volna. Talán álom volt, talán valami több. De a szemeinek titokzatos
ragyogása örökre velem marad.
