A lelkem suttogja

A szívem lassan dobban,

Fájdalomtól lassan robban,

Elfáradt tele lett sebekkel,

Szomorú fájó reményekkel.

Még van dolgom-e földi létben,

Lelkem suttogja ezt nékem,

A sebek lassan begyógyulnak,

A sejtjeim újra formálódnak.

A szépséget újra látom,

Szemeimmel és lelkemmel pásztázom,

A földi lét értelmet nyer újra,

Múlt, jelen, jövő együtt lett a szívem útmutatója.

A földi létezés

Az élet néha sötét barlanggá válik,

Hideg nyirkos levegőként áramlik,

A fájdalomtól szenvedő ember

a sötétben él, még a fénytől is fél.

Sötét vihar tombol a lelkében,

Villámok cikáznak az elméjében,

Legbelül kiabál, segítségért kiált,

Szerető szíve figyelemre talál.

A fénysugár bevillan a szívébe,

Angyalok suttognak a fülébe,

A fájdalom sötét hernyója eltűnik,

Fényes pillangóként újjászületik.

A sötétség, és fény házastárs,

A jó, és rossz csak játszótárs,

A földi létezés fájdalma nem lesz más,

Mint csodás földi tapasztalás.