Átálmodtam magam ( magyarul)

Nem ebbe a világba való vagyok.

Megpróbáltam maradni,

szelíden, hangtalanul,

de a szomorúság mindig előbb ébredt,

mint a reggeli fény.

A semmim sem maradt –

csak az, amit mögötte találtam:

az elvágyódás.

Itt a Földön csak pillanatokra jó,

mint egy halk sóhaj, amit elvisz a szél.

A test elfáradt,

a lélek fázik ebben a durva világban.

Nem haragszom, nem kérem többé.

Csak látom,

hogy más rezgésen vagyok.

Átálmodtam magam egy gyönyörű helyre,

ahol nincs több fájdalom.

Hol a fény nem bánt, csupán körülölel,

és a víz alatt nem fulladok,

csak ringatózom, mint aki hazaért.

Nem vagyok itt már egészen.

A szemem még nyitva,

de belül… már ott járok.

Ott, ahol a fény hív,

nem harsányan –

csak úgy, mintha mindig is tudta volna:

egyszer majd visszatalálok.

Ha keresnél, ne kiálts.

Csak hunyd le a szemed,

és engedd meg magadnak,

hogy álmodj.

Ott leszek.

Csendben. Létben, szabadon.

Igazán a fényben, újra én.

I Dreamed Myself Away

I don’t belong to this world.

I tried to stay,

gently, silently,

but sadness always woke up first,

before the morning light.

I have nothing left –

only what I found behind it:

the longing.

Here on Earth, it’s good only for moments,

like a soft sigh carried away by the wind.

The body is tired,

the soul shivers in this harsh world.

I’m not angry, I ask no more.

I just see

that I’m on a different vibration.

I dreamed myself away to a beautiful place,

where there’s no more pain.

Where the light doesn’t harm, only embraces,

and under the water, I don’t drown,

I only sway, like one who has come home.

I’m not quite here anymore.

My eyes are still open,

but inside… I’m already there.

There, where the light calls,

not loudly –

just as if it always knew:

one day, I’ll find my way back.

If you search for me, don’t call out.

Just close your eyes,

and let yourself dream.

I’ll be there.

Silently. In being, free.

Truly in the light, once again, me.