Átváltozás

(Saját festményem)

Szikla peremén, mély erdő ölén,

nyirkos csend a puha köpenyén.

Szárnya fénylik, mint titkos igék,

bábként álmodik, s csak remél még.

Moha tapad rá, gyökér öleli,

szívében a fény feldereng.

Várja a szellőt, súgjon valamit,

hogy merjen repülni, útnak indulni.

Benne ég a nap, még fél táncolni,

szárnya alatt reszket álom-háló.

Egy percre még tartja a régi bilincs,

gyönyörű szárnyait lassan bontja ki.

S aztán, mint hajnal könnyű csókja,

kibomlik benne a csoda —

egy pillangó, ki csendben született,

szárnyait kitárja, s mindenki csodálja.

Álmodó

Lelked fénye ragyogva szól,

Belső békéd, mint egy toll.

Nyugodtan pihenj, álmodj szépen,

Szeretet ölel, mindig ébren.

Lelked fénye, tiszta, szép,

Álmok szállnak, halk és mély.

Nyugtató csendben pihenj hát,

Szeretet ölel, álmodban át.

Ragyogó Nő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Nem csak virágok nyílnak ma,

hanem szívek, csendben, halkan.

Lépteid nyomán fény fakad,

mindenben lélegzik általad.

Nem a szirmok adják szépséged,

nem az idő festi arcodat,

hanem az a láng, mi benned ébred,

és fénnyé olvasztja a napokat.

Te vagy a hajnal első csókja,

a szél, mi táncra hívja a fát,

mosoly, egy elveszett dallam,

mely újraírja a régi napokat.

Nem ünnep tesz téged értékessé,

hisz minden nap ragyogsz, mint a Nap.

A lelked az, mi csodát fakaszt,

és fáradhatatlanul csak ad.

Mert Nő vagy – lélekből fakadó varázs,

az élet dallama és tiszta ragyogás.

A Csillag

Megszülettem, és fényből vagyok,

Égi csillag, s az égből figyelek,

Bensőmben ébrednek apró csillagok,

Ők az útmutatók, a léleknek ha bolyong.

Az éj sötétjében, mint tűz, ragyogok,

Lágy fényemmel átölelem a világot,

Nyugalmat hozok, ahogy szétáradok,

A csendben, hol mindenki alszik,

Én vagyok a fény, mi minden szívbe bevilágít.

Szívemben a végtelen szeretet táncol,

Ragyogásom folyton szeretve világít,

Minden sugárban ott egy csepp bölcsesség,

Mi az univerzummal mindent összeköt.

A csillagok nem csupán fények az égbolton,

Hanem élő, isteni szeretet lények,

Hozzájuk tartozom, velük egy vagyok,

Mert felébresztem fényemmel a reményt,

hogy ti is csillagként ragyogjatok.

Csepp fény

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Fájdalmas könnyek hullottak le arcomról,

Szeretetté váltak, mint fénysugár, mi úgy ragyog.

Szellő ölelte őket, vitte, vitte messze,

Szerte szét, hogy érintsék a szíveket,

melyek elvesztek a semmiben.

Megérintik azok szívét, kik szeretetre vágynak,

Kiknek egy csepp fény új reményt adhat.

Ezért kell a fényt sugároznunk, tovább adnunk,

Hiszen minden lélek csodát rejteget,

a szívében ott van valahol az igaz szeretet.

A tükör

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Karolina a tükör előtt állt, tekintetét saját szemeibe mélyesztve, mintha egy elveszett álom foszlányait keresné önmagában. Szíve mélyén valami megmozdult – egy régóta eltemetett, fájdalmasan gyönyörű érzés. Nemcsak a külsejét látta, hanem mindazt, amin keresztülment: a sebeket, a reménytelen éjszakákat, azokat a pillanatokat, amikor a szeretet lángja halványulni látszott.

A tükör sima felszínére meredve egy másik világ sejlett fel. Egy hely, ahol az álmok életre keltek, ahol a szív szárnyra kapott, és a szeretet mindent betöltött. A tükör túloldalán egy végtelen, napfényes mező bontakozott ki, ahol ő és egy kedves lélek kéz a kézben sétáltak. Az álom tiszta és áttetsző volt, mintha nem pusztán vágyakozás lenne, hanem egy mélyen őrzött emlék.

A mező virágokkal borított földjén Karolina mezítláb állt a puha fűben. A nap sugarai aranyfényű fátyolként ölelték körül, mintha a fény minden fájdalmát elnyelné. Szíve könnyűvé vált, a régóta cipelt terhek lassan eloszlottak. Ahogy körbefordult az álombéli tájon, érezte a változás erejét.

Ez a látomás nem csupán menedék volt, hanem egy lehetőség. Egy jel, hogy az élet minden sebet begyógyít, ha engedi. Egy bizonyosság, hogy a szív képes a fájdalmat szeretetté formálni, és újra megnyílni a világ felé.

Ahogy visszatért a tükör képéhez, könnyek gördültek végig az arcán. Nem a bánat könnyei voltak, hanem a felismerésé: a valódi átalakulás belülről indul. Még ha a külvilág változatlan marad is, a lelkében új fény lobbant. Egy fény, amelyet sem a múlt, sem a fájdalom nem olthat ki.

Lassan megérintette a tükör hideg felületét, és ujjai alatt a hűvösség lassan meleget árasztott. A szívében béke született. Elmosolyodott. Tudta, hogy az álmok olykor elhalványulnak, de a szeretet forrása mindig ott rejlik a lélek mélyén.

És ahogy ott állt, tekintetében a remény fénye csillant – egy csendes üzenet, hogy a szeretet soha nem tűnik el, csupán más formában tér vissza. Az álom nem csupán emlék volt, hanem útmutató, amely elvezette a valódi élethez. Egy élethez, ahol a szeretet örökre vele marad.

A fény visszatér

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A fényben Isten arca ragyog,

A sötétségben rejtve vár a titok.

Minden lépésünkben ott él Ő,

Angyali szárnyak, hívó énekük.

Sötét éjben is felragyog a remény,

Mert a fény nem múlik, csak elrejtőzik.

Angyalok vezetnek, mikor eltévedünk,

A szeretet örökké visszatalál hozzánk.

Isten szava a csendben hallható,

A sötétség fátyla átszellemül,

Angyalok érintése, mint puha ölelés,

Fényként visszatér, s szívünk újra él.

Fénylő remény

Szerencse hull rám, mint gyöngyöző eső,

Öröm nevetése cseng, szívemhez nő.

De a bánat árnya néha utolér,

Halkan suttog, s szívem mélyére tér.

Mégis minden perc egy új kezdet,

Hol a nap felragyog, és szívem megpihenhet.

Szerencse, öröm, bánat kéz a kézben jár,

E három adja az élet legszebb varázsát.

Szerencse nem más, mint fénylő remény,

Hogy a sötétben is van egy tiszta fény.

Ölelés, mely átsegít minden viharban,

Hit, hogy boldogság vár még a holnapban.

Te vagy a dallam

Te vagy a dallam, mi szívem mélyén szól,

lágy, mint tavasz, mi vágyakat ébreszt,

a lelkemben minden hangod otthont talál,

minden napom fénybe borul tőled.

Te vagy a dallam, mi most csendet teremt,

szavaidban ott rejtőzik a világ,

mint hűvös eső, mely fájdalmat old,

új reményt hozol, ha karjaidban élek.

Te vagy a dallam, mely most örökké zeng,

visszhangozza minden gondolatom,

szeretettel hívsz, elvezetve fényhez,

hol a fájó emlékek elhalványulnak.

Örök pillanat

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

 

A tudatosság nem gondolat, nem szándék,

nem a kérdések és válaszok játszmája.

Létezés – határtalan, időtlen,

amely minden pillanatot magában foglal.

Az élet nem csupán születés és elmúlás,

hanem a lét pulzáló igazsága,

egy szikra, amely soha nem alszik ki,

még a csend legsötétebb mélyén sem.

A szeretet nem keresés,

nem valaki vagy valami,

hanem a létezés tiszta igazsága,

a mindenség ölelése, ahol nincs elkülönülés.

Tudatosság. Élet. Szeretet.

E három nem különálló,

csak egy végtelen, mozdulatlan tenger,

amely egyszerre minden,

és még annál is több.

Örökké a mennyekben

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Szemedben csillagok fénye ragyog,

szívedben dallam, égi titok.

Ölelésed, mint lágy szellő, suhan,

szerelmünk örök, nem múlik soha.

Idő nem számít, nincs múlt, se jelen,

csak a végtelen ég, és benne a szerelem.

Lelkünk egy dallam, fényben lebeg,

a mennyek kapuján túl is veled.

És ha a földi lét csenddé simul,

angyali szárnyunk az égbe indul.

Fényként ölelünk csillagot, holdat,

boldogan élünk, összefonódva.

A SZERETET

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Füst száll az égre, a föld megremeg,

gyermekek sírnak a romok felett.

Eltűnt a holnap, csak csend maradt,

a szél viszi messze a könnyeket.

Anyák ölelik üres álmukat,

a múlt helyét csak por lepi el,

s a háború sötét árnyéka

a szívek mélyére hatol.

Mondd, miért hull ennyi könny?

Miért születik gyűlölet?

Hisz a szív nem harcot keres,

mert szeretetre született.

Van egy szó, mi falat dönt le,

egy érintés, mi sebet gyógyít,

egy láng, mi fényt hoz az éjbe,

s minden szívet újra nyit.

A szeretet az, mely győzni fog,

A világot átöleli teljesen,

A szívekben nem létezik más,

csak a tiszta, őszinte SZERETET.

A csodálatos gyógyulás

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Kellemes nyári délután volt. A nap aranyló fénye lágyan simogatta Franciaország egyik gyönyörű tengerpartját. Jézus csendesen sétált a part mentén. Bejárta már a világ számos táját, de ehhez a helyhez mindig visszatért. Volt benne valami különleges – a tengerpart, a homok, a napfény és a levegő tisztábbnak, finomabbnak tűnt, mintha maga a Nap is szelídebben ragyogna itt.

Leült a homokba, figyelte a hullámokat, és hallgatta a tenger nyugtató morajlását. Egy pillanatig nem gondolt semmire, csak élvezte a természet szépségét.

Ekkor gyermeki nevetésre lett figyelmes. Egy ötéves forma kislány szaladt vidáman a tengerparton, hosszú szőke haja lobogott a szélben. Mellette egy kutya ugrándozott boldogan. Együtt játszottak, mintha semmi más nem létezne a világon.

Jézus felállt, és figyelte őket. Ahogy a kislány közelebb ért, látszott, hogy arca torzan fejlődött, egyik keze béna volt. Mégis, a gyermek szemében nem volt szomorúság, sem fájdalom – csak tiszta öröm és szeretet.

A kislány megállt előtte, és kedvesen így szólt:

– Szeretnél te is játszani a kutyusommal? Szívesen odaadom neked. Tessék!

Jézus elámult. A gyermek arcának torzulása, mozgásának nehézsége nem zavarta őt, de az még inkább megérintette, hogy a kislányt sem zavarta saját testi hibája. Sugárzott belőle a szeretet, a tisztaság, a feltétel nélküli elfogadás.

Jézus felemelte a kislányt, és ekkor valami különleges történt. A szívében az isteni szeretet határtalan ereje áradni kezdett. A szeretet fénye átjárta őt, majd finoman megcsókolta a gyermek homlokát.

Abban a pillanatban a kislány meggyógyult. Arca kisimult, keze erőre kapott. Jézus magához ölelte, majd letette a földre.

A kislány hazaszaladt, ahol szülei döbbenten nézték.

– Mi történt? – kérdezték izgatottan, miközben magukhoz ölelték.

A gyermek csillogó szemekkel mesélte:

– A parton találkoztam egy bácsival. Felemelt, megpuszilta a homlokomat, és hirtelen furcsa melegséget éreztem. Mindenhol fényeket láttam. Aztán letett és elköszönt. Csak annyit mondott, hogy „köszönöm neked”. De nem tudom, mit köszönt meg…

A szülők hallgatták, és könnyeikkel küszködtek. Boldogok voltak, hogy gyermeküket egészségesnek láthatják. Meg akarták köszönni a csodát, de amikor a partra siettek, Jézus már nem volt ott. Továbbindult.

A szeretet ereje a legnagyobb gyógyító erő. A kislány ártatlanul tiszta lelke és boldogsága, amely nem függött testi állapotától, mélyen megérintette Jézust. Amikor a gyermek észrevette, hogy keze ép, és arcát a tenger tükrében meglátta, hálásan Jézusra nézett. Szólni nem tudott, de szeméből minden érzés kiolvasható volt.

Jézus mosolygott, majd boldogan folytatta útját tovább.

Tűz-Angyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lángok emelkednek,

szikrák táncolnak az égben,

a Tűz Birodalmába lépek.

A kapu tárul előttem,

csupán egy vöröslő ölelés.

Ahogy beléptem,

minden, ami emberi, eloszlik,

és a tűz átformál,

mint a tűző nap, mely éget,

de formálja a földet.

A földi test elhamvad,

a lélek könnyedén emelkedik,

mint szálló arany füst,

angyali szárnyakra lel.

A lángok nem égetnek,

csupán szelíden karolnak,

mint egy szerető kéz,

mely örökre átölel.

Itt, a tűzben,

minden, ami fáj, eltűnik.

A test elporlad,

de a lélek örök.

És amikor már nem marad semmi,

csak a fény és a csend,

angyalok karja ölel,

és már nem vagyok más,

csak a Tűz Angyala,

a végtelen lángok tiszta szívében.

Tiszta Lélek

 

A tiszta lélek, mint égi fény,

Sérthetetlen, mint az időtlen táj,

Összetörhetetlen, mint a csend,

Mert tiszta fény, és szeretet, mi éltet,

Mi mindent átölel, és meggyógyít.

Szavak, mikor tiszták, a szívbe csengenek,

Tettek, melyek szívből jönnek, sosem felednek.

Lélekben rejlik a tiszta csend,

Gondolatok, mik nem káoszt teremtnek,

Szemekben tükröződik a tisztaság,

Érzések, mik nem hazudnak, csak ragyognak.

Tisztaság, mint a friss hajnal pírja,

Nem kér, csak létezik, és az igazságot hirdeti,

A szívben, lélekben örökre ott marad,

Értéke a legdrágább kincs, mely kimondhatatlan.

Mint a hajnal ragyogása, tiszta és szelíd,

A lélek nem védelmezi önmagát,

Szeretetet nem kér, csak ad,

Fényében minden árnyék elhalványul,

És semmi sem veszélyezteti,

Mert ő az örök tisztaság, az örökkévalóság.

A semmi

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A létezés csodája

születik a semmiből,

hol nincsen súly, csak könnyedség,

nincsen idő, csak a tiszta lét,

az egység és a fény.

Minden egy, minden szabad,

mint a szél, mely csak lengedez,

csak táncol.

A tudatosság fényes hajnal,

egy rezdülés, amely mindent ölel,

és benne minden él.

A semmi – az a szent hely,

ahol minden megszületik,

ahol a szabadság létezik.

Ott vagyunk mind,

ott vagy mindig,

a létezés könnyű titkában.

Eggyé válok a semmivel,

a határtalanság ölelésében.

Minden vagyok, és mégis semmi,

szétszórt fény.

Szabad vagyok, mint a szél,

mint a csend, a mindent átölelő végtelen fény.

Álarc mögött

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Farsangi éj, hol minden arc gazdát cserél,

álarcok csillannak pislákoló fényözönben.

Kavarog a tánc, nevetés zsong,

de legbelül a csend titkokat bont.

Játszunk és nevetünk, sodor a zene,

de kit rejt a maszk, ki a lélek gazdája?

Ha lehull a lepel, mit lel odabent?

Sötét árnyékot, fényt, igaz emberi lényt?

Az álarc mögött mindent szabad,

álmodhatsz rangot, szerepet, hatalmat.

De mikor a hajnal átvág az álmokon,

kivel találkozol azon a hajnalon?

A ragyogó maszk könnyed, de súlya, mint a kő,

mert elrejti azt, mi igaz, mi valódi élő.

Könnyebb táncolni, könnyebb takarni,

mint vállalni azt, ki igazán te vagy.

Véget ér a farsang, az álarc lehull,

a terem elcsendesül, hajnal érint,

s ott áll az ember, tükörbe néz,

és vajon mit lát? A valódi énjét?

Vagy a hamis tükörképét?

Miért?

Miért hull a könny, mint egy megtört égbolt,

melynek súlyát senki sem érti?

Szívem rianásai szólnak, de a szeretteim nem értik.

Hangtalan záporban állok,

s kérdezem: vajon más vagyok?

A bánat fojtogat,

mintha idegen földre születtem volna,

ahol minden lélek egy nyelven szól,

csak én beszélek a szív csendjén.

Talán hiba vagyok,

egy eltévedt dallam egy régi zenében?

Sírva próbálok magyarázni,

de minden szavam visszhang,

csak a semmi felel,

és a szívem, mely lassan megszakad.

Miért nem értenek?

Talán azért, mert más vagyok,

mert a mélységet látom, ahol ők a felszínt?

Mégis, a könnyeim között,

a fájdalom rejtekén,

ott lapul valami,

valami, amit ők nem látnak.

Egy szív, mely érzi az eget,

a csendet, a mindent.

De vajon elég ez?

Vagy csak egyedül maradok,

mint egy elszakadt árnyék,

mely sosem kapja vissza a fényét?

Múlt könnyei

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Fájdalom ölelt át sok éjjelen,

Vak szerelem volt az életem.

Könnyek hullottak, halkan, némán,

Álmok foszlottak csillagfény-éjszakán.

Szívemen és szememen köd fátyol ült,

Örök ködben léteztem,

Még ha fájt, is szerettem,

Minden lélegzetet miatta vettem.

Becsapott szavak mély sebet hagytak,

Összetört a szívem, mit elragadtak.

Múltam titkai suttogva fájnak,

De már nem rabjai a csalfa vágynak.

Álmomból végül felébredtem,

A hajnal fényében reményt leltem.

Könnyeim már a múlt, tovatűnt,

S a szívem újra fényre gyúlt.

Álom vagy valóság?

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Csak álom volt, mit életnek hittem?

Ha felébredek, vajon mit érzek szívemben?

Békét, fényt vagy sötét árnyat,

Szebb jövőt, mi mindent áthat?

Reméltem, hogy más világ vár,

Hol nem bánat és fájdalom jár,

De ha ugyanaz köszönt rám,

Mit ér ez a csúf valóság?

Hiszen nem éltem, csak vártam,

Fényt kerestem, homályban jártam.

De most kérlek, mondd meg nékem:

Álom volt csak, vagy valós élet?

Ha álom volt, hát égi fény,

Ha valóság, szomorú tény.

Álmodom tovább, csendben, bátran,

S valóság kél a csodák álmában.