a földi lét halk elengedése.
Fájdalom, szenvedés lassú oszlása,
mint árnyék, ami végül elhalványul.
Lennék rózsaszirom, mit a szél magával visz,
szellő, mely nyomot sem hagy maga után,
egy falevél, amit az ág könnyek nélkül ereszt,
esőcsepp, mely elvegyül a Föld ölében,
hópehely, aki boldogan olvad –
bármi, csak nem ember.
Mert ha nem szeretnek, mi értelme az életnek?
Üres marad minden nap,
mintha szívem helyén csupán
egy kő volna.
A szeretet ott van mindenben, tudom,
egy fűszálban is, ha szívem nyitva áll.
És adok, mert van miből,
de néha kell, hogy kapjak is:
egy mosolyt,
egy ölelést,
egy érintést, ami megerősít.
Mégis, ha ez hiányzik,
mi értelme az útnak?
Talán csak az elmúlás könnyűsége vár,
a szellő szárnyán lenni valami más.
Bármi lennék, csak nem ember,
hiszen szeretet nélkül mindenki csak félember.
