Homályba von mindent, a szépséget rejti,
tejfehér fátyol, mely mindent betakar.
Színe nincsen, csak súlya van, súlya a csendnek,
mely lassan ereszkedik a tájra, mint a szándék,
lassan, puhán, mégis mindent áthatva.
Elveszi a formákat, a vonalak keménységét,
széleit megpuhítja, majd elnyeli az időt is.
E csipke finom burkot, mely nem sejt semmit,
csak a jelen ürességét,
s mögötte, rejtve a valódi világot.
Lebegő fátyol, mely önnön titkával terhes,
átölel mindent, és végtelent,
ködbe bújtatva születik újjá a csend,
bármi megtörténhet benne, mert nincsen sem vég, sem kezdet,
csak a halvány tünemény – s mögötte a rejtett világ.
Lassan tűnik el, mint szélben a pára,
s előttem áll a valóság világa.
Homályt hoz hogy tisztábban lássak,
csendből szülessen meg a látomás varázsa.
/A képet mesterséges intelligencia készítette./
