A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fák. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fák. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. március 6., csütörtök

Néma szeretet



(A képet mestreséges intelligencia készítette.)

Nézem a gyönyörű fákat, melyek koronájukkal a felhőket súrolják. Büszkén állnak, időtlen méltósággal. Átvészelik a tomboló viharokat, elviselik a perzselő napsugarakat, és némán hordozzák a tél súlyos hóleplét. Nem kérdeznek, nem panaszkodnak. Csak állnak mozdulatlanul, őrizve az erdő csendjét. Ágaik otthont adnak az erdei állatoknak, menedéket a madaraknak, árnyékot a vándornak. Oly természetesen adnak, mintha semmi más dolguk nem lenne ezen a világon.

Talán jobb lett volna, ha a lelkem egy fában születik meg. Akkor nem kellene ennyi fájdalmat átélnem. Nem várna el tőlem senki semmit, nem kellene megfelelnem senkinek. Nem szakadna meg a szívem a világ ridegségében, nem érné lelkemet annyi seb. Csak állnék némán, gyökereimmel mélyen kapaszkodva az anyaföldbe, és csendesen figyelném az idő múlását.

De még egy fa sem él hiába. Mert a fák nemcsak állnak – ők is adnak. Gyökereikből táplálják a fiatal, erőtlen hajtásokat, táplálékot, energiát küldenek a beteg ágaknak. Nem kérnek cserébe semmit, nem várnak hálát. Nem vágynak elismerésre, nem követelnek figyelmet. Csak szeretnek. Feltétel nélkül, tisztán.

Oly kevesen vannak a világban, akik így szeretnek. Akik nem vesznek el a saját fájdalmukban, akik nem várnak viszonzást. Bevallom: nekem ez a világ túl durva. Néha úgy érzem, mintha a lelkem törékeny üvegből lenne, amelyen egyre több repedés fut végig.

Hiszem, hogy nekem is ezt kell megtanulnom. Úgy szeretni, ahogyan a fák. Elvárások nélkül, szavak nélkül, csupán a létezésemmel. Nem remélni semmit. Csak adni.

Talán egy nap sikerül... és nem várom el, hogy engem is szeressenek.

2025. február 26., szerda

Tavaszi szellő



Két galamb ül egy ág hegyén,
szellő ringatja könnyedén.
Virágzó fák közt fény ragyog,
pillangók tánca tavaszt hoz.
A tavasz lágyan rám nevet,
suttogja: élni érdemes.
Szívekben ébred új remény,
s a dallam száll a fák ölén.
Lágy illat száll a fák alatt,
rügyekben titkos szó fakad.
Két galamb röppen, száll tova,
szerelmük él, s viszi a szél.

2024. december 21., szombat

Isten érintése


(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)


A tél, mint egy titkos festőművész,
Fehérre festi a tájat, s csendet varázsol.
A fák, mint bóbiskoló szobrok,
Ágaik közt álmodnak a hópelyhek.

A fák gyökereik mélyén titkot rejtenek,
Csendes álmok közt fényben fürödnek.
Várják, hogy a tavasz újra hívja őket,
De most pihennek a hófehér időben.

A hópelyhek, mint angyalok érintései,
Leheletük a csendet táncoltatja.
Titkokat hozva, az égi mennyből,
Isten érintéseként lágyan leszállnak.

A szél, mint egy titkos dal,
A fáknak suttog, vén kérgeikben öreg történeteket keres.
Fehér füstként érinti meg az éjt,
Miközben a hó, mint halk mosoly,
Ölelgeti a földet szeretetben, csendben.

A fák mélyebb álmát a tél hívja életre,
Mikor a keze mindent elcsendesít.
A hideg nemcsak fagy, hanem melegség is,
Mely a természet mélyén álmodozva létezik.

2024. december 14., szombat

Az erdő szimfóniája

 


A reggeli nap finom fénnyel szórta be az erdőt, mintha aranyporral hintette volna be a fákat. Az árnyékok hűvösen táncoltak a földön, a levelek között átszűrődő fények remegtek, ahogy a szellő megborzolta az ágakat. Egy kis patak csörgedezett nem messze, lágy hangja mintha régi meséket suttogott volna a köveknek és a fűszálaknak.
Leültem a patak partján egy sima kőre, amelyet az idő és a víz simára csiszolt. Hallgattam, figyeltem. Nem a szokványos figyelem volt ez, nem csak a fák zizegését, a madarak dalát hallgattam – valami mélyebbre próbáltam hangolódni. Tudtam, hogy az erdő tele van történetekkel, ha elég csendes vagyok, talán megérthetem.
A patak először csak szelíd csobogásával szólalt meg, mintha üdvözölne.
– Ülj csak le – mondta halk zeneiséggel. – Engedd, hogy a gondolataid elcsituljanak, mint ahogy én csendesen továbbfolyok. Érzed, ahogy a belsőd is kisimul?
Bólintottam, és a víz tükrében megpillantottam saját arcomat. Nem úgy nézett vissza rám, ahogy megszoktam. Nyugodt volt, tiszta. A patak tovább suttogott:
– Minden kő, amit magamban hordok, egy történet. Lásd azt a kis kavicsot ott a partomon! Millió év alatt formálódott, míg végül itt talált otthonra. Ha figyelsz, elmeséli neked az utat, amit megtett.
Kezembe vettem a kavicsot. Hideg volt, sima, és mintha pulzált volna. Becsuktam a szemem, és hirtelen képek villantak fel előttem – hatalmas hegyek, dörgő lavinák, vad folyók. Éreztem az idő súlyát, a változások erejét. Egy apró kavicsban ott volt a világmindenség története.
A fölöttem hajló tölgyfa lombja megrezdült.
– Érezlek téged! – szólt mély, bölcs hangon.
– Tudod, hogy minden lélegzeteddel hozzám kapcsolódsz? A te levegőd az én létezésem gyümölcse. Mi együtt létezünk, nem külön. Nem vetted észre eddig?
Elmosolyodtam. Az igazságuk nyilvánvaló volt, mégis olyan könnyen elfelejtettem. A fa ágain madarak ültek, daluk szállt a szélben.
– A dallamaink a világ ritmusát követik! – trillázta az egyik kis rigó. – Hallgasd meg a szívverésed, ugyanaz a dallam szól ott is.
Úgy éreztem magam, mint egy hangszer, amelyre eddig senki sem figyelt, de most, ebben a pillanatban valaki rálelt, és megszólaltatta. Az erdő szimfóniája szárnyalt körülöttem, és hirtelen ráébredtem, hogy mindig is ott voltam ebben a zenében. Csak most hallottam meg, hogy az én hangom is ott rezeg benne.
Hirtelen a szél suhant át a tisztáson. Mintha kezek simították volna végig a bőrömet, felborzolta a fűszálakat, meghajlította a virágokat. A szél suttogva szólt:
– Én vagyok a hírnök. A világ minden szegletéből hozom a történeteket. A sivatag homokjától az óceán mélységéig, minden helyen ott vagyok. Hallod ugye, hogy szólok hozzád?
Ahogy lehunytam a szemem, éreztem, hogy valóban minden hangban, minden rezdülésben ott rejlik egy üzenet. A virágok illatával mesélték el a föld gazdagságát. Egy kék szitakötő szárnyainak suhogása a tó csendjét hozta elém.
A belső csendemből előbukkanó kérdésem halkan hangzott el:
– Mit tanítasz nekem, erdő? Miért szólítasz így magadhoz?
A patak, a fák, a szél, és a madarak egyszerre válaszoltak:
– Azért, mert te is része vagy ennek a nagy harmóniának. Csak úgy értheted meg, ha meghallgatod, ha igazán figyelsz. A világot nem uralni kell, hanem részeként élni benne. Nézd, tanuld, és éld meg a csendet.
Amikor ezeket a szavakat hallottam, minden kétség, minden kérdés elhalkult bennem. A szívem lassan, egyenletesen vert, mintha a patak ritmusát követné. A lélegzetvételeim könnyűek lettek, és éreztem, hogy a vállaimról lehullik valami nehézség, amit talán már évek óta cipeltem. A testem nem volt már elválasztva az erdőtől – a kezeim, lábaim a gyökerekkel fonódtak össze, a levegő, amit belélegeztem, az erdő tüdejéből érkezett.
Ahogy ott ültem, úgy éreztem, mintha egyre mélyebb kapcsolatba kerülnék az erdő minden lakójával. Nem voltak többé különálló dolgok – minden egyetlen nagy élőlény része volt, egyetlen nagy szimfónia. És én is ott voltam a dallamban, a része voltam.
Amikor felálltam, a nap már magasan járt. A patak vidáman csobogott, a fák levelei halkan susogtak, mintha búcsút intenének. A zsebemben ott lapult a kavics, egy apró darabka az erdő végtelen történetéből. Tudtam, hogy a szavak, amelyeket hallottam, nem hagynak el soha. Mindig ott lesznek, ha elcsendesedem, és újra hallgatni kezdek.
Ahogy visszanéztem a lombok árnyékába, egy csendes ígéret született bennem: sokszor visszatérek még ide. Az erdő nem siet, nem sürget, türelmesen vár majd rám. Tudtam, hogy bármikor, amikor újra meghallom a patak csobogását, a madarak dalát vagy a szél suttogását, az erdő szimfóniája újra körülölel majd, és én ismét a része lehetek.

2024. november 18., hétfő

Csendes táj

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


A csend olyan rejtett nagy kincs,
Melyhez fogható talán nincs.
A tó partján, míg lépdelek,
Lelkem mélyén béke lebeg.
A hegyeket köd rejti el,
A tó tükre csendben figyel.
A lombok színe ragyogó,
S álmodik a táj, ringató.
Sétálok a partján halkan,
Csak érzések hívnak lágyan.
Szívem mélyéről eljönnek,
Halkan szólva üdvözölnek.
A csendben válasz érkezik,
Lelkem régóta keresi.
Ott leltem rá, nem kerestem,
Szívem mélyebb rejtekében.

2024. november 5., kedd

Őszi csend

Szív hegedűjén pendül a bánat,
ahogy az őszi pára lassan leül,
falevelek közt bújik a csend,
és a szél halkan sóhajt, egyedül.
Bús az avar, fáradt arca ráncos,
emlékezik, mesél a múltról,
ahogy lassan megérik minden érzés,
s belehull a mély, csendes magányába.
Köd szitál – ölelésbe fonja az erdőt,
puhán takarja a fák ágait,
tél közeleg, s halkul a világ,
a madarak álomként szállnak tovább.
A fák, bölcs tanúk, susogják halkan,
hogy az elmúlás nem vég, csak egy kezdet,
águkon csend fonódik, mint végtelen dallam,
míg a szél viszi, gyengéden, egyre messzebb.
Nyugalom kúszik szívünk rejtekébe,
a béke csendje szavak nélkül zenél,
hiszen minden ágon ott zúg a múlt,
az élet halk, mégis örök dalt mesél.
A köd lassan oszlik, halkan tűnik el,
a napfény bekúszik a fák közé, szelíden,
de melege már csak emlék a levélnek,
s az erdő hallgat, ahogy a tél kopogtat,
fagyos ujjaival csendet hoz, végtelent.

2024. október 31., csütörtök

Elmúlás

Sétálok a megsárgult faleveleken,
A fák között, melyek még szépen tündökölnek,
Pompáznak megannyi ezernyi színekben.
Egy falevél a kezembe hull éppen.
A fák susogása zene a füleimnek,
A hulló falevelek az elmúlásról beszélnek.
Tenyeremben hullva egyikük elmondja:
Az elmúlás szomorú, szúr mint a töviskoszorú.
Mint ahogy a fák télen megpihennek,
Álmukból tavasszal újra felébrednek,
A szív is elfárad, megújulásra vágyik,
A szeretettől újra pompázva virágzik.

2024. október 29., kedd

Erdő szíve



Sétálok a fák között,
a csend, mint takaró, körbefog,
lábam alatt zizeg az avar,
napfény játszik, levelek közt cikázik.
Ez az a hely, hol a lelkem megpihen,
ahol fák átkarolnak szelíden,
a levegőt mélyen lélegzem,
a napfény lágyan, puhán megérint.
Lelkem a fák között táncot jár,
sóhajom messzire elszáll,
illatok surrannak titokban,
hoznak nyugalmat, halk gondolatban.
A lombokon át tör rám a napfény,
bennem is feloldódik mindaz, ami nehéz,
a lelkem könnyedén szárnyra kel,
s a Föld mélyéből az erő átölel.
Csend vesz körül, az erdő pihen,
fények, fák, illatok mind egyszerre,
együtt lélegzünk, együtt vagyunk,
szépen lassan összeolvadunk.

2024. október 9., szerda

Erdő, Aurora Amelia Joplin és Szőcs Éva közös verse

 


Van egy csodás hely a neve erdő:
Melybe ha belépsz,a szíved megnő,
szeretettel és nyugalommal,
Tündérek ölelnek két át két karukkal.
Tündéreknek dalla ott szól,
leleked velük együtt táncol,
Ölelésük ,kedves hangjuk,
erdő fáinak viszhangjuk.
Tündértánc mindent elmond,
szívem ritmusára dalol.
Körülöttünk a világ csodás,
az erdő beszél, lágyan zenél.
Suttog erdő minden fája,
levelek pörögve szállnak,
Lelkem tündérekkel járja
örök mesék legendája.

2024. július 26., péntek

Mennyei szépség




Szerelmes vagyok a természetbe –
A fákba, a virágokba, a felhőkbe,
A napfelkelte aranyló paplanjába –
A reggeli szellő lágy simogatásába.
Harmatcseppek csillognak a reggeli fényben,
A madarak éneke szól a szívemben,
A bárányfelhők mögött a Nap aranyban ragyog –
Csodálom mindazt, amit Isten adott.
Szerelmes vagyok a természetbe –
Hiszen minden nap új ajándék!
Festői szépség, természeti csoda –
Ilyen mennyei szépséget csakis Isten alkothatott.

2024. május 18., szombat

Újjászülettem..


Újjászülettem, mint a felkelő Nap,
Elengedtem fájdalmaimat a minap,
Rajzolok helyette csoda szép jövőt,
Melyet a valóságomba beleszövök.
Fürdök a melengető Nap sugarában,
Mely, a szívemben bizsereg egyfolytában,
Szemeimmel másként látom a világot,
A szívemmel érzem a valóságot.
Üdvözöl a lágy szellő, simogatja arcomat,
Suttognak a fák, bölcs gondolatokat,
A Földanya is meséli a régi emlékeket,
És én, hallgatom csendben a csodás üzeneteket.



2024. február 12., hétfő

Csodaszép madárka

 

Repül a csodaszép madárka,
Két pici szárnyát kitárva
Felhők között, szelek szárnyán
csak repül, csak repül.
Felhők habját súrolva,
Szelek szárnyán suhanva,
Patakoknak, fáknak a mindenségnek dalolja a sok szépséget?
Ha eljő az éjszaka, és
felragyog a csillagok hada,
Ő akkor is énekel szüntelen,
Szép dalát a szellő viszi,
viszi sebesen a végtelenbe, a világmindenségbe.
Dalol, énekel gyönyörű dallamot,
mely megérint Földet és csillagot,
A nyitott emberi szíveket megtölti tisztasággal, békével,
lelket simogató mennyei zenével.




2024. február 11., vasárnap

Tavasztündérek

 



Amikor a tél kipihente magát,
A természet álmából felébred,
A tavasztündérek nagyon serénykednek,
Éjjel nappal a természetet készítik,
a tavaszt ismét elő idézik.
A kis tündérek a fűszálakat átfésülik,
a színeket életre keltik,
Újra ragyogó zölddé, puhává lesznek,
hogy apró állatoknak otthonná legyenek.
A virágok szirmait varázskrémmel bekenik,
hogy illatozzanak, ragyogjanak,
a méheknek készen álljanak,
A fákat is meghintik a szeretet energiájával,
hogy bátran nőjenek,
az állatok menedéket reméljenek.
Tavasszal minden színesebbé válik;
virágzó rétek, a pillangók, a méhek
Együtt léteznek a csodás édenben,
Illatok varázsa száll a mindenségen,
hiszen a tavasztündérek suttogása,
édes energiája, a természetet
újra életre varázsolja.