Mosoly a világra

Megértettem, oly sok év után,

miért is éltem én igazán;

ki voltam, s ki lettem,

miért léteztem, s csak túléltem.

Sok fájdalom, szelíd öröm,

mind tapasztalás volt, semmi több.

Elértem mindazt, mire vágytam,

s közben önmagamra találtam.

Megtanultam szívből szeretni,

odaadóan, csendben érezni,

mosolyt csalni mások arcára,

szerető szívvel mosolyogni a világra.

Kimondatlan szavak

Az asszony minden hajnalban elindult az erdőbe. Hajlott hátán ott volt a rőzseköteg, karjai vékonyak, de mozdulatai megszokottak voltak, mintha ez a teher tartaná egyben. Nem szólt senkihez, csak lépkedett némán.

A faluban sokan találgatták már: miért gyűjt még mindig rőzsét? A férje meghalt, a fia pedig messzi országba ment.

Egy nap egy idegen vándor szólította meg az út szélén:

– Mondja, miért cipeli maga ezt a sok rőzsét?

Az asszony ránézett, szemében valami fáradt bölcsesség ült.

– Minden ág, amit hazaviszek, egy szó, amit sosem mondtam ki.

A vándor értetlenül állt, de az asszony már továbbindult.

Este, amikor senki sem látta, a kunyhója mögé ment, ahol évtizedek óta rakosgatta a száraz rőzséket. Leült, mint mindig, és kihúzott egy-egy rőzseágat, elnevezve őket, majd elkezdte mondani:

– Bocsáss meg! – Vártalak. – Ne menj el. – Szerettelek.

Az ágakból csendesen rakott tüzet. Nem a ház melegéért, hanem azért, hogy elégesse mindazt, amit kimondani nem volt bátorsága.

Az utolsó estén a szomszédok füstöt láttak szállni, magasabbat, mint máskor. De mire odaértek, a kunyhó már üres volt.

Csak egy kupac hamu maradt a helyén, benne egyetlen kőre vésett szó:

Megbocsátottam.

És senki nem értette, hová tűnt az asszony – mintha vele együtt minden el nem mondott szó is elszállt volna.

Síró szív

Belefáradt a szív a viharba,

szélbe kiáltott álmai elcsitultak.

Félelem feszül a csend határán,

s a lélek fuldokol, a mélybe húzva.

A test csak árnyék – falak közé zárva,

s a fájdalom lassan szirmot bont,

mint dércsípte rózsa egy hűvös reggelen,

mely még hinni akar a Nap csókjában.

De valahol egy rejtett pillanatban

egy halk sóhaj átszövi az eget,

s a síró szív, amely már feladni készült,

megremeg – talán valaki még engem is szeret.

Csepp fény

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Fájdalmas könnyek hullottak le arcomról,

Szeretetté váltak, mint fénysugár, mi úgy ragyog.

Szellő ölelte őket, vitte, vitte messze,

Szerte szét, hogy érintsék a szíveket,

melyek elvesztek a semmiben.

Megérintik azok szívét, kik szeretetre vágynak,

Kiknek egy csepp fény új reményt adhat.

Ezért kell a fényt sugároznunk, tovább adnunk,

Hiszen minden lélek csodát rejteget,

a szívében ott van valahol az igaz szeretet.

Milla a lila cica

Az elhagyatott ház, amelyben Milla született, már régóta elfeledett volt. Az ablakok betörtek, a falak omladoztak, és a kertben a fű mindenfelé kinőtt, mintha a természet igyekezett volna eltüntetni a nyomokat. A kis cica egy hideg és szomorú reggelen látta meg a világot.

Az anyukája, aki fehér színű, szép és ápolt cica volt, meglepetten nézte újszülöttjét. Milla szőre ugyanis más volt – lila, mint a levendula virága, mintha a naplemente színei belé olvadtak volna.

– Miért vagy ilyen más, kicsim? – suttogta az anyukája, miközben gyengéden megérintette a kis cica hátát. – Nem olyan, mint a többi. Miért nem lehettél olyan, mint ők?

Milla apró fülei megemelkedtek, de nem értette a szavakat. Ő csak érezte, hogy valami nincs rendben. – Miért olyan furcsák a többiek? Miért nem örülnek neki?

A testvérei, akik mind fehér, szürke vagy fekete színűek voltak, egyre inkább elhúzódtak tőle. Milla próbálta megérteni, de a bántó suttogások és a tekintetek egyre jobban fájtak neki.

– Miért más a szőröm? Miért nem lehetek olyan, mint a többiek? – kérdezte magától, miközben az anyukája szomorúan nézte őt. Az anyukája nem is ölelte meg úgy, mint a testvéreit, mintha csak a külsejét nézte volna, és nem a kis cica szívét.

Egy nap, mikor az anyukája kivezette a testvéreit az udvarra, hogy bemutassa őket a gazdának, Millát otthagyta a romos házban. Az anyuka szomorúan nézett rá, és egy szó nélkül elindult.

– Miért hagytál itt, anyu? – kérdezte Milla halkan, de válasz nem érkezett. Várt, és várt, de az anyukája nem tért vissza. A kis lila cica szíve szomorúan megérintette az üres helyet, ahol eddig az anyukája volt.

– Ha engem nem szerethetsz, akkor elmegyek. Megtalálom azt a helyet, ahol végre szeretnek! – mondta elhatározottan, miközben a ház ajtaján kilépett, és az omladozó udvaron keresztül az erdő felé indult.

A fák között hűvös szél fújt, és a talaj sötét volt, mint a bánat, amit Milla szívében érezett. Minden egyes lépésnél úgy tűnt, hogy a fájdalom egyre nő, ahogy a kis cica próbálta megérteni, miért hagyta el őt az anyukája.

– Milyen furcsa... Miért van az, hogy a szőröm lila? Emiatt engem senki nem szeret... – gondolta, miközben egyedül vándorolt a sötét erdőben. A napfény alig hatolt át a fák lombjain, és a szél hangja mintha a kis cica fájdalmát tette volna még erősebben érezhetővé.

Órák teltek el, miközben Milla egyre fáradtabbá vált. A szomjúság és éhség egyre jobban gyötörte, és úgy tűnt, hogy minden egyes lépéssel távolabb kerül a világtól, amelyet valaha ismert. Ekkor, mikor már teljesen elkeseredett, egy elhagyatott udvarra tévedt, ahol egy foltos kutya ült a fűben.

Milla fáradtan megállt, és amikor ránézett a kis tócsára, ami az udvaron állt, észrevette a saját tükörképét. A vízben a lila bundáját látta, mintha minden egyes tincs másképp ragyogott volna, mint a többiek.

– Ez tényleg én vagyok? – kérdezte magától. A szemei tágra nyíltak, miközben még mindig csodálkozva bámulta a lila szőrt. – Tényleg lila... Még a víz is tükrözi ezt a színt. Miért vagyok más? Miért nem lehet az én bundám fehér vagy szürke, mint a többieké?

A kutya, aki eddig figyelte, most odalépett hozzá.

– Miért vagy ilyen szomorú, kicsi cica? – kérdezte a kutya, miközben kedvesen közelebb lépett. A kutya bundája fehér és barna foltokkal tarkított volt, és a tekintete megértő, barátságos.

Milla elmesélte neki mindent.

– Az anyukám elhagyott. A többiek kinevetnek, mert lila a szőröm... Miért vagyok más? – kérdezte, miközben újabb könnyek szöktek a szeméből.

A kutya leült mellé, és szomorúan mosolygott.

– Tudod, nekem is van valami, amit a világ nem ért. De sosem szabad magad azért bántani, ami különlegessé tesz téged. A lila szőröd az, ami téged igazán különlegessé tesz. Nem mindenki látja ezt, de az igazi érték nem a színekben rejlik, hanem a szívedben.

Milla elgondolkodott, és a kutya szavai lassan eljutottak hozzá. Talán tényleg más, de ettől még értékes. És mégis, mintha a szeretet nem kívülről, hanem belülről jött volna.

Ahogy tovább mentek, egy kis házhoz értek, ahol egy 9 éves kislány a virágokat nézegette a kertben. Amikor meglátta Millát, a kislány odarohant hozzá.

– Szia, lila cica! – mondta lelkesen. – Olyan gyönyörű vagy! Én imádom a lilát! Annyira különleges vagy!

Milla szíve megtelt melegséggel, és bár a világ még mindig nem értette őt, a kislány szemében látta a szeretetet, amit keresett.

– Tényleg csodálatos vagy! – folytatta a kislány, miközben simogatta Milla szőrét. – Most már van egy különleges cicám, és büszke vagyok rá!

Milla boldog sóhajt hallatott, és úgy érezte, hogy bár különleges, nem kell már másnak megfelelnie. Az igazi szeretet akkor érkezik, amikor saját magadat elfogadod. És most, a kislány mellett, úgy érezte, hogy megtalálta azt a helyet, ahol végre valóban otthon van.

Sosem vagy egyedül

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ha elfáradsz, ha könnyed hull,

A szívedben is könny csordul,

Tudd, hogy mindig ott a fény,

Mely átkarol és elkísér.

Bánat és vágy kezed fogja,

Mégis őrzöd tiszta szíved,

Szeretetre szomjazó lélek,

Tudd, hogy sosem vagy egyedül.

Ott a nap, mely rád nevet,

A szél, mi lágyan átölel,

Egy szó, egy dal, egy halk sóhaj,

A szeretet él mindenhol, ahol vagy.

Öleld magadhoz a fényt, a szépet,

Adj még – de fogadj is végre!

Mert megérdemled, mert jár neked,

Mert szeretni téged is lehet.

A tükör

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Karolina a tükör előtt állt, tekintetét saját szemeibe mélyesztve, mintha egy elveszett álom foszlányait keresné önmagában. Szíve mélyén valami megmozdult – egy régóta eltemetett, fájdalmasan gyönyörű érzés. Nemcsak a külsejét látta, hanem mindazt, amin keresztülment: a sebeket, a reménytelen éjszakákat, azokat a pillanatokat, amikor a szeretet lángja halványulni látszott.

A tükör sima felszínére meredve egy másik világ sejlett fel. Egy hely, ahol az álmok életre keltek, ahol a szív szárnyra kapott, és a szeretet mindent betöltött. A tükör túloldalán egy végtelen, napfényes mező bontakozott ki, ahol ő és egy kedves lélek kéz a kézben sétáltak. Az álom tiszta és áttetsző volt, mintha nem pusztán vágyakozás lenne, hanem egy mélyen őrzött emlék.

A mező virágokkal borított földjén Karolina mezítláb állt a puha fűben. A nap sugarai aranyfényű fátyolként ölelték körül, mintha a fény minden fájdalmát elnyelné. Szíve könnyűvé vált, a régóta cipelt terhek lassan eloszlottak. Ahogy körbefordult az álombéli tájon, érezte a változás erejét.

Ez a látomás nem csupán menedék volt, hanem egy lehetőség. Egy jel, hogy az élet minden sebet begyógyít, ha engedi. Egy bizonyosság, hogy a szív képes a fájdalmat szeretetté formálni, és újra megnyílni a világ felé.

Ahogy visszatért a tükör képéhez, könnyek gördültek végig az arcán. Nem a bánat könnyei voltak, hanem a felismerésé: a valódi átalakulás belülről indul. Még ha a külvilág változatlan marad is, a lelkében új fény lobbant. Egy fény, amelyet sem a múlt, sem a fájdalom nem olthat ki.

Lassan megérintette a tükör hideg felületét, és ujjai alatt a hűvösség lassan meleget árasztott. A szívében béke született. Elmosolyodott. Tudta, hogy az álmok olykor elhalványulnak, de a szeretet forrása mindig ott rejlik a lélek mélyén.

És ahogy ott állt, tekintetében a remény fénye csillant – egy csendes üzenet, hogy a szeretet soha nem tűnik el, csupán más formában tér vissza. Az álom nem csupán emlék volt, hanem útmutató, amely elvezette a valódi élethez. Egy élethez, ahol a szeretet örökre vele marad.

Lüktető élet

A szikla rideg és mozdulatlan, ám én megtörtem a csendjét. Bíbor szirmaimmal dacolok az idővel, törékenynek tűnve, mégis rendíthetetlenül. Minden reggel a hajnal első sugarával nyújtózom, gyökereimet mélyen a kemény talajba fúrva, hogy még egy napig megélhessem a csodát.

 A szél gyakran próbára tesz, mintha azt kérdezné: „Hogyan lehetsz itt?” Mégis minden vihar után magasabbra emelkedem. Az eső, amely másokat elmos, nekem erőt ad. A nap, amely perzsel, engem éltet.

 A sziklák között lenni nem könnyű. Mégis itt találtam meg önmagam. Itt értettem meg, hogy a szépség nem csak gyengédségből születik. A szirmokban ott van minden megélt fájdalom, minden győzelem, minden remény, minden várakozás, hogy egyszer valaki rám talál.

 Egy magányos vándor, ha meglát, talán megáll egy pillanatra. És ha figyelmesen néz, megláthatja a lüktető életet bennem – azt, ami nem adta fel. Mert bár a világ rideg lehet, a szív mégis dönthet úgy, hogy szeret és remél.

 Mert ahol sziklák közt is virág sarjad, ott az élet sosem adja fel, és én ennek az életnek a szirma vagyok.

 

Összetört álom

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A nap már lemenőben volt, a tenger felülete aranylón csillogott, ahogy a hullámok lustán nyújtóztak a part felé. A levegő sós illata keveredett a friss lime és kókusz aromájával. A tengerparti bungalók verandáján mécsesek égtek, lángjaik táncot jártak a lágy esti szélben. A fák között apró lámpások függtek, halvány fényük sejtelmesen világította meg a fehér homokot.

Emma a sekély vízben állt, a finom homok terült el a lábai körül, ahogy a hullámok átölelték. Hosszú, gesztenyebarna haját felfogta, de néhány tincs kiszabadult, és finoman az arcához tapadt a párás levegőben. Ruhája könnyű selyem, narancssárga, mint a napfelkelte első fényei. Tekintete nyugodt volt, de a szívében izgatott lüktetés vert gyökeret.

A parton, néhány méterre tőle, Kristóf egy fa alatt állt, lazán begombolt ingben, mezítláb, kezében egy üveg borral. Szőke haja kócos volt a szélben, tekintete sötéten figyelte Emmát. Mindig volt benne valami titokzatos, valami, amitől Emma úgy érezte, sosem tudja teljesen kiismerni.

— Gyere ide! — hívta a férfi rekedten.

Emma mosolyogva lépett ki a vízből, a selyemruha nedves szegélye a bőréhez tapadt. Kristóf egy poharat nyújtott neki. Az ujjuk összeért, és a lány bőrén forróság futott végig.

Leültek a homokba, háttal a végtelen tengernek. Kristóf lassan cirógatta Emma kezét, majd finoman megérintette az arcát.

— Tudod, hogy ez a hely olyan, mint egy álom? — suttogta Emma.

— Te vagy az álom — válaszolt Kristóf, majd közelebb hajolt, ajkai puhán érintették a lányét.

A csók mély volt, lassú és ismerős, mégis minden alkalommal új. Emma szíve zakatolt, ujjai Kristóf tarkójára siklottak, és elvesztek egymásban, mintha az idő is megállt volna.

Aztán hirtelen, egészen halk, alig hallható rezgés törte meg a csendet. Kristóf zsebében mozdulatlanul fekvő telefonja megremegett egy pillanatra. Olyan halk volt, hogy Emma szinte nem is érzékelte, inkább csak a férfi reakciója tűnt fel neki. Kristóf keze megfeszült a hátán, a csók egy röpke másodpercre megszakadt. De aztán, mintha mi sem történt volna, Kristóf folytatta.

Emma egy pillanatig gondolkodott, mondani akart valamit, de a férfi érintése újra magával ragadta. A telefon néma maradt. Talán csak egy jelentéktelen üzenet volt. Talán semmi fontos.

De az idő nem állt meg. És az éjszaka sem tarthatott örökké.

Másnap reggel Emma lassan ébredt. A nap fénye aranyló csíkokban esett a hófehér lepedőkre. Kristóf oldalt feküdt, de nem nézett rá. A mobilját szorította, és az arcán egy furcsa árny suhant át.

— Minden rendben? — kérdezte Emma álmosan.

Kristóf összerezzent, majd azonnal elmosolyodott. De Emma észrevette, hogy a mosoly nem ért a szeméig.

A férfi gyorsan felült, a lepedő összegyűrődött a mozdulattól.

— Csak egy hívás... semmi fontos.

Emma ösztönösen érezte, hogy hazudik. A szívében valami halkan megroppant, ahogy Kristóf távolabb húzódott tőle.

A férfi felállt, keresztbe font karokkal nézett ki az ablakon.

— Emma… nem tudtam, hogyan mondjam el… — kezdte halkan.

A lány légzése elakadt. A bőrén még mindig ott égett az előző éjszaka minden érintése, minden csók, minden suttogás.

Kristóf mélyet sóhajtott.

— Valaki mást szeretek. Beleszerettem egy másik nőbe. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Egy ideje találkozgatunk. Ne haragudj. Nagyon nehéz ez most nekem is. Téged is szeretlek, de ő az igazi.

A szavak kíméletlenül csapódtak Emma mellkasába. A világ egyszerre szűk lett és fullasztó.

A szél meglibbentette a függönyt, behozva a tenger illatát. De most nem volt álomszerű. Csak sós és keserű, akár a könnyek, amelyek Emma torkában rekedtek.

Kristóf mozdulatlanul állt, mintha várná, hogy a lány mondjon valamit. De mit lehet mondani ilyenkor?

Emma lassan felállt. Egy pillanatra nézte a férfit – azt a férfit, akiről azt hitte, az övé lehet.

Aztán elmosolyodott.

Kristóf meglepetten nézett rá.

— Mi az?

Emma megrázta a fejét.

— Semmi. Csak... hirtelen olyan világos lett minden.

A szemei csillogtak, de nem a könnyektől. Hanem a felismeréstől.

A férfi úgy tűnt, mintha várna valamire. De Emma már tudta. A férfi sosem volt az övé igazán. Az álom, amit ő épített köré, csak egy illúzió volt, amit a vágy szőtt bele a valóságba. Ő túlzottan bízott abban, hogy az ő szeretete elég lesz a férfi számára. De most, ahogy ott állt, rájött, hogy az igazság más. Ő volt az, aki túlzottan ragaszkodott ahhoz, hogy egy olyan kapcsolatban éljen, ami már a kezdetekkor is törékeny volt.

Megkerülte Kristófot, és odalépett az erkélyhez. A tenger még mindig ott volt, változatlan, hatalmas és gyönyörű. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és érezte a sós levegőt, a nap melegét a bőrén.

A tenger felé fordulva Emma elhúzta a haját az arcából. Az reggeli napfény fényei lassan belesimultak a hullámokba, mintha valami elúszott volna, ami már nem térhet vissza.

Ahogy ott állt, a férfi már nem volt ott. Elment.

Az idő nem adhatja vissza azt, amit már elvett.

Emma megértette, hogy a fájdalom egy új kezdetet hoz magával. És bár a szíve még fájt, tudta, hogy nem állhat meg – az életet tovább kell élni, lépésről lépésre.

Tűz-Angyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lángok emelkednek,

szikrák táncolnak az égben,

a Tűz Birodalmába lépek.

A kapu tárul előttem,

csupán egy vöröslő ölelés.

Ahogy beléptem,

minden, ami emberi, eloszlik,

és a tűz átformál,

mint a tűző nap, mely éget,

de formálja a földet.

A földi test elhamvad,

a lélek könnyedén emelkedik,

mint szálló arany füst,

angyali szárnyakra lel.

A lángok nem égetnek,

csupán szelíden karolnak,

mint egy szerető kéz,

mely örökre átölel.

Itt, a tűzben,

minden, ami fáj, eltűnik.

A test elporlad,

de a lélek örök.

És amikor már nem marad semmi,

csak a fény és a csend,

angyalok karja ölel,

és már nem vagyok más,

csak a Tűz Angyala,

a végtelen lángok tiszta szívében.

Félember

(A kép saját alkotás.)

A halál nem szörnyeteg, csak csend,

a földi lét halk elengedése.

Fájdalom, szenvedés lassú oszlása,

mint árnyék, ami végül elhalványul.

Lennék rózsaszirom, mit a szél magával visz,

szellő, mely nyomot sem hagy maga után,

egy falevél, amit az ág könnyek nélkül ereszt,

esőcsepp, mely elvegyül a Föld ölében,

hópehely, aki boldogan olvad –

bármi, csak nem ember.

Mert ha nem szeretnek, mi értelme az életnek?

Üres marad minden nap,

mintha szívem helyén csupán

egy kő volna.

A szeretet ott van mindenben, tudom,

egy fűszálban is, ha szívem nyitva áll.

És adok, mert van miből,

de néha kell, hogy kapjak is:

egy mosolyt,

egy ölelést,

egy érintést, ami megerősít.

Mégis, ha ez hiányzik,

mi értelme az útnak?

Talán csak az elmúlás könnyűsége vár,

a szellő szárnyán lenni valami más.

Bármi lennék, csak nem ember,

hiszen szeretet nélkül mindenki csak félember.

Szabadulás

Elizabet az ablaknál állt, tekintete a szürke, eső áztatta utcára meredt, ahol a vízcseppek lassan folytak le az üvegen, mintha könnyek lennének. Az utca kihaltnak tűnt, csak egy elázott macska osont a szemetesek között. A konyha csendje nyomasztóan körülölelte, és a falióra monoton ketyegése minden más zajt elnyomott, mintha az idő maga is megrekedt volna. Ujjai között egy porceláncsészét forgatott – az utolsó ajándékot, amit Tamástól kapott, még azokban a napokban, amikor a szeretetük őszintének tűnt.

Az ajtó csapódása kizökkentette gondolataiból. Tamás volt az, ahogy mindig: sietős léptek, hideg tekintet. Nem köszönt, csak ledobta a kabátját a kanapéra.

– Megint egész nap semmit nem csináltál? – kérdezte ridegen, miközben elővette a telefonját. – Legalább a vacsorát megfőzhetted volna.

Elizabet mély lélegzetet vett. A férfi szavai, mint mindig, most is sebeztek. „Szavaid, mint a kígyóméreg, gyorsan hatnak” – gondolta magában, miközben próbált higgadt maradni.

– Tamás, beszélnünk kell – mondta végül, hangja halk, mégis határozott volt.

Tamás felnézett, tekintetében bosszúság villant. – Már megint? Nem tudnád egyszerűen elfogadni, hogy ilyen vagyok?

Elizabet érezte, hogy a szívében valami megmozdul. Évek óta tűrt. Mindig ő volt az, aki bocsánatot kért, még akkor is, amikor semmi rosszat nem tett. Újra és újra megpróbálta megérteni Tamás dühét és ridegségét, magyarázatokat keresett, hogy miért lett a férfi, akit egykor szeretett, ennyire más. De most már tudta: nincs magyarázat. Tamás szavai, mint éles pengék, minden alkalommal újabb sebet ejtettek rajta, és ő hagyta. De most, ahogy az ablakból az esőt nézte, érezte, hogy valami megváltozott. Nem tudta tovább tűrni. Nem akarta.

– Nem, Tamás. Ez most más – mondta Elizabet, miközben érezte, hogy a torka elszorul, de a hangja mégis határozottan csengett. – Évek óta várom, hogy valami változzon, hogy te változz. De te csak egyre mélyebbre húzol magaddal. Nem akarom, hogy a szavaid újabb sebeket ejtsenek rajtam, nem akarom többé, hogy az életem minden nap egy küzdelem legyen.

Tamás először döbbenten nézett rá, majd a szája sarka gúnyos mosolyra húzódott.

– Ne nevettess, Elizabet. Nélkülem sehová sem fogsz jutni. Ki fog vigyázni rád? Mit érnél egyedül?

Elizabet szeme megtelt könnyekkel, de nem engedett.

– Azért, mert te sosem hittél bennem, Tamás, még nem jelenti azt, hogy én nem hiszek magamban. És most elmegyek.

Csendben összepakolta a legfontosabb dolgait, és még egyszer végigjárta a ház szobáit. Az emlékek, amelyek egykor boldogságot hoztak, most csak fájdalmat hagytak maguk után. Néhány perc múlva már az autójában ült, és a távolba hajtott, maga mögött hagyva mindent, ami bántotta. Az úton gondolatai cikáztak a fejében. Megkönnyebbült. Még nem tudta, hogy mi jön most, de tudta, hogy bármi is történik, többé nem lesz az, ami eddig volt. Végre kiszabadult a bántalmazó kapcsolat fogságából.

Hónapokkal később Elizabet a kertjében állt, ahol a frissen nyírt fű és a virágzó rózsák illata betöltötte a levegőt. A napfény gyengéden csókolta az arcát, míg egy pillangó szállt a közeli levendulabokorra. A rózsák, amelyeket múlt hónapban ültetett, most élénk színekben pompáztak: vörös, rózsaszín és hófehér bimbók szegélyezték az ösvényt. Ez a kert már nem csak egy hely volt – ez a békéje szimbóluma lett.

Egy barátnője, Anna, éppen akkor lépett ki a verandára két gőzölgő kávéval.

– Olyan békés itt – jegyezte meg Anna. – És te is sokkal nyugodtabbnak tűnsz.

Elizabet elmosolyodott, miközben letérdelt, hogy megtisztítson egy rózsatövet a gyomoktól.

– Tudod, sokáig nem hittem, hogy képes vagyok erre. Évekig azt gondoltam, hogy csak Tamással van értelme az életemnek. De most… most rájöttem, hogy a nyugalmat és a szeretetet csak magamnak adhatom meg.

Anna elmosolyodott, és Elizabet mellé guggolt.

– Megérdemled a boldogságot. És látom rajtad, hogy végre megtaláltad.

A napfényben fürdő kert egy új kezdetet jelentett. Elizabet szívében még mindig ott voltak a hegek, de ezek már nem fájtak. Inkább emlékeztették arra, hogy mennyi erő lakozik benne. Felnézett az égre, és hagyta, hogy a napfény átjárja az arcát. Hálát érzett – nem csak azért, mert megszabadult a fájdalomtól, hanem azért is, mert újra képes volt hinni önmagában. – Köszönöm! – suttogta halkan, mintha az égieknek, a világnak és önmagának mondaná egyszerre. A madarak csicsergése és a rózsák illata körülölelte, és végre tudta: most kezdődik az igazi élete.

A kert csendjét csak a madarak csicsergése törte meg, de ez a csend már nem nyomasztó volt. Ez a csend békét hozott.

Miért?

Miért hull a könny, mint egy megtört égbolt,

melynek súlyát senki sem érti?

Szívem rianásai szólnak, de a szeretteim nem értik.

Hangtalan záporban állok,

s kérdezem: vajon más vagyok?

A bánat fojtogat,

mintha idegen földre születtem volna,

ahol minden lélek egy nyelven szól,

csak én beszélek a szív csendjén.

Talán hiba vagyok,

egy eltévedt dallam egy régi zenében?

Sírva próbálok magyarázni,

de minden szavam visszhang,

csak a semmi felel,

és a szívem, mely lassan megszakad.

Miért nem értenek?

Talán azért, mert más vagyok,

mert a mélységet látom, ahol ők a felszínt?

Mégis, a könnyeim között,

a fájdalom rejtekén,

ott lapul valami,

valami, amit ők nem látnak.

Egy szív, mely érzi az eget,

a csendet, a mindent.

De vajon elég ez?

Vagy csak egyedül maradok,

mint egy elszakadt árnyék,

mely sosem kapja vissza a fényét?

Múlt könnyei

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Fájdalom ölelt át sok éjjelen,

Vak szerelem volt az életem.

Könnyek hullottak, halkan, némán,

Álmok foszlottak csillagfény-éjszakán.

Szívemen és szememen köd fátyol ült,

Örök ködben léteztem,

Még ha fájt, is szerettem,

Minden lélegzetet miatta vettem.

Becsapott szavak mély sebet hagytak,

Összetört a szívem, mit elragadtak.

Múltam titkai suttogva fájnak,

De már nem rabjai a csalfa vágynak.

Álmomból végül felébredtem,

A hajnal fényében reményt leltem.

Könnyeim már a múlt, tovatűnt,

S a szívem újra fényre gyúlt.