A reggeli nap finom fénnyel szórta be az erdőt, mintha aranyporral hintette volna be a fákat. Az árnyékok hűvösen táncoltak a földön, a levelek között átszűrődő fények remegtek, ahogy a szellő megborzolta az ágakat. Egy kis patak csörgedezett nem messze, lágy hangja mintha régi meséket suttogott volna a köveknek és a fűszálaknak.
Leültem a patak partján egy sima kőre, amelyet az idő és a víz simára csiszolt. Hallgattam, figyeltem. Nem a szokványos figyelem volt ez, nem csak a fák zizegését, a madarak dalát hallgattam – valami mélyebbre próbáltam hangolódni. Tudtam, hogy az erdő tele van történetekkel, ha elég csendes vagyok, talán megérthetem.
A patak először csak szelíd csobogásával szólalt meg, mintha üdvözölne.
– Ülj csak le – mondta halk zeneiséggel. – Engedd, hogy a gondolataid elcsituljanak, mint ahogy én csendesen továbbfolyok. Érzed, ahogy a belsőd is kisimul?
Bólintottam, és a víz tükrében megpillantottam saját arcomat. Nem úgy nézett vissza rám, ahogy megszoktam. Nyugodt volt, tiszta. A patak tovább suttogott:
– Minden kő, amit magamban hordok, egy történet. Lásd azt a kis kavicsot ott a partomon! Millió év alatt formálódott, míg végül itt talált otthonra. Ha figyelsz, elmeséli neked az utat, amit megtett.
Kezembe vettem a kavicsot. Hideg volt, sima, és mintha pulzált volna. Becsuktam a szemem, és hirtelen képek villantak fel előttem – hatalmas hegyek, dörgő lavinák, vad folyók. Éreztem az idő súlyát, a változások erejét. Egy apró kavicsban ott volt a világmindenség története.
A fölöttem hajló tölgyfa lombja megrezdült.
– Érezlek téged! – szólt mély, bölcs hangon.
– Tudod, hogy minden lélegzeteddel hozzám kapcsolódsz? A te levegőd az én létezésem gyümölcse. Mi együtt létezünk, nem külön. Nem vetted észre eddig?
Elmosolyodtam. Az igazságuk nyilvánvaló volt, mégis olyan könnyen elfelejtettem. A fa ágain madarak ültek, daluk szállt a szélben.
– A dallamaink a világ ritmusát követik! – trillázta az egyik kis rigó. – Hallgasd meg a szívverésed, ugyanaz a dallam szól ott is.
Úgy éreztem magam, mint egy hangszer, amelyre eddig senki sem figyelt, de most, ebben a pillanatban valaki rálelt, és megszólaltatta. Az erdő szimfóniája szárnyalt körülöttem, és hirtelen ráébredtem, hogy mindig is ott voltam ebben a zenében. Csak most hallottam meg, hogy az én hangom is ott rezeg benne.
Hirtelen a szél suhant át a tisztáson. Mintha kezek simították volna végig a bőrömet, felborzolta a fűszálakat, meghajlította a virágokat. A szél suttogva szólt:
– Én vagyok a hírnök. A világ minden szegletéből hozom a történeteket. A sivatag homokjától az óceán mélységéig, minden helyen ott vagyok. Hallod ugye, hogy szólok hozzád?
Ahogy lehunytam a szemem, éreztem, hogy valóban minden hangban, minden rezdülésben ott rejlik egy üzenet. A virágok illatával mesélték el a föld gazdagságát. Egy kék szitakötő szárnyainak suhogása a tó csendjét hozta elém.
A belső csendemből előbukkanó kérdésem halkan hangzott el:
– Mit tanítasz nekem, erdő? Miért szólítasz így magadhoz?
A patak, a fák, a szél, és a madarak egyszerre válaszoltak:
– Azért, mert te is része vagy ennek a nagy harmóniának. Csak úgy értheted meg, ha meghallgatod, ha igazán figyelsz. A világot nem uralni kell, hanem részeként élni benne. Nézd, tanuld, és éld meg a csendet.
Amikor ezeket a szavakat hallottam, minden kétség, minden kérdés elhalkult bennem. A szívem lassan, egyenletesen vert, mintha a patak ritmusát követné. A lélegzetvételeim könnyűek lettek, és éreztem, hogy a vállaimról lehullik valami nehézség, amit talán már évek óta cipeltem. A testem nem volt már elválasztva az erdőtől – a kezeim, lábaim a gyökerekkel fonódtak össze, a levegő, amit belélegeztem, az erdő tüdejéből érkezett.
Ahogy ott ültem, úgy éreztem, mintha egyre mélyebb kapcsolatba kerülnék az erdő minden lakójával. Nem voltak többé különálló dolgok – minden egyetlen nagy élőlény része volt, egyetlen nagy szimfónia. És én is ott voltam a dallamban, a része voltam.
Amikor felálltam, a nap már magasan járt. A patak vidáman csobogott, a fák levelei halkan susogtak, mintha búcsút intenének. A zsebemben ott lapult a kavics, egy apró darabka az erdő végtelen történetéből. Tudtam, hogy a szavak, amelyeket hallottam, nem hagynak el soha. Mindig ott lesznek, ha elcsendesedem, és újra hallgatni kezdek.
Ahogy visszanéztem a lombok árnyékába, egy csendes ígéret született bennem: sokszor visszatérek még ide. Az erdő nem siet, nem sürget, türelmesen vár majd rám. Tudtam, hogy bármikor, amikor újra meghallom a patak csobogását, a madarak dalát vagy a szél suttogását, az erdő szimfóniája újra körülölel majd, és én ismét a része lehetek.
