Elizabett már napok óta ápolta Magdolnát. Az idős asszony egyedül érkezett a kórházba, sem családja, sem ismerőse nem volt, aki meglátogatta volna. A nővér eleinte csak a kötelességét teljesítette: tisztába tette, segített neki enni, figyelte az állapotát. De Magdolnával más volt, mint a többi beteggel. Az első perctől kezdve érezte, hogy az idős hölgy különleges.
A beszélgetéseik apránként mélyültek el. Kezdetben csak az időjárásról, a kórházi életről váltottak szót, de Magdolna mindig olyan megjegyzéseket tett, amelyek elgondolkodtatták Elizabethet. Volt valami a szavaiban, amitől az ápolónő úgy érezte, mintha a lelkébe látna.
Egyik este, amikor a kórház már elcsendesedett, Elizabett az ágya mellé ült, ahogy az utóbbi napokban már megszokottá vált. Magdolna fáradtan, de mosolyogva nézett rá.
– Kedvesem – szólalt meg halkan –, látom rajtad, hogy sok mindent cipelsz magaddal.
Elizabett meglepődött. Mióta lett ennyire átlátszó?
– Nem is ismer engem – válaszolta halkan, miközben óvatosan igazította meg a takarót.
Magdolna halványan elmosolyodott.
– Nem kell ismernem. Az emberek álarcot viselnek, de a szemük sosem hazudik.
Elizabett megállt egy pillanatra. Valóban, hosszú ideje érezte már, hogy nem önmaga. Az ápolónő szerepe mögé bújt – mindig kedves, mindig segítőkész –, de belül félt. Félt attól, hogy nem felel meg az elvárásoknak, hogy ha megmutatná valódi énjét, talán nem fogadnák el.
– És ha nincs más választásom? – kérdezte halkan.
Magdolna felé nyújtotta a kezét, Elizabett pedig ösztönösen megfogta.
– Mindig van választás. A félelem az, ami ezt elhiteti veled. Az élet nem arról szól, hogy másoknak megfelelj, hanem hogy megtaláld, ki vagy valójában. Le kell vetkőzni az álarcot, mielőtt túl késő lenne.
Elizabett szeme sarkában könnycsepp csillant.
– De mi van, ha az, aki vagyok, nem elég?
Magdolna ujjai gyengéden szorították az övét.
– Elég vagy. Mindig is elég voltál.
Az éjszaka csendje körülölelte őket. Elizabett még sokáig ott ült az idős asszony mellett, figyelte a nyugodt légzését. Magdolna arcán béke tükröződött. A szavai lassan beépültek a szívébe, mint egy rég elfeledett dallam.
Hajnalban, amikor újra belépett a szobába, Magdolna már nem lélegzett. Mosoly ült az ajkán, álmában átért egy másik világba.
Elizabett könnyes szemmel megsimogatta a kezét.
– Köszönöm – suttogta.
És tudta, hogy innentől másképp fog élni.
