Keresem, kutatom, ki is vagyok én.
Hol van a helyem, ki az, akinek velem van helye?
Hol találom azt az otthont, ahol szeretnek,
és ahol én is szeretve, boldogan lehetek?
Soraimat pergamenre vetem,
remélve, hogy egyszer majd megértenek.
Író vagy költő lennék? Magam sem tudom,
de érzem, hogy írnom kell – ez az én utam, ezt akarom.
Gyermekeim felnőttek; elszálltak, mint madarak –
mint fészkükből repülők, messze szálltak.
Emlékszem, kicsik voltak, az udvaron játszottak,
most, mint felnőtt madarak, messze repültek.
De velem maradnak mindig az emlékek,
mint napfény, mi melegíti a szívem,
s mint a zöldellő fák között a hűs szellő,
tartja a lelkem – mindig velem jön.
Most élem az életem, amíg még megtehetem.
Talán tíz évem van hátra – ki tudja, mi jöhet még?
Ki vagyok én? Talán a sors válaszát megadja.
Most érkeztem el oda, hogy életem mélyét kutatva járom utam;
figyelem és élvezem mindazt, ami megérint.
Millió érzés és gondolat árad belőlem –
vágyak törnek fel, mint tavaszi szellő.
Most pedig megvalósulásra várnak,
mint virágok a napfényben.
Hagyom szabadon áramlani őket – hiszen mindez én vagyok.
Én vagyok – vagy talán még csak most válok azzá?
Az idő elhozza a választ – így lesz az igazán jó.
Őszülő fejemmel már nem harcolok az idő ellen;
minek is? Annyi napot megéltem már.
Az idő olyan, mint egy folyó – sodor,
elkerülhetetlen, akár akarjuk, akár nem.
Jöjjön, aminek jönnie kell – már nem állok ellen.
Napról napra formálódom, és ma már egy dolog számít igazán:
a szeretet, ami napfényként ragyogja be az életem –
melegével ölel körül, és a legsötétebb pillanatokban is világosságot hoz.
Hiszen minden pillanatban ez az, ami valóban fontos:
milyen nyomot hagyok a világban, mit számít valójában?
Milyen örökséget adok át a gyermekeimnek
az élet útján – a történetem ívét.
