(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Elfáradt
életem, mint őszi falevél,
Melyet a szél
könnyedén elvisz,
Minden lépés,
minden nap, egy újabb teher,
A világ súlya
rajtam pihen.
Hosszú volt az
út, amit bejártam,
Sokszor
elestem, mégis felálltam,
De most már
nincs erőm tovább,
Az álmok mind
elhalnak, szerte foszlanak.
Szívem már nem
dobog úgy, mint régen,
A szeretet,
mit adtam, mind elveszett,
Minden
küzdelem, amit vívtam,
Csak egy újabb
seb lett a szívemen.
A fájdalom
suttog, halk és mély,
De lelkem
terhe sokkal nehezebb,
A világ, amit
oly sokáig kerestem,
Ma már csak
homályos, távoli emlék.
Az élet, mit
valaha csodáltam,
Most csak egy
messzi, elérhetetlen vágy,
Ami bennem
élt, és ami hajtott,
Most csendben
elszáll, és velem elhal.
Ami maradt,
már nem én vagyok,
Csak egy
árnyék, mi próbál tovább élni,
Elfáradtam,
már nem kérdezem,
Miért?
Csak várom,
hogy elengedjen a földi lét,
A csendbe,
mélybe, hol végre pihenhetek.
Lelkemet
minden fájdalom sújtja.
Talán van még
remény,
Hogy egyszer
végre megtalálom a békét,
Egy helyet,
hol elhalkul a fájdalom,
És a múlt,
mint szél, elillan, csendben.
