A Virágok Birodalma

Gyönyörű, teli Hold világította meg azon az estén a padon ülő idős hölgyet. Kendővel kötötte be ősz fejét, barna, kopott kabátja védte a késő téli estén. Arcára a sok év nehézségei ráncokban íródtak. Törékeny kis alkatú volt, és ráncos kezei a térdén pihentek. Gondolatai valahol máshol jártak. Szomorú szemei mély fájdalommal voltak tele. Látszott, hogy magányos.

Ahogy ott ült, hirtelen rózsaszirmok kezdtek el szállni a levegőben. Piros szirmok. Mindenhol, a padon, a földön. Azt hitte, képzelődik. Milyen finom rózsaillat! „Érzem, tehát ez valóság? Nem képzelődöm?” – tette fel a kérdéseket magában. Kezébe vette a szép szirmokat, és érezte miyen finoman puhák. Ahogy illatozta, furcsa fuvallatot érzékelt. Felnézett, és egy rózsákból, szirmokból álló nő állt előtte. Egy szál rózsát nyújtott át neki. Mindene rózsákból volt, az egész teste, csak a szeme nem. Az gyönyörű volt, arany fényesen ragyogott.

Megszólította az idős hölgyet:

– Kérem, ne féljen tőlem! Önhöz jöttem, kedves Rozalinda néni.

Nem képzelődik! Valódi vagyok. Egy másik világból érkeztem. A nevem Szirmella.

– Miért jöttél hozzám? Mi dolgod velem? – kérdezte a hölgy meglepetten.

– Szeretném magammal vinni – válaszolta.

– Engem? De hová? Miért? – kérdezett vissza döbbenten.

– Itt már elvégezte, amit kellett. A földi létezés végéhez ért. Egy csodás új Földre viszem. Ott minden gyönyörű, és nincs félelem, fájdalom, és betegség sincsen. Tudom, min ment keresztül. Mindenkit, akit szeretett, elveszített. Férjét, gyermekét. Csak a gyönyörű virágai adtak már némi örömet önnek. És tudja, ezt mi láttuk, igen, hogy mennyire szereti a virágokat. Ott, ahonnan én jöttem, vannak ilyen lények, mint én. Tudom, furcsa, de én rózsaszirmokból és rózsákból vagyok, és nincs tüském. Kérem, válaszoljon… Akkor indulhatunk?

– De ezt én nem értem! A testemmel mi lesz? Hogy megyünk oda? – kérdezte Rosalinda.

– A testét is hozza magával. Ott újra fiatal lesz. Ott nincs öregség. Nyugodjon meg – nyugtatta a rózsahölgy.

– Rendben, indulhatunk – válaszolta mosolyogva Rozália.

Rózsával a kezében, felállt a padról. Szirmella átkarolta, és egy forgó örvényben, mintha egy varázslatos szél ragadta volna el őket, elindultak. Ahogy a levegő lágyan körülölelte mindkettőjüket, egy csodálatos birodalom tárult fel Rozalinda előtt. A virágok színei mindenfelé ragyogtak, az ég tele volt szivárványos fényekkel. A földet puha, zöld pázsit borította, és mindenhol virágok ezrei nyíltak. Az emberek és viráglények szeretetteljes tekintettel fogadták őket. Az egész táj, mint egy mesebeli világ, tele volt harmóniával és békével. Rozalinda szemei csillogtak, mert érezte, hogy minden tiszta, friss, élettel teli.

Ez az új otthonom – gondolta magában, miközben tovább lépkedett a zöld pázsiton. Minden egyes lépésével úgy érezte, mintha a fájdalom és a veszteség örökre eloszlott volna. A virágok körülölelték őt, mintha várták volna, és egy ismerős, mégis új érzés öntötte el. Erre vágytam – tette hozzá, és elmosolyodott.

Itt nem létezett semmi, amitől félni kellene. Nincs többé öregség, sem betegség. A fájdalom eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Rozalinda szíve megtelt szeretettel, békével, és tudta, hogy végre megtalálta azt a helyet, ahová valójában mindig is vágyott.

Ahogy körülnézett a virágok és színek tengerében, úgy érezte, hogy itt minden harmóniában él, és itt valóban otthon van. A virágok birodalmában, ahol a szeretet és a boldogság uralkodott, Rozalinda végre szabad és boldog volt.

Álom és ébredés

Szürke felhők borították az eget, miközben Júlia az országút szélén ült, mezítláb, a kopott bőröndjén. A kezében tartott gyűrött levél már szinte szétfeslett a sok olvasástól. A szél belekapott a hajába, és a hűvös érintés figyelmeztette, hogy az eső közeleg. De Júlia nem mozdult. A levél szavai, amelyek sürgetően parancsoltak neki, újra és újra visszhangzottak a fejében:

„Indulj. Ne várj tovább. Ez az utolsó esélyed.”

A távolból egy autó közeledett, és Júlia ösztönösen összerezzent. Egy régi zöld furgon volt, ami lassított mellette, majd megállt. Egy férfi szállt ki belőle. Magas volt, borostás, és a tekintete különös – egyszerre volt benne ismerősség és valami nyomasztó fenyegetés.

– Maga jól van? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolta Júlia, de a hangja remegett.

A férfi közelebb lépett, és megfogta a bőröndöt. Júlia éppen tiltakozni akart, amikor a férfi kinyitotta. A nő döbbenten nézte, ahogy a bőröndből régi fényképek, levelek és tárgyak hullottak ki. Mind a múltjából származtak.

– Ez minden, ami visszatart – mondta a férfi halkan. – Ezért nem indultál el.

– Miért fontos ez magának? – Júlia hangja kétségbeesett volt.

– Nem nekem fontos – válaszolta a férfi. – Neked.

Mielőtt Júlia bármit mondhatott volna, a férfi kinyújtotta a kezét. Egy kés villant meg a fényben.

– Engedd el! Hagyj békén! – parancsolta, és Júlia szíve hevesen vert.

De valami különös erő kerítette hatalmába. Megragadta a bőröndöt, és teljes erejéből a férfinak vágta. Az hátratántorodott, a kés kiesett a kezéből. Júlia futni kezdett, el a férfitól ahogy csak bírt.

A férfi még kiáltott utána:

– Nem menekülhetsz örökké, Júlia!

Júlia zihálva ébredt.

A szoba sötét volt, csak az éjszakai lámpa halvány fénye világította meg a körvonalakat. A levegőben a saját gyors légzése visszhangzott. Egy álom volt – de olyan valóságos, hogy percekig képtelen volt megmozdulni.

Az ágy szélén ült, és lassan felfogta az álom üzenetét. A férfi a félelmeit testesítette meg. A bőrönd a múltját szimbolizálta, amelyhez eddig görcsösen ragaszkodott. Most már tudta: el kell engednie mindezt, hogy továbbléphessen.

A szoba sarkában valóban ott állt egy régi bőrönd, tele régi fotókkal, levelekkel, emlékekkel. Júlia lassan felállt, kinyitotta a bőröndöt, és egyenként kezdte kiszórni a tartalmát. A tárgyak lassan a földre hullottak, és vele együtt hullottak le róla a múlt terhei is.

Amikor végzett, mélyet lélegzett, és kinézett az ablakon. A szürke felhők mögül éppen kibukkant a hajnal első sugara.

„Indulj” – visszhangoztak az álombéli szavak a fejében.

Most már tudta, hogy nemcsak az álomban, hanem a valóságban is lépnie kell. A félelmek, a fájdalmak mind a múlt részei voltak. Most végre szabad volt.

Mezítláb lépett ki az ajtón, és a reggeli fényben elindult. Visszanézett a házra ahol élt. Mosolygott. A szíve megkönnyebbült.A bőrönd ott maradt – minden ott maradt. Júlia végre maga mögött hagyta a múltját, és nekivágott egy új életnek.

Egy év vége, egy új év reményei

Elérkezett az év vége, az a különleges pillanat, amikor megállunk egy percre, és visszatekintünk az elmúlt hónapokra. Ahogy végigpörgetem az emlékeket, sorra előbukkannak azok a pillanatok, amelyek érzésekkel és gondolatokkal teltek meg, és amelyek mára egybefonódtak az életem történetével. Az évek múlásával mindegyik egy apró darabja lesz annak, aki vagyok.

Volt fájdalom – olyan mély, szívbe markoló fájdalom, amely sokszor éjszakákra elnyelt, és csak a könnyeim tartották életben a reményt. A fájdalom fájt, szinte darabokra szedett, de valahol mélyen, egy sziklaszilárd meggyőződésben tudtam, hogy nem maradhatok ott. És akkor ott volt az öröm, mint egy hirtelen napsugár, amely áthatolt a felhők között. A legnehezebb pillanatokban is találtam valamit, ami átvitt a sötétségen. Azokban a pillanatokban úgy tűnt, hogy a világ súlya elviselhetetlen, és már nem marad erőm, hogy tovább lépjek. Olyan szakadékokat hagytam magam mögött, amelyeket akkoriban nem hittem, hogy át tudok lépni. De mégis megtettem, és most, visszatekintve, csodálkozom, hogy hogyan sikerült túlélni. Talán azért, mert a belső utazásaim fontosabbak voltak, mint bármi más. Megtanultam, hogy mi a valódi érték az életben, és elengedtem mindazt, ami már nem szolgált engem.

De nemcsak bánat kísérte ezt az évet, hanem örömök is. Az öröm, amelyet az írás ad. Az írás számomra több, mint puszta tevékenység: egy folyamat, amely a lényem szerves részévé vált. Írtam – egész évben. A szavakban találtam menedéket, a papíron pedig újra meg újra birtokba vettem a világot. Az írás lehetőséget ad arra, hogy mindazt, amit érzünk, átéljük és megértsük, s mindezt megoszthassuk azokkal, akik nyitottak rá. Minden egyes betűt a szívem szeretetével írtam, mert úgy érzem, hogy az írás nem csupán a szavak játékáról szól, hanem arról is, hogy a szeretet nyelvén kommunikáljunk egymással.

Az írás szabadság számomra. Amikor tollat ragadok, úgy érzem, hogy végre szabad vagyok – a gondolataim szárnyalhatnak, a világ határai eltűnnek. Minden egyes szóval egy újabb lépést teszek önmagam felé, mintha egy madár szárnyra kapna, és a légáramlatok segítségével könnyedén, erőlködés nélkül repülne. Ez az, amit az alkotás ad: szabadságot és teljességet.

Az örömök sorába tartozik, hogy idén megalapítottam a Múzsák Könyvtára csoportot, amely számomra nem csupán egy közösség, hanem egy szeretetteljes, támogató tér, ahol írók, költők és olvasók találkozhatnak, és közösen hozhatják létre a szépséget. Az ott született barátságok és a közös alkotások mind azt bizonyítják, hogy az irodalom képes arra, hogy összekapcsolja az embereket, és új kapcsolatokat, új fényt hoz az életünkbe. Ebben az évben sikerült létrehoznunk egy gyönyörű antológiát, a Karácsonyi Kincsesláda című könyvet, amely mindenki számára egy emlékezetes ajándék. A szeretet és alkotás ereje életre keltette ezt a projektet, és minden sorában ott van minden szerző lelkének egy darabja.

Ezen felül megtiszteltetések is értek – oklevelek, elismerések, amelyek szívből jólestek. Mégis, számomra az igazi érték nem ezekben rejlik. Az írásom nem a hírnévről szól, hanem arról, hogy elérjem az olvasók szívét. Célom, hogy a verseim, novelláim, gondolataim tükröt tartsanak a világ elé, hogy elérjék mindazokat, akik elolvassák őket, és egy-egy pillanatra örömöt, vigaszt vagy elgondolkodtató üzenetet adjanak. Az igazi elismerés számomra az, amikor valaki azt mondja, hogy az írásom segített neki.

A következő évben nagy vágyakat dédelgetek, amelyek mindegyike új kihívásokat tartogat számomra. Szeretném végre kézbe venni a saját verseskötetemet, amely már hosszú ideje érik bennem. Ez a kötet nemcsak egy álom megvalósulása, hanem egy utazás lezárása is lesz – annak a bizonyítéka, hogy a szenvedély és kitartás meghozza gyümölcsét. Emellett szeretném befejezni a regényemet is, amely szintén ott él a gondolataim között, és csak arra vár, hogy valósággá váljon. Ehhez időre, egészségre és anyagi bőségre is szükségem lesz, hogy minden tervem megvalósulhasson.

Ez az én kívánságom az új évre. A családom számára azt kívánom, hogy minden álmuk és vágyuk teljesüljön, hogy mindig erősek és boldogok legyenek. Kedves ismerőseimnek, írótársaimnak és minden kedves olvasómnak sok örömet, sikert és boldogságot kívánok.

Én pedig nyugalmat kérek: hogy elég időm és energiám legyen önmagamra és az alkotásra. Kérek bőséges ihletet, hogy mindig legyen mit papírra vetnem, és kérek egészséget és kitartást, hogy mindent véghez vihessem, amit elterveztem. És talán egy csokor illatos rózsát is szeretnék, hogy emlékeztessem magamat: minden új évben ott a lehetőség, a megújulás.

A Mélység Ölelése

Egy éjszakai órában ülök a parton, a tenger hullámai lassan elérik a lábamat, mintha hívnának maguk közé. A víz hideg érintése megborzongat, de nem rettent vissza. Ahogy a mély vizet figyelem, egy láthatatlan erő húz le, mintha a mélység sötétje magához szólítana. Felállok, és lassan elindulok befelé, egyre mélyebbre, hagyom, hogy a tenger körülöleljen, és a mélység csendje belém hatoljon.

Ahogy tovább merülök, a napfény fokozatosan eltűnik, és minden egyre hűvösebbé, sötétebbé válik. Az utolsó foszforeszkáló fények egy pillanatra még felvillannak, mint kísérteties, halvány csillagok, de aztán minden teljesen elsötétedik körülöttem. A víz egyre nehezebb, a mély nyomás szinte rám telepszik, mintha a bánat egész súlya a vállaimra nehezedne. Leérek a tenger fenekére, a csend mélyére.

Itt, a legmélyebb sötétben megpillantom őket. A bánat lényei, gomolygó, hatalmas árnyékokként lebegnek körülöttem, bizonytalan, elmosódott formákkal. Némelyikük szeme halványan villan, sápadt és élettelen, mégis egyenesen rám szegeződik. Másokból lassan mozgó, csápszerű karok nyúlnak felém, a vízben kavarogva közelednek, mintha egy érintésre várnának, hogy engem is magukkal húzzanak.

A lények csendes körökben lebegnek körülöttem, figyelnek, mintha halkan suttognának. Üzenetük, amelyet csak én hallok, egyszerre gyengéd és könyörtelen: — Add át magad. Hagyd, hogy mi legyünk a támaszaid, ismerjük minden fájdalmadat. Velünk pihenhetsz.

Ahogy egyre közelebb vonnak, érzem a sötétségük mély vonzását. Az árnyékok lassan körbevesznek, halk örvényszerű forgásuk csalogat, hívogat. Ahogy nézem őket, szinte elveszítem a vágyat, hogy a felszínre visszatérjek, mintha minden ellenállásom eltűnne a mély bánat súlya alatt. Egy pillanatra úgy érzem, hogy elnyel a magány, és a sötét csápok körülfonódnak rajtam, elvonják minden erőmet.

De valami belül, valahol mélyen, egy halvány fény feléled bennem. Egy apró, meleg szikra – egy érzés, amitől újra erőt érzek. A lények közelednek, de tudom, hogy még van választásom. Az élet iránti vágy, a felszín csendes fénye egyszerre meleg és hívogató. Érzem, hogy választanom kell.

Minden erőmmel a felszín felé indulok, küzdök a bánat lényeinek vonzása ellen. Mintha mély álomból ébrednék, a szívem újra dobogni kezd, erősebben, minden mozdulattal közelebb hozva a fényt. A sötét lények követnek, de tudják, hogy ma nem ők lesznek a győztesek.

A felszínen áttör a hold fénye, hűvös levegő tölti meg a tüdőmet. A tenger hullámai lassan visszahúzódnak, ahogy kimerülten leülök a parton, hagyva, hogy a csendes éjszaka körülöleljen. A hold és a csillagok tisztán ragyognak, mintha megértőn figyelnének. Érzem, ahogy a fájdalom lassan feloldódik, szinte kioldódik belőlem, ahogy a könnyek lassan végigcsordulnak az arcomon.

Egy pillanatra felnézek az égre, és látom, ahogy egy hullócsillag suhan el felettem. Érzem, hogy ez az üzenet nekem szól: „Drágám, lesznek még boldog pillanataid. Nem vagy egyedül.” Szívemben csendes béke árad szét, mintha láthatatlan angyalok vennének körül, megvédve és szeretettel átölelve. Ott, a tenger partján, ahol a legmélyebb sötétséggel néztem szembe, most a csillagok fénye alatt újra érzem, hogy újjászülettem.

Kinevetett múlt

Elvira rengeteg fájdalmat élt át az életében, pedig még csak huszonkilenc éves volt. Szíve tele volt csalódásokkal. Nevelőintézetben nőtt fel, és az utcán is élt pár hetet. Nem volt senkije, egyedül kellett küzdenie. Mára viszont minden megváltozott: szerető társa van, otthona, és több pénze, mint amiről valaha álmodott. Amikor a múltjára gondolt, eddig mindig fájt neki. De ma, amikor kiállt az esőbe, leszakított egy virágot, és a nyári zápor simogatta az arcát, valami megváltozott. Egy boldog kacaj tört fel belőle. Végre kinevette a múltat, és elengedte a fájdalmat. Csak egy emlék maradt.

A Természet ölében

 

Márta, amikor csak tehette, kiült a vízparti kedvenc helyére. Ilyenkor csend vette körül, és harmónia költözött az egész lényébe. A naplemente aranyló, meleg sugarai lágyan simogatták bőrét, a fény játszadozva csillant meg a víztükrön. Hiszen a Nap mindenkit szeret, nem válogat; sugarai egyformán simogatnak embert, állatot, növényt. Életet ad a fénysugaraival. Szeret. Mindenkit. Szinte beszél és tanít, csak észre kell venni. A parton minden elem jelen van. A Föld milyen csodás!

Ahogy Márta a vízparton ült, úgy érezte, hogy a természet elemei egy-egy árnyalatot adnak az életének szövetéhez. A víz, ahogy lágyan simogatta a lábát, mintha a múlt terheit mosta volna le róla, tiszta és friss érzést adva. Észrevette, hogy a szél finom fuvallata, mint egy lágy dallam, fújta el a kétségeit, és helyette békét hozott a szívébe. A Föld szilárdsága emlékeztette arra, hogy mindig van hová visszatérni; a gyökerek, melyek az éltető Földtől származnak, megerősítették benne a biztonságérzetet. Végül a tűz melege, amit a naplemente aranyló fénye képviselt, az élet szenvedélyére emlékeztette, arra a szeretetre, amely mindent áthat.

Ezek az elemek nemcsak körülvették, hanem valósággá tették a belső utazását: a víz tisztította lelkét, a szél felerősítette hangját, a föld megtartotta, míg a tűz fellobbantotta a reményeit.

A fák, a virágok mennyi mindent nyújtanak nekünk: oxigént, ételt, illatokat és megannyi szépséget. A levegő életet ad. A szél, a szellő is egy csodás elem. Még a vihar is. Megvan a maga szépsége. A villámok vad tánca az égen, lenyűgöző erővel és fényességgel vág át a sötétségen. Amikor lágy szellő simogatja az arcunkat, és finom illatokat hoz az életünkbe, kell annál szebb? Ezeken a dolgokon gondolkodott, elmélkedett Márta, miközben a lábát a kellemes vízbe hűsítette.

A víz volt az, amit igazán szeretett. Szeretett fürdeni a folyóban. Egyensúlyba hozta mindenét, a testét és a lelkét egyaránt. Víz nélkül sem lehetne létezni. Annyi szépséget ad az emberiségnek! Semmi sem élne, ha nem lenne víz. Az eső táplálja a Földet, és nemcsak a Föld, hanem az emberek, állatok és növények szomját is oltja. A tavak, csermelyek, patakok, folyók, tengerek és óceánok olyan erővel és tisztasággal bírnak, melyre nehéz szavakat találni. A víz lágy dallama mintha ősi titkokat suttogna, mint egy bölcs tanító, aki türelmesen adja át az élet örök bölcsességét. Ezt csak csendben lehetséges megérteni, ha megnyílunk, és eggyé válunk a természettel, a vízzel, a levegővel, a Földdel és a Nappal. Itt élünk, és sokszor annyira el vagyunk foglalva a saját problémáinkkal, a világ dolgaival, hogy elmegyünk ezek mellett a szépségek mellett. Pedig ez az élet.

Márta már erre rájött, és eggyé vált mind a négy elemmel. Hallotta azt, amit mondtak, érezve hallotta. Márta megszabadult a világ terheitől, többé nem engedte, hogy a problémák elhomályosítsák belső fényét. Nem foglalkozott a világ bajaival. Sőt, minden drámát elkerült. Jól megvolt az ő világában, és csak azokat engedte be az életébe, akik kedves, szerető szívvel rendelkeztek. Márta elérte azt, amire mindig is vágyott: a belső békét, a nyugalmat, és az élet teljességét, amit csak a négy elem harmóniájában találhatunk meg.

Gyöngyszemek X.

 

Szeretnék most nektek a megbocsájtásról írni, egy számomra, és úgy gondolom, nektek is fontos dologról. Mindezekre magam jöttem rá.

Nagyon nehéz téma a megbocsájtás. Nem is beszélve arról, ez milyen hosszú, akár egy életen át tanulandó folyamat. Már egészen kicsi korunktól követünk el hibákat, rosszat csinálunk, amit tudjuk, nem szabadna, de mi akkor is ki akarjuk próbálni, azt a dolgot meg karjuk tapasztalni. Persze aztán kapunk is a szüleinktől, jó esetben esetleg csak szidást, számonkérést. Későbbiekben is döntünk rosszul, mert nincs meg a tudásunk akkor, az adott pillanatban, és a számunkra az úgymond rossz döntést hozzuk meg. Na, akkor jönnek lelkiismeret -furdalások és a bűntudat. Annyiszor rosszul döntünk, hibázunk, hiszen emberek vagyunk, tapasztalni jöttünk ide a Földre, tanulni. Így fejlődünk, a tudatosságunk, a lelkünk. Viszont nagyon nehéz elengedni a sok rossz döntés által okozott fájdalmakat. Hiszen van úgy, hogy megbántottunk egy szerettünket, és ő nem tud megbocsájtani, például ez évekig tud nekünk bánatot okozni. Egy valami biztos, ezeket csak cipeljük magunkkal, és csak rakódnak, rakódnak, olyan, mintha egy zsák követ hurcolnánk magunkkal minden pillanatban. Egy idő után megrogyunk, elfáradunk, és elmegy az életkedvünk is. Hogyne menne el, hiszen mi mindent cipelünk magunkkal nap mint nap! Nekem jó pár évembe telt, mire édesanyámnak meg tudtam bocsájtani. Ha olvastad, kedves Olvasó, az „Isten velem van” című írásomat, abból megismerheted az életem egy darabját. Rájöttem, ő csak ennyire volt akkor képes, szellemi, érzelmi tudása ennyi volt. Nem tudott engem szeretni, akkor nem volt rá képes. Saját fájdalmában volt elveszve. Még anyaként is sokszor elkapott a sírás, hogy mennyire hiányzott nekem az anyai szeretet! A gyermeki énem néha előjött felnőttként is. Ma már jó a kapcsolatom az anyukámmal. Nagyon sokat olvastam, és nagyon sok tanfolyamot végeztem az elmúlt harminc év alatt. Spirituális tanfolyamokat, angyal-tanfolyamokat, huszonévesen. Faltam a misztikus írásokat. Mai napig fejlesztem magam, olvasok, és alkalmazom a tanultakat. Egy biztos, kedves Olvasó, hogy az első lépés az- az, hogy magadnak kell MEGBOCSÁJTANOD! Tudom, ez furcsa, mert arra gondolsz, hát nem azoknak kell megbocsájtanom, akiket megsértettem, megbántottam? Igen, az is fontos, valóban. De nem az az első. Hogyan is tudnál megbocsájtani nekik, ha önmagadat utálod emiatt, és haragszol magadra? Tudna az tiszta szívből jönni, tudnál tiszta szívvel megbocsájtani nekik? Érezz bele ebbe! Hát nem. A legelső dolog saját magadnak megbocsájtani, mindent elengedni. Nekem az segített, és lehet segít neked is, hogy akkor, amikor azokat az úgymond rossz döntéseket hoztam abban az életszakaszomban, akkor olyan tudatossággal bírtam. Ennyit tudtam tenni, erre voltam képes, olyan érzelmi szinten voltam. Azóta fejlődtem, változtam, tanultam. Már teljesen más ember vagyok. Tehát, ha ezt tudatosítod, és elengeded azt a sok fájdalmat, megkönnyebbülsz. Néha visszatér egy-egy emlékérzés még évek múlva is, de ezek szépen elmennek, és leteszed a sok követ, amit a hátadon cipelsz, vagyis egyre kevesebb lesz a zsákban. Ez hosszú folyamat is lehet. Mindenkinél más. Hiszen mindenki mást él át, mást tapasztal meg. Nincs két egyforma élet, mint ahogy ember sem. Tehát az életed egyre jobb lesz, az egészséged is, erősebb leszel, és mosolygósabb. Remélem, tudtam egy két jó tanácsot adni. A lényeg az első dolog, hogy önmagadnak megbocsájtani. Ha elkezded szeretni önmagadat, már megbocsájtottál magadnak. Egyre jobb és könnyebb lesz az életed. Nehézségek mindig jönnek, de sokkal könnyebben tudod őket kezelni. Ajánlom a lélegzést, a napi tizenöt perc önmagadra figyelést és lazulást, a „Gyógyító álom” írásomat, melyet már hangos videóként is megtalálható.

Nagy ölelés: Aurora Amelia Joplin.