A cseresznyefa alatt ültem, és néztem, ahogy a nap lassan aranyszínű köntösbe burkolja a kertet. Az áprilisi fuvallat gyengéden borzolta a fák leveleit, mintha titkokat susognának egymás között. A cseresznyefa virágai fehér sziromköntösben díszelegtek, amelyek az aranyló napsugarakban még tisztábbnak, még fényesebbnek tűntek, mint valaha. De a szépség nem hozott megnyugvást – a szívem egyre nehezebben verte ritmusát a mellkasomban.
Szomorúság ölelt körül, akár egy régi, kopott takaró. Talán, mert valami elveszett bennem, vagy csak mélyen megbújt a lelkem egy szegletében – egy olyan titok, amit nem mertem kimondani, mert féltem, hogy ha egyszer a szavak súlyával a világra engedem, örökre megváltozom.
A távolban, az ég peremén a nap lassan süllyedni kezdett, s ahogy aranyszíne egyre mélyült, a kert is más árnyalatot öltött. A fák törzse sötétebb lett, a virágok pedig, mintha búcsút vennének a fénytől, szomorú csillogással hajladoztak. Ahogy a cseresznyefa alá hajtottam a fejem, hallottam, ahogy egy-egy szirom aláhullik. Egy szirom a tenyerembe hullott, és velem együtt sírt, mintha gyászba borulna minden körülöttem.
Egyetlen gondolat tört fel bennem, mint ahogy a régi sebek néha, váratlanul, újra lüktetni kezdenek. Talán sosem fogok megszabadulni attól az érzéstől, ami itt, a cseresznyefa alatt úgy ölel magához, mint egy szívbe markoló sötét árnyék. Egy régi szerelem emléke volt ez, amely már csak foszlányokban élt bennem – egy mosoly, egy pillantás, amit talán csak én őrzök ennyire görcsösen.
Az aranysárga nap fénye lassan megfakult, és én ott maradtam egyedül, a cseresznyefa alatt, magamra hagyva a múlt árnyaival. A szívemben egy rés mindig szomorú marad, akárhány szirom is hullik még, akárhányszor is tör előre a tavasz újra meg újra. Az a szerelem, ami valaha olyan ragyogó volt, mint a napfény, most már csak egy halk, szomorú emlék, ami a lelkem legmélyén rejtőzik.
