Istennel beszélgettem

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem )

Egy gyönyörű, napsütéses nyári reggelen történt, amikor a kedvenc helyemen ültem, egy hatalmas, öreg fa alatt. Az ágak lágyan hajladoztak a szélben, és a nap aranyló sugarai megpróbáltak áttörni a könnyű, fodrozódó felhőkön. A sugarak játékos színekben táncoltak az égbolton, mintha festő ecsetje simogatta volna az eget. Merengve figyeltem ezt a reggeli csodát, és mélyen magamba szívtam a friss levegőt. Az illata tiszta volt, mint maga az élet. Olyan érzés kerített hatalmába, amelyet nehéz megfogalmazni – nem volt benne sem félelem, sem bánat, de öröm és szeretet sem. Egyszerűen csak volt. Egyfajta szabadságérzet, amely mindentől független.

 Ebben az állapotban ültem ott, a fa törzsének támaszkodva, amikor a föld illata és a fű puha érintése áthatotta lényemet. Behunytam a szememet, és ellazultam, minden gondom szertefoszlott. Végre nem éreztem a belső küzdelmeimet. Hosszú ideje harcoltam önmagammal, de most végre nyugodt voltam.

 Hirtelen valami megváltozott körülöttem.A levegő sűrűbbé vált volna, mégis könnyebb lett volt belélegeznem. A szél megszűnt, de a csend sem volt teljes; halk, alig hallható susogás járta át a teret. Nem tudtam eldönteni, hogy a fa ágai beszélnek-e hozzám, vagy a szél játszik a gondolataimmal.

 Kinyitottam a szemem, és akkor vettem észre, hogy valaki áll a közelemben. Nem hallottam lépteket, és biztos voltam benne, hogy az előbb még senki nem volt itt. Az alak egy ösvényen közeledett, amelyet addig nem is láttam. Lassú, könnyed lépésekkel haladt, mintha minden lépése tökéletesen illeszkedne a természet ritmusába. A levegő megtelt egy ismeretlen illattal, amely egyszerre emlékeztetett a frissen vágott fűre, virágokra és valami megfoghatatlan tisztaságra.

 Ahogy közelebb ért, tisztán láttam: egy idősebb férfit. Haja hófehér, kissé göndör, arca finom vonású, mégis méltóságteljes. Szemében valami egészen különleges fény ragyogott. Ez a fény azonnal megragadott; nem láttam még ilyet. Nem ijesztő volt, hanem inkább megnyugtató.

 A férfi megállt néhány lépésnyire tőlem. Nem szólt semmit, de jelenléte betöltötte az egész teret. Nem tudtam megmagyarázni, de az érzés, hogy valami rendkívülivel van dolgom, egyre erősödött bennem. Felálltam, zavaromban lesimítottam a ruhámat, és óvatosan megszólaltam:

– Elnézést, de… ismerjük egymást?

 A férfi lassan elmosolyodott. A mosolya huncut volt, de mégis atyai szeretettel teli.

– Te szoktál itt ücsörögni, igaz? Szép helyet választottál.

 A kérdés meglepett. Ez a hely az én titkos menedékem volt, ahol soha senkivel nem találkoztam.

– Igen, ez a kedvenc helyem. De... hogy került ide? – kérdeztem.

 A férfi nem válaszolt azonnal. Várakozón nézett rám, mintha azt akarná, hogy magamtól találjak választ.

– Talán mindig is itt voltam. Csak most vettél észre – mondta végül halkan.

 Ez a válasz még jobban összezavart. Egy pillanatra a földre néztem, majd újra ráemeltem a tekintetem. A levegő körülötte szinte vibrált, mintha egy láthatatlan energia burkolta volna be. Nem tűnt valóságosnak, mégis ott állt, megkérdőjelezhetetlenül.

 – Maga… kicsoda? – kérdeztem halkan.

 A férfi előrébb lépett, most már egészen közel állt hozzám. Tekintete annyira tiszta és őszinte volt, hogy képtelen voltam elszakadni tőle.

– Nézz mélyen magadba, Annabella. Ugye, érzed? Mondd ki, amit a szíved már tud.

 Ahogy a szemébe néztem, minden gondolatom eltűnt. Úgy éreztem, magába szippantott. Ő volt az erdő, az ég, a világmindenség. És én is. Benne minden ott volt. Akkor megértettem. Ő Isten.

 Leültem, és ő is mellém ült. Nem kérdezett, csak jelen volt, és pontosan tudta, mi zajlik bennem. Egy pillanatra azt hittem, talán meghaltam, és most a másik világban vagyok. Mintha a gondolataimat hallotta volna, megszólalt:

– Nem haltál meg. Sőt, most fogsz igazán élni! Eddig csak túléltél, Annabella. Nem éltél. Keresés és tanulás volt az eddigi utad. A fájdalom és a szenvedés tanítottak, az örömök – bár kevesebb volt belőlük – szintén célt szolgáltak. De most eljött az idő.

 – Milyen idő? – kérdeztem döbbenten.

 – Az idő, hogy élj – felelte. – Hogy beteljesítsd, amiért itt vagy a Földön.

 – De én nem értem, miről beszél – mondtam tanácstalanul.

 – Figyelj befelé, Annabella. Pontosan tudod – válaszolta.

 Behunytam a szemem, és éreztem, ahogy Isten megfogja a kezem. Melegséget árasztott, amely átjárta a testemet. Képek jelentek meg előttem: láttam magamat, ahogy egy kávézóban ülök. Az illatok, a zajok, minden olyan valóságos volt. Egy szomorú, megviselt nő ült velem szemben. Beszélgettünk. Én hallgattam, ő pedig könnyes szemmel mondta el az életét. Éreztem, hogy belőlem árad a szeretet és a fény, amelyek lassan elérnek hozzá is.

 – Ez az én utam, a jövőm? Ez a feladatom? – kérdeztem.

 – Már eddig is ezt tetted – mondta Isten. – Csak nem tudtál róla. Azért jöttem, hogy tudatosítsd önmagadban.

 Éreztem, hogy igaza van. Megértettem, hogy az önmagam iránt érzett szeretet nélkül mindez nem lett volna lehetséges. Isten szavai mélyen megérintettek:

– Az önzetlen, isteni szeretetet adod tovább. Tanítani fogsz másokat. Lesznek, akik megtalálnak téged. Lesz, akit te fogsz meghallani, amikor hív. Ez az isteni szeretet. Segíteni, adni másoknak. Már nem akarsz elvenni senkitől semmit. Van bőven energiád. Önmagadból merítesz. Elérted. Azért is vagyok itt. Most már tudod. Ez a te utad.

 A szavai után még egy ideig csendben ültünk. Aztán megérintette az arcomat, kedvesen, atyai szeretettel, és hirtelen eltűnt.

 Magamhoz térve azon tűnődtem, vajon álmodtam-e. De amikor körülnéztem, megláttam valamit. Ott, ahol ült, egy hófehér virág nőtt a földből. Ragyogott, illata pedig betöltötte a levegőt. Már biztos voltam benne: Istennel beszélgettem.