de mindig vittem egy lángot a sötét folyosón.
Anyaként álltam, erős gyökérként,
míg vihar cibálta a világom.
Szívem nem kérdezett, csak adott,
jóságot, csendet, vigasztaló szót.
Az együttérzés volt a pajzsom,
a szeretet, az iránytűm minden úton.
Fiatalon kerestem a választ,
ma már tudom: a kérdés is én vagyok.
És a válasz is.
Mert aki ennyit élt,
az megtanul ragyogni a sebek mögül.
Most vagyok boldog, most ötvenegyévesen ,
szelíden mosolygok a világra,
mert bennem otthon van végre minden,
amit egykor kívül kerestem.
