A Kő Ember

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Te vagy a kő – szilárd, de formálható,

súlyt hordozol, amit mások nem látnak.

Az élet faragja testedet és lelkedet,

minden repedésed egy emlék, egy tanítás.

Bánatod a mélyedbe rejtett titok,

mint a föld, amelyet évszázadok törtek meg.

Fájdalommal vésett vonásaid

szoborrá emelnek az idő útján.

De tehet az élet rád bármilyen terhet,

te vagy, aki eldönti, hogyan viseled.

Az úton jársz – de te vagy maga az út.

Lépéseid súlya kővé válik alattad,

minden döntésed valóságot teremt,

minden álmod a képzelet forrása.

Erő vagy, de nem csak erő,

benned az értelem katedrálisa áll,

és tudatosságod mécsese világít

a legsötétebb éjszakán is.

Az élet benned születik meg újra,

minden nehézség, minden súly a tied.

Te vagy a kő, amelyet senki nem emelhet fel,

de te magad formálod, hordozod.

A kő ember vagy – örök paradoxon:

szilárd és törékeny, halandó és végtelen.

Bánatból, fájdalomból születik meg az értelem,

és a tudatosság a végső ajándék.

Idő Szárnyán

 

Talán egyszer megérint a béke, mint puha szellő,

hegyek felett lebegve, felhők között suhan,

ahol az igaz szeretet ébred a csendben,

és minden pillanatban ott pihen a nyugalom.

Talán egyszer valóra válik egy álom,

fájdalmas múltunkból tiszta fény ragyog,

mint rejtett kincs, mélyben szunnyadó öröm,

melyet csak a lélek legmélyén találhatok.

Talán egyszer harmóniát találok,

ahol a felhők átölelik a hegyek gerincét,

s mint könnyű pillanat, suhan el a bánat,

hogy helyette a béke töltse meg szívemet.

Talán egyszer elérhető lesz minden,

kezemmel érinthetem a távol csöndjét,

ahol nyugalom lesz a legfőbb kincsem,

és az idő halk szárnyán tovább suhan az élet.

Szeretet és Bánat

 

Minden ember egyedi,

Hisz a szeretet vezérli,

Még ha el is veszett,

Szívében él szeretet.

Csak egy kicsit elbújt most,

Bánatból most sok jutott,

Fény a szívben úgy ragyog,

Bánattal is társalog.

Néha több a bánat már,

De a szív ezt jól látja,

Ő szeretni tud, hiszi,

Szeretet az, mi élteti.

A bánat néha fáj nekünk,

De a szívből nő a fény,

Szeretet mindig velünk él,

Szívet átfonva útra kél.

Álmodat átfesteném

Szeretném elűzni a szomorúságod,

Az arcodról a keserű bánatod,

Festenék neked hulló csillagokat,

Boldogságot hozó angyalokat.

Álmodat átfesteném színesre,

Énekelnék neked a szívedbe,

Dúdolnám éjszaka a szeretet dalát,

Vigyáznám álmod minden pillanatát.

Álmodban átfesteném a holnapot,

Festenék mosolyt, kedves hangulatot,

Örömmel teli boldog valóságot,

Lefestenék neked minden kívánságot.

A Mélység Ölelése

Egy éjszakai órában ülök a parton, a tenger hullámai lassan elérik a lábamat, mintha hívnának maguk közé. A víz hideg érintése megborzongat, de nem rettent vissza. Ahogy a mély vizet figyelem, egy láthatatlan erő húz le, mintha a mélység sötétje magához szólítana. Felállok, és lassan elindulok befelé, egyre mélyebbre, hagyom, hogy a tenger körülöleljen, és a mélység csendje belém hatoljon.

Ahogy tovább merülök, a napfény fokozatosan eltűnik, és minden egyre hűvösebbé, sötétebbé válik. Az utolsó foszforeszkáló fények egy pillanatra még felvillannak, mint kísérteties, halvány csillagok, de aztán minden teljesen elsötétedik körülöttem. A víz egyre nehezebb, a mély nyomás szinte rám telepszik, mintha a bánat egész súlya a vállaimra nehezedne. Leérek a tenger fenekére, a csend mélyére.

Itt, a legmélyebb sötétben megpillantom őket. A bánat lényei, gomolygó, hatalmas árnyékokként lebegnek körülöttem, bizonytalan, elmosódott formákkal. Némelyikük szeme halványan villan, sápadt és élettelen, mégis egyenesen rám szegeződik. Másokból lassan mozgó, csápszerű karok nyúlnak felém, a vízben kavarogva közelednek, mintha egy érintésre várnának, hogy engem is magukkal húzzanak.

A lények csendes körökben lebegnek körülöttem, figyelnek, mintha halkan suttognának. Üzenetük, amelyet csak én hallok, egyszerre gyengéd és könyörtelen: — Add át magad. Hagyd, hogy mi legyünk a támaszaid, ismerjük minden fájdalmadat. Velünk pihenhetsz.

Ahogy egyre közelebb vonnak, érzem a sötétségük mély vonzását. Az árnyékok lassan körbevesznek, halk örvényszerű forgásuk csalogat, hívogat. Ahogy nézem őket, szinte elveszítem a vágyat, hogy a felszínre visszatérjek, mintha minden ellenállásom eltűnne a mély bánat súlya alatt. Egy pillanatra úgy érzem, hogy elnyel a magány, és a sötét csápok körülfonódnak rajtam, elvonják minden erőmet.

De valami belül, valahol mélyen, egy halvány fény feléled bennem. Egy apró, meleg szikra – egy érzés, amitől újra erőt érzek. A lények közelednek, de tudom, hogy még van választásom. Az élet iránti vágy, a felszín csendes fénye egyszerre meleg és hívogató. Érzem, hogy választanom kell.

Minden erőmmel a felszín felé indulok, küzdök a bánat lényeinek vonzása ellen. Mintha mély álomból ébrednék, a szívem újra dobogni kezd, erősebben, minden mozdulattal közelebb hozva a fényt. A sötét lények követnek, de tudják, hogy ma nem ők lesznek a győztesek.

A felszínen áttör a hold fénye, hűvös levegő tölti meg a tüdőmet. A tenger hullámai lassan visszahúzódnak, ahogy kimerülten leülök a parton, hagyva, hogy a csendes éjszaka körülöleljen. A hold és a csillagok tisztán ragyognak, mintha megértőn figyelnének. Érzem, ahogy a fájdalom lassan feloldódik, szinte kioldódik belőlem, ahogy a könnyek lassan végigcsordulnak az arcomon.

Egy pillanatra felnézek az égre, és látom, ahogy egy hullócsillag suhan el felettem. Érzem, hogy ez az üzenet nekem szól: „Drágám, lesznek még boldog pillanataid. Nem vagy egyedül.” Szívemben csendes béke árad szét, mintha láthatatlan angyalok vennének körül, megvédve és szeretettel átölelve. Ott, a tenger partján, ahol a legmélyebb sötétséggel néztem szembe, most a csillagok fénye alatt újra érzem, hogy újjászülettem.

Láthatatlan hívás

Eljött az idő, hát elindulok,

fáradt lábammal lassan bandukolok,

mázsás kövek nyomják léptemet,

új utamon talán elengednek.

Látom az utat, láthatatlan hívást,

az út szélén várnak rám sorban,

szeretet-angyalok, barátok –

tárt karokkal fogadnak, szívükkel dalolnak.

Egy új világ hív, ismeretlen táj,

hol csodás dimenziókon át

árad a szeretet mindenhol –

jobb, mint e földi létezés,

nincs ott bánat, nincsen éhezés.

Szívesebben maradnék és léteznék,

szívem már vágyik e létre,

hazamenni, felébredni nem akarok;

a földön szeretet nélkül élni nem tudok.

E földi létben szívem megszakad,

nem látok mást, csak szomorú arcokat,

félelem járja át e világot –

inkább megyek az új világba tovább,

hol a szeretet ölel majd át.

Az idő tükre

Az idő tükre fényt vetít felém,

mely ráncokban őrzi a múlt szelét.

Minden emlék egy színes festmény,

melyből születik a költemény.

Bölcsesség szőtte, mint életfonál,

mely köti a múltat a jelenhez.

A tükörbe nézve látom magam,

belül mindig fiatal maradok.

A ráncok közt mély bölcsesség rejlik,

tudás és tapasztalat, mi éltet.

Mint álmok szárnyán repül a pillangó,

az élet színeit felfedi nékem.

A tükrön át látom a világot,

hol boldogság és bánat együtt jár.

Minden nevetés egy csillaggyümölcs,

mely éjjel ragyog, szívem fénye már.

A tükör nem mindent mutat,

az igazságot a lélek érti.

Mert ami látható, az csak felszín,

a mélyben rejtőzik a szeretet.

Így hát megélem a nap csodáját,

elmerülök a pillanat mélyén.

Az idő tükre bár mást is mutat,

én akkor is járom a saját utam.

Minden egyes lépés új szimfónia,

a szív dobbanása a jelen dallama.

A nevetés olyan, mint a szellő,

a szeretet fonál körbefon engem.

Így megélem az élet ajándékát,

és tudom, hogy a lélek fiatal.

Mert a lélek tükre örök és szép,

az idő szőtte életünk meséjét.

Esse, a lenni fája

 

Mirjam az erdő felé tartott, ahogy a nap már lassan a horizont alá ereszkedett, a fák közé narancssárga és bíborvörös fényt hintve. A levegő tiszta volt, de a távolból valami ősi csend ölelte körbe a tájat, mintha minden lélegzet egy pillanatra megállt volna. A lány szívét súlyos teher nyomta, amit szüntelenül hordozott magával: elveszítette édesanyját, és azóta úgy érezte, hogy egy része örökre hiányzik.

A faluja lakói mindig meséltek egy fáról, amely a hegyek mélyén bújik meg, valahol ott, ahová senki nem találhat el, csak azok, akik igazán hisznek a csodákban. "A szeretet fája" – így nevezték, de azt is mondták, hogy ez nem csupán egy fa. Édesanyja gyakran beszélt róla, amikor még élt: a fa virágai képesek voltak meggyógyítani nemcsak a testet, a szívet, még a lelket is. Azóta, hogy anyja elment, Mirjam szíve össze volt törve, és valahol mélyen érezte, hogy ez a fa talán enyhíthetné bánatát.

A léptei egyre halkabbak lettek, ahogy az ösvény egyre szűkült, a fák sötéten, misztikusan összezárultak felette. A levegő hidegebb lett, de Mirjam nem torpant meg. Egyre erősebben érezte, hogy valami vonzza – egy hívás, amelyet nem tudott megmagyarázni. Mintha valami ősi erő súgta volna meg a helyes utat. Az ösvény végén egy különös tisztás tárult fel előtte, melyet addig soha senki nem látott.

Ott állt a fa.

Esse hatalmas törzse ősi volt, repedései mélyek, mintha évezredek óta figyelné a világot. A levelei nem zöldek voltak, hanem arany és ezüst árnyalatokban játszottak, mintha maga a csillagos ég tükröződött volna bennük. Virágai ragyogtak, ezüstszirmokkal, amelyek épp most bomlottak ki az esti fényben. A gyökerei mélyen a földbe kapaszkodtak, de valami furcsa és természetfeletti élt bennük – mintha ezek a gyökerek nemcsak a földet, hanem a valóság szöveteit is tartották volna.

Mirjam óvatosan közelebb lépett, s ekkor a levegő különösen megremegett. Az ég elsötétült, de nem fenyegetően; inkább, mintha egy fátyol hullott volna le, felfedve valami rejtett világot. Hirtelen a fa lombjai között mintha fénylő angyali alakok suhantak volna végig, őrizve a fát, védelmezve a titkot, amelyet évszázadok óta rejtettek az emberek elől. Egy lágy szellőt érzett, az egyik virág levált az ágról, egyenesen Mirjam felé sodorta. Amikor hozzáért, egy meleg, megnyugtató érzés járta át.

A fa mély, halk susogásba kezdett, mintha maga a föld beszélne általa.

– Üdvözöllek, Mirjam – szólt egy szelíd, de erőteljes hang a fejében, nem is hangként, inkább érzésként. – Tudom, miért jöttél. A szívedet bánat nyomja.

Mirjam halkan felnézett a fára, szemei tele könnyekkel.

– Elvesztettem őt – mondta remegő hangon. – Annyira fáj. Anyám mindig mesélt rólad, de most, hogy ő nincs, úgy érzem, egy darab belőlem is eltűnt vele.

A fa levelei finoman megmozdultak, mintha maga a világ válaszolt volna.

– A szeretet, Mirjam, soha nem tűnik el. Akiket szeretünk, azok mindig itt vannak velünk, bennünk. Édesanyád szeretete itt van a levegőben, a földben, minden lélegzetedben. Az én virágaim nem csupán gyógyítanak – visszaadják a hitedet abban, hogy a szeretet mindent túlél.

Mirjam könnycseppjei lassan száradni kezdtek, ahogy a fa ágain egyre több virág nyílt ki, ezüstszirmok százai táncoltak a levegőben.

– Esse – suttogta halkan, mintha valami mélyebb erőt ismerne fel benne. – A neved azt jelenti, hogy „lenni”. Te nemcsak a szeretet fája vagy, ugye?

– Így van – válaszolta Esse gyengéden. – Én a létezés fája vagyok. Minden, ami volt, van és lesz, belőlem sarjad. És te, Mirjam, része vagy ennek. Az édesanyád is. Ez az erő nem hagy el soha. A bánatod a szeretet egy formája – de ne hagyd, hogy a szívedet megkeményítse. Engedd, hogy virágokat hozzon belőle az élet.

A fa egyik virága ismét leszakadt az ágról, és finoman a lány kezébe hullott. Amint megérintette, meleg fény járta át a testét, mintha anyja érintését érezné újra, és a szíve lassan könnyebbé vált. Tudta, hogy anyja szeretete nem halt meg – csak átalakult.

– Vigyázni fogok rád! – suttogta a fa. – Ahogy az angyalok is vigyáznak rád. Minden pillanat egy lehetőség a szeretet megélésére.

Mirjam halkan bólintott, a szél ismét meglebbentette a haját, mintha angyali kezek simítanák. Érezte, hogy soha nem lesz egyedül. Lassan elindult vissza az ösvényen, de már nem ugyanaz a kislány volt, aki ide érkezett. A szívében ott volt a hit, és a világ is másképp ragyogott körülötte.

Esse susogva búcsúzott tőle, de a lány tudta, hogy nem ez volt az utolsó találkozásuk.

Könnycseppek hangja

Mik is a könnyek?

Örömtől s fájdalomtól jönnek.

Szívünkben lángol a szeretet,

Néha fájón ejt mély sebet.

Amikor sír az ember csendben,

Lelke mélyén minden remeg.

Az öröm könnycseppje tiszta fény,

Mosoly mögött rejtett emlék.

A bánat könnye súlyosabb,

Szívből jön, s szótlanabb, mélyebb.

Mégis tisztít, elvisz mindent—

Fájdalomból új fényt hozhat.

A szeretet könnye más, mint bármi,

Tiszta szeretet, mi szívből árad.

Megmutatja, hogy élünk, érzünk—

Szeretve sírunk, míg remélünk.

Szívből tör fel a könnycsepp tisztán,

Arcunkon csillog, mint a gyémánt.

Fényében ott van minden, mi szép—

Szeretet, bánat, öröm és fény.

Bánat király és a szerelem

 

Hol volt, volt hol nem volt, volt egyszer valahol egy királyság. Ennek a királyságnak a királya Bánat király volt. A király tele volt bánattal és szomorúsággal. A könnycseppjei szürke színűek voltak, amikor sírt. Fiatal volt még, és nagyon szép király, de meg volt keseredve. Mindennap, amikor megérezte, hogy valaki bánatos lett, odament, odarepült az emberekhez, és elültette a szívükbe a bánatot, keserűséget, szomorúságot. Ha sikerült neki olyan mélyen az ember szívébe beültetni, még szegény ember bele is halt a szomorúságába. Bánat király varázslatos képessége az volt, hogy tudott repülni, mert az apukája tündér volt. Az anyukája ember. Sajnos, a királyságban több volt a bánatos ember, mint a boldog. Az égen a felhők is csupa szürkeséggel borították be az eget. A Nap néha ragyogott fel az égbolton. A házak falait is szürke színűre festették az emberek. Alig akadt egy pár színes és vidám ember és mosolygós boldog gyerek.

Élt a királyságban egy királynő is. Ő volt a Boldogság királynő. Varázslatos képessége volt, mert a nagyszülei tündérek voltak. Valamikor ők uralkodtak a királyságban, de elveszítették a trónt, mert legyőzte a Bánat király apja az ő édesapját. Nagyon szép palotája volt, tele virágokkal, ahol az égen a felhők fehéren fodrozódtak, a Nap is fényesen ontotta a sugarait. Sajnos, sokszor a szürke felhők többször voltak jelen az égbolton, és sokszor teljesen beborult az ég felettük. Nagyon igyekezett a Boldogság királynő, hogy a boldogság uralja a királyságot, de sokszor elfáradt, mert nem volt könnyű az emberek szívébe a boldogságot beültetni. Gyönyörű haja aranyszínben pompázott, amikor repült, és lobogott a szélben arany haját, mindenki csodálta. A szárnyait kitárva kellemes virágillatot hagyott maga után. Ég kék szemeiből boldogság áradt. Amikor az örömtől sírt, a szemeiből szivárványszínű könnycseppek folytak. Állandó mosollyal arcán az emberek szívét felmelegítette. Szolgálatot végzett, ahol csak tudott, szeretetet vitt az emberek szívébe és életébe.

Történt egy napon, hogy Kristóf gyönyörű biciklit kapott a születésnapjára. Anyukája és apukája örömmel adták át neki, hogy ezzel a biciklivel tanuljon meg kerekezni. Boldog volt Kristóf, csak úgy csillogtak a szemei az örömtől. Ki is készítették neki a biciklit, és nagy szemekkel figyelték, segítették a szülők tartották a biciklit, fogták az ülés hátulját, hogy minél hamarabb megtanuljon egyensúlyozni Kristóf. Már sokat gyakorolt, és egész ügyesen ment a kerékpározás, amikor egyszer csak elveszítette az egyensúlyát, és mivel még nem volt teljesen magabiztos Kristóf, hatalmasat esett. Nagyon megütötte magát, hangosan sírt, és csak úgy potyogtak a könnyei! Az egyik térdén jó nagy csúnya seb keletkezett, mely vérzett is. A seb telement porral, és fűszálakkal. A szülők futva igyekeztek Kristófhoz, hogy segítsenek neki

– Anya, Apa, nagyon fáj! – kiabálta Kristóf.

– Semmi baj, kicsim! Elég csúnya sebet szereztél, de meg fog gyógyulni. Ne sírjál, mindjárt kitisztítom a sebedet, és bekenem a kenőccsel. – válaszolta az anyukája Kristófnak.

Bementek a házba, az anyuka ellátta a sebeket, de Kristóf még mindig szipogott, mert bizony nagyon fájt a lába. Az apukája elmondta, hogy ez katonadolog. Erős és ügyes fiú, hamar meggyógyul. Nem is mert zokogni, hiszen ő erős fiú, ezért csak szipogott. Kavarogtak benne az érzések, hogy soha többet nem próbál meg biciklizni, mert félt, hogy újra elesik. Viszont annyira akart száguldozni és bravúroskodni, mint a többi nagyfiú. Minden vágya az volt, hogy megtanuljon biciklizni.

Erre a nagy sírásra és félelemre, szomorúságra felfigyelt a Bánat király. Gondolta, na most ismét lesz egy alattvalója. Ki is tárta szárnyait, hogy felkeresse a kisfiút és beültesse a szívébe a bánatot. Ahogy repült az égen a szürke felhők között, biztos volt benne, hogy egy időre elveszi Kristóf kedvét attól, hogy megtanuljon biciklizni.

Ahogy viszont Kristófnak csillapodott a fájdalma, egyre erősödött benne az a gondolat, hogy ő bizony újra megpróbálkozik a biciklizéssel. Nézte a szép új biciklit, megfogta, és kivitte az utcára. Szeretettel gondolt arra az érzésre, hogy ő bizony mindjárt megtanul biciklizni, és csak úgy száguldozik majd az utcában.

Bizony, ezt azonban megérezte a Boldogság királynő és tudta, mennie kell, hogy az örömöt, a boldogságérzést Kristófnak megerősítse a szívében. Kitárta a szárnyait, melyekből virágillat áradt, és boldogan elindult Kristófhoz. A kisfiú bekötött lábbal állt a biciklije mellett. Apukája mondta neki, hogy pihentesse még egy kicsit a lábait, majd megtanul még biciklizni. Kristóf azt mondta neki:

– Apa! Én már nagyfiú vagyok! Erős! Nem adom fel, és akkor is megtanulok biciklizni, ha fáj a lábam! – mondta büszkén és magabiztosan a kisfiú.

– Ahogy te érzed, kisfiam! Én büszke vagyok rád! Próbálkozzál, és a kitartás meghozza a gyümölcsét, hidd el! Én már csak tudom! Menni fog, és holnap már együtt biciklizünk! – mondta az apukája mosolyogva a kisfiának.

Persze, figyelték a szülők, vajon tényleg megpróbálja-e Kristóf, vagy fél még, és nem mer újra ráülni a biciklire.

Közben megérkezett a Bánat király nagy sebbel lobbal a kisfiúhoz. Figyelte, mit érez, és mit gondol, meglepetésére azt tapasztalta, hogy Kristóf már csak egy kicsit fél, és nincs benne annyi bánat, sőt, minimálisra csökkent ez az érzés benne. Gondolta:

– na, akkor most nekifog, és felerősíti benne a bánat érzést, és elveszi a kedvét örökre attól, hogy biciklire üljön. Éppen hozzá akart fogni, amikor megérkezett a Boldogság királynő.

Még soha nem találkoztak korábban. Mind a ketten meglepődtek. Nézték egymást. A Bánat király szemei kerekre nyíltak, olyan szépnek találta a királynőt, hogy észre sem vette: a szívébe beköltözött a szeretet. Igaz, még csak elkezdődött a változás a szívében. Boldogság királynő is megfigyelte, milyen jóképű a király, csak ne lenne olyan bánatos és szomorú! Tetszett neki, hogy magas és a fekete haja kékesen csillogott a fényben. A nagy barna szemeivel nézte őt. Megszólalt:

– Szervusz, Bánat Király! Jobb lesz, ha elmész, mert Kristóf még ma meg fog tanulni biciklizni. Sokkal több benne a szeretet, mint a bánat, a szomorúság. – mondta kedvesen, de határozottan a királynő.

– Szervusz, Boldogság királynő! Nem mondod, hiszen én is látom! Mire ideértem, átváltozott az érzése. Amikor még elindultam, bánatos volt, és tele fájdalommal, félelemmel. Tied a kisfiú. Nyertél! – válaszolta bánatosan a király.

– Örülök, hogy belátod! – válaszolta mosolyogva Boldogság királynő.

Ahogy Bánat király figyelte a szép, mosolygós királynőt, egyre jobban tetszett neki. Gyönyörűnek találta, és a szíve egyre melegebb lett. Érezte, valami nincs rendben vele. Ilyet még soha nem érzett, mert csak a bánatot, szomorúságot, és fájdalmat ismerte egész életében. Gyorsan elköszönt, és hazarepült.

Hívatta az orvosait, és megvizsgáltatta magát, mert azt hitte, beteg lett, és meg fog halni. Arca elkezdett kifehéredni, a szürkeség eltűnt az arcáról. A szemei csillogni kezdtek. A szíve egyre melegebb lett, és bizsergett a szeretettől. Nem ismerte ezt az érzést. Nem tudta mi ez. Az orvosok nem találtak semmiféle betegséget. Nem hitte el. Újabb és újabb orvosokat hívatott, de mind ugyanazt mondta: nincsen semmi baja.

Volt egy öreg szolgája, aki születésétől mellette volt. Jól ismerte a királyt, és király csak őt tűrte meg maga mellett. Ő sejtette, mi történhetett a királlyal, és a szíve mélyén örült is neki, mert az ő szívében soha nem halt ki a szeretet, csak jól elrejtette. Úgy látta, beszélnie kell a királlyal, és odaállt az ágya mellé, és megszólalt:

– Drága királyom! Tudod, hűségesen szolgáltalak egész életemben! Mindig melletted voltam. Soha nem hagytalak el, mióta megszülettél. Most el kell mondanom neked, hogy mi történik veled. Engedd meg ezt nekem. Tudod, nem vagyok már fiatal, és sok mindent átéltem. Bizonyos dolgokat, amiket te nem.

– Mondjad szolgám! Tudom, meg fogok halni, azért érzem ezt a melegséget a szívemben. – válaszolta bánatosan a király, és a szemeiből szürke könnyek helyett már fehér könnycseppek gurultak le az arcán.

– Dehogy fogsz, királyom! Te most nem haldokolsz, hanem éppen meggyógyulsz! Amit érzel, az a szeretet, és szerelem érzése. Beleszerettél a Boldogság királynőbe, a szíved azért melegszik, mert beleköltözött a szeretet.

– Ó! Tényleg! Neked elhiszem, amit mondasz. Most mit csináljak? Nem tudom… Adj tanácsot, kérlek! Szép a királynő, nagyon tetszik, de én biztosan nem tetszem neki. Hiszen ő ragyog, én meg szürke vagyok a bánattól. Hogyan közeledhetnék felé, ha én ilyen vagyok! – mondta bánatosan, szomorúan a király.

– Kedves királyom! Addig, amíg nem mész el hozzá, ezt nem tudhatod. És ha tetszel neki, és vonzódik hozzád? Már te is változtál, már a szemeid is ragyognak, a szíved szeretettel töltődik, a könnyeid fehérek lettek. – mondta a szolga.

– Igazad van, szolgám! Készülj, velem jössz, és én is kicsinosítom magam, azután indulunk! Kapsz egy repülő unikornist, azzal repülsz velem a Boldogság királynőhöz. – válaszolt a király.

Így is lett. Szépen felöltöztek, és útnak indultak. A király izgatott volt, de öröm töltötte el, hogy újra láthatja a szépséges királynőt. A szolga figyelte a királyt, és mosolygott, mert tudta, nagy változások lesznek a királyságban. Egyszer csak megérkeztek. A Bánat király csak ámult – bámult, mennyire szép helyen élt a királynő. Az ő királysága szürke és virágok nélküli volt.

– Mi járatban itt nálam, Bánat király? – kérdezte a királynő.

– Hozzád jöttem, Boldogság királynő! El kell mondanom neked, hogy beléd szerettem. Amikor megláttalak, a szívem elkezdett meggyógyulni, mert megérintetted. – vallott szerelmet a Bánat király.

Közben átnyújtotta a királynénak az ajándékot, amit neki hozott. Egy gyönyörű gyémántgyűrűt, ami még a király édesanyjáé volt.

– Szeretném, ha feleségül jönnél hozzám! – kérte meg a kezét a király.

A királynő nagyon meglepődött. Tetszett neki a király. Amikor először meglátta, már megragadta a figyelmét a jóképű király. Boldog volt, mert látta, hogy már a királyban is a szeretet uralkodik, nem a bánat. Amikor a király kimondta, hogy szereti, abban a pillanatban a királynő szíve egyesült a királyéval. Gyönyörű, rózsaszínű fény jött ki mind a kettőjük szívéből, és összefonódott. Mindenki csak nézte ezt a csodát.

– Igen, boldogan, leszek a feleséged! Ígérd meg nekem, addig nem tartunk lakodalmi ünnepséget, amíg a királyságodban akár csak egy bánatos ember is lesz! Mindenkihez elmegyünk, és átadjuk nekik a boldogságot a szívükbe. Tele lesz virággal és gyönyörű fákkal az egész királyság. – kérte a királynő a királyt.

– Rendben, Szerelmem! Úgy lesz, ahogy szeretnéd. Még a mai napon elkezdem a munkát. Ugye velem tartasz? Együtt megyünk? – kérdezte Bánat király.

– Igen természetesen! Együtt dolgozunk, és szórjuk szét a szeretetet és a boldogságot! – válaszolta Boldogság királynő mosolyogva.

El is indultak, és kézen fogva repültek egyik házból a másikba. Nevetve a boldogságtól az egész királyságot bejárták. Nem maradt ki egy ember sem, akinek szomorúság, bánat maradt volna szívében. Ezután készültek a nagy lakodalomra. Bánat király teljesen megváltozott. Mosolygós és boldog király lett. Hatalmas lakodalmat ünnepséget rendeztek. Mindenki táncolt, mulatott, és nevetett. Boldogan életek amíg meg nem haltak.