Béla és az Óriás Croasson

Reggel. Pontos idő: 06:59. Az ébresztőóra rezzenéstelenül áll, mint egy sunyi cinkostárs, aki pontosan tudja, hogy pillanatokon belül világok omlanak össze.

Béla alszik. Álmodik. De nem akármilyen álmot: egy óriási croissant üldözi őt egy végtelen réten. A croissant-nak arca van. Karjai is vannak. Sőt, egy kis francia sapka is a fején feszít. Közben ezt kiabálja:

– KELJ FÖL! KEEEEEELJ FÖL, TE LUSTA EMBER!

Béla menekülne, de a lábai valahogy... kispárnákból vannak. Lassan totyog, mint egy álmos flamingó, miközben a croissant úgy közeledik, mintha rakétákat kötöttek volna rá.

És amikor már majdnem utoléri, hirtelen előkap egy gigantikus ébresztőórát, Béla arcába tolja, és az felüvölt:

BIMM-BAMM-BIMM-BAMM!!!

Béla felpattan az ágyban, karjait maga elé kapja:

– NE EGYÉL MEG, TE ÓRIÁS CROASSON!!!

Zihálva körbenéz. Nincs croissant. Csak a szoba, a takaró, meg a falióra.

Lenéz: az ébresztőóra ártatlanul villog:

06:59.

Az óra még meg sem szólalt – Béla álmodta, hogy csörög.

Egy pillanatig csak nézik egymást, Béla és az ébresztőóra. Aztán Béla végül felkelt, egy kávét főzött, és miközben az ablakhoz lépett, megállt egy pillanatra:

– Bármit is álmodtam, a legnagyobb hiba, amit elkövethetek, hogy ne élvezzem a reggeleket... Croissant nélkül.

A Magyar kultúra emlékére

Bár a fák ága suttogja a múltat,

a szél mesél elfeledett dalokat,

szívünkben él a Magyar Föld varázsa,

mely örök, mint a Duna, ősi és tiszta.

A költők szavai fénysugarak,

melyek rég eltűnt idők emlékeit őrzik,

Petőfi hangja, Ady szárnyra kel,

s minden szóban ott él a nemzet ereje.

A népdalokban tánc lengi be a tájat,

a festő ecsetén életre kel a világ,

minden vers, minden dallam szent ajándék,

melyben rejlik a magyarok hite, reménye.

E napon, mikor ünnepeljük a kultúrát,

emlékezzünk, hogy mind a Magyar Föld gyermekei vagyunk,

s minden szó, minden ének, minden szép mozdulat

egy híd a jövőbe, a múlt szeretetén át.

Hófödte táj

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Hófehér takaró mindent átölel,

Fagyott kristályok fényesen csillognak,

Fenyők ágain kis cinke ül a fán,

Dalát szórja szét a téli éjszakán.

Halkan roppan a hó léptek nyomán,

Csillagfény kísér, az erdő csendjén.

Csendes éj suhan, szívemig hatol,

Csodálom a szép téli évszakot.

Elfed titkokat, betakar a tél,

Hófödte táj nyugalmat hoz s reményt,

Szívem ilyenkor csendben megpihen,

Tél ölel át, békét hoz csendesen.

A Szív Karácsonya

Ó, Karácsony, szent ünnep, édes szeretet,

Meghittség ölel át családi perceket.

Mosoly ül arcokon, gyermeki kacaj zeng,

Szívünkben melegség, mindenhol szeretet.

Karácsonyfa csillog, a díszek fénylenek,

Mint csillagok, hintik ránk a szent angyalok.

Gyertya lángja lobban, kandalló tüze ég,

Melegsége ölel át karácsony estjén.

Mézeskalács, fahéj, édes illatok szállnak,

Áldást hintenek ránk fentről az angyalok.

Az asztal körül ül a szeretett család,

Boldogan ragyog minden arc, minden szempár.

Ó, Karácsony, maradj itt, nemcsak e percben,

Lobbanj, mint gyertyafény, szívünk mélyén csendben.

Mint csillogó dísz a fán, szépen ragyogjon,

Érezzük, hogy szívünkben van szent Karácsony.

A költői szív

A költő szívből, mélyen érez,

Mindenben a legmélyebbre mélyed,

Így születnek meg a szép versek,

Mik tintával a papíron felélednek.

Mélységes és magasságos érzelmek,

Amiket a költő átél s érez,

Annyira érzékeny, mely néha áldás,

Van, hogy átok, ebből születnek a költői álmok.

Az írás az élete, ami egyben végzete,

A gyönyörű versek, melyek csak

Jönnek és a lélekből születnek,

Talán valaki szívében újjászületnek.